Milyen előzmények vezettek az osztrák–magyar rohamcsapatok megszervezéséhez? Mikor, hogyan, milyen feladattal, fegyverzettel és szervezeti keretek között jöttek létre a rohamalakulatok? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a következőkben.

A rohamcsapatok megszervezésének előzményei és körülményei

Az I. világháború menetében 1915 elejére – előbb a nyugati, majd a keleti harctéren is – a harcoló felek számára bizonyossá vált, hogy az úgynevezett mozgó háború időszaka lezárult. Az arcvonalak megmerevedtek. 1915 májusától kezdetét vette az 1917 őszéig tartó úgynevezett vonal- (vagy árok-) harcászat korszaka.

Az eredményes harc érdekében hadászati, de főként harcászati megújulásra volt szükség. A világháború kitörése előtti utolsó gyakorlati szabályzatot 1911-ben adták ki. Az e szerint végrehajtott, szemből, széles arcvonalon, nagy tömegben indított támadások ideje lejárt. Főként az osztrák–magyar közös haderő által alkalmazott egy vonalban, láncalakzatban támadó gyalogság szenvedett súlyos veszteségeket.

A harcoló felek számára egyetlen megoldás maradt: a föld oltalma. Ez pedig csapataik számára az embert próbáló lövészárokharc kezdetét jelentette. A háború további szakaszaiban a harcászati elképzelések középpontjába ez a – korabeli meghatározás szerint – „tűzharc vívására szolgáló, álló lövészek részére berendezett keskeny, mély árok” került.

Az ekkor létesített árkok – elsősorban osztrák–magyar oldalon – tervezés hiányában ott keletkeztek, ahol a támadás elakadt. Az árok a fokozatos kiépítés folytán azután egyvonalas állásrendszerré fejlődött. Lassan kialakultak az egymással farkasszemet néző, több kilométer hosszúságú lövészárokrendszerek, amelyek a terep egyenetlenségeit követték, és sehol sem törtek meg mesterségesen. Az árok előtt különféle elemekből akadályrendszert építettek.

Az egyvonalas árokrendszer azonban könnyebb áttörhetősége miatt a későbbiek folyamán elégtelennek bizonyult. A megoldás gyengeségét tovább növelte, hogy a gyalogság harc közben túl sűrűn – egymástól általában egy lépésre – helyezkedett el. Így az árok védelme jelentékeny veszteséggel járt.

A hiányosságok kiküszöbölésére a hadviselő felek különféle erődítési módszereket és harceljárásokat alkalmaztak. 1915 és 1918 között a központi hatalmak számára a legcélravezetőbb megoldásokat a német szárazföldi haderőben dolgozták ki. Elsőként az állások a korábbi egy árok helyett kettőt-hármat foglaltak magukba, egymástól 150–400 lépésre. Az egyes árkokban az ellenséges géppuskák oldalazó tüzének kivédésére úgynevezett harántgátakat építettek.

Később az árkokat már nem egyenes vonalban, hanem az egyenest jobbra és balra megtörve vezették, amellyel a harántgátak alkalmazása is feleslegessé vált. Az árkokban megerődített támpontokat, az árkok között pedig reteszállásokat létesítettek.

1917 őszétől ezeket az elsősorban hosszirányban védhető árkokat fokozatosan két és fél–három km sugarú, körkörösen védhető zónákra osztották fel. A harcászatban ettől kezdve a háború végéig az úgynevezett „Zonentaktik” elvét alkalmazták.

A „Zonentaktik” elve alapján felépített védelmi rendszer vázlata
(Német nyelvű eredeti alapján a szerző által készített magyar változat)

Ez a németek által kidolgozott eljárás a gyakorlatban azt jelentette, hogy a korábban kizárólag a lövészárkokra alapozott védelmi rendszert felváltotta, illetve magába foglalta a körkörösen védhető, főleg támpontokból felépített állások rendszere. Az első és második árkot csekély erejű, csupán megfigyelő szolgálatra alkalmazott könnyű gyalogság szállta meg. Támadás esetén a betörő ellenségnek a lehető legnagyobb veszteséget okozva, a kiépített futóárkokban visszavonultak a harmadik árokba. A 3 árok összességében az előterep szerepét töltötte be, amelynek mélysége elérte a 800 métert. E mögött akár több sorban, drótakadályokkal megerősített, támpontokból álló, 1000 méter mélységű köztes terület húzódódott. A támpontok szükség szerint összekötőárkokkal kapcsolódtak egymáshoz. A köztes terület után még egy drótakadályokkal védett, támpontokkal erősített, egy-két árkot befogadó, 500 méter mélységű, magállásnak elnevezett terület húzódott, ami az ellenséges előnyomulás feltartóztatásának utolsó lehetőségét biztosította. Ez után pedig a tüzérségnek és a tartalékoknak is helyt adó, legalább 2 km mélységű terület következett.

Az ilyen védelmi rendszereket azonban már csak különleges kiképzésben részesült katonák közreműködésével, alapos előkészítés után, tervszerűen lehetett leküzdeni.

Rohamcsapatok szervezése

Az orosz hadseregben már 1886-ban szerveztek felderítési és fogolyejtési feladatokra kiképzett vadászcsapatokat. Ezek az 1904–1905. évi orosz–japán háborúban estek át a tűzkeresztségen. Az 1916-ban alkalmazott szervezési elvek szerint gyalogezredenként mintegy 200 fő tartozott e csapatok állományába.

Az osztrák–magyar rohamcsapatok szervezése ugyan közvetlenül német mintára és segítséggel történt, azonban az osztrák–magyar haderőben már korábban is léteztek hasonló feladatra felkészített katonák.

Az 1914–1915 fordulóján a Kárpátokban lezajlott hadműveletek során megszerzett, majd összegzett tapasztalatok alapján a keleti hadszíntéren néhány hadosztály keretében orosz példára vadászkülönítményeket állítottak fel. Feladatuk a felderítés mellett az ellenfél folyamatos nyugtalanítása volt.

Ezt tervszerű rajtaütések keretében, fogolyszerzési vállalkozásokkal valósították meg. E könnyű fegyverzettel ellátott, általában szakasz erejű kötelékek később beolvadtak a szerveződő rohamcsapatok alakulataiba.

Az osztrák–magyar Hadsereg-főparancsnokság első képviselőjeként Theodor Brosch utász ezredes vett részt a német szárazföldi haderőnek a nyugati hadszíntéren, Beuveille-ben működő rohamtanfolyamán 1916. szeptember 10–19. között.

A német „West” rohamzászlóalj által vezetett tanfolyam befejezését követően – a pozitív tapasztalatok hatására – az osztrák–magyar hadvezetés rövid időn belül újabb tisztjeit küldte a tanfolyamra. A tisztek első, ötfős csoportja 1916. szeptember 26–30. között, míg a második – immár 10 tisztből álló – csoport 1916. október 2–6. között kapott kiképzést. 1917. január 13-áig három egyhetes tanfolyam keretében kurzusonként további 40 tiszt és 86 altiszt ismerkedhetett meg a német rohamkiképzéssel. 1916. november 5-én a német Litzmann hadseregcsoport körzetében egy cs. és kir. rohamcsapat tanzászlóaljat állítottak fel, amelynek parancsnoka Johann Kaunz von Tannenried alezredes lett. Az 1917. ápr. 7-éig működött tanzászlóalj összesen 4 tanfolyamot tartott.

A Hadsereg-főparancsnokság, figyelembe véve az osztrák–magyar közös haderő 1916. évi lehetőségeit, gyalogzászlóaljanként egy-két rohamcsapat felállítását tervezte. Az 1916. november 24-én kiadott főparancsnoksági intézkedés szerint „A következő télre az osztrák–magyar csapatoknál, a gyalogságnál és a vadászalakulatoknál rohamjárőrök (rohamalakulatok) szervezendők.”

Ennek megfelelően a Hadsereg-főparancsnokság 1917. január 15-én kiadott parancsával egységesítette a rohamcsapatok szervezését. Ez hadseregszinten, illetve önálló hadtestszinten egy rohamzászlóalj felállítását irányozta elő, amely a következő elemekből épült fel:

- négy rohamszázad,

- egy-kettő géppuskás-század,

- egy hegyi ágyús üteg négy löveggel,

- egy gyalogsági ágyús üteg ugyancsak négy löveggel,

- egy „Kampfmittelgruppe” négy közepes gránátvetővel és négy közepes aknavetővel,

- egy lángszóró-szakasz hat lángszóróval,

- egy építőszázad.

A legkisebb rohamalegység a raj méretű járőr volt, amely 9–10 főt számlált. Négy járőrből állt egy szakasz, és négy szakasz alkotott egy rohamszázadot.

A rohamzászlóalj törzsét négy tiszt és 31 legénységi állományú katona alkotta. Egy rohamszázad öt tisztet és 173 legénységi állományú katonát foglalt magában.

Az osztrák–magyar haderő egyik első rohamzászlóalját a délnyugati (olasz) hadszíntéren állomásozó cs. és kir. 11. hadsereg parancsnokságának közvetlen alárendeltségében állították fel 1917. január 31-én. Gyakorlóterüket a Trentótól néhány km-re délkeletre fekvő Levico település határában rendezték be. A szervezés különlegessége, hogy az alakulat legénységét nemzetiségi alapon válogatták. A zászlóalj négy századából kettő teljesen német, egy szláv (szlovák, cseh, szerbhorvát), végül egy század vegyes német és magyar anyanyelvű volt.

1917 első hónapjaira a hadseregek és az önálló hadtestek általában már megszervezték saját rohamalakulataikat, amelyek ekkor még elsősorban kiképzési feladatokat láttak el.

1917 nyarára az Osztrák–Magyar Monarchia hadereje már rendelkezett a szükséges, megfelelően kiképzett emberanyaggal. Így 1917. június 30-án a Hadsereg főparancsnokság már hadosztályszinten is intézkedhetett a rohamzászlóaljak szervezéséről. Három különböző erejű rohamalakulat-típus felállítását határozták el: - járőr (állományát a hadsereg vagy hadosztály roham-tanfolyamának résztvevői alkották, akik a kiképzés után visszakerültek eredeti csapattestükhöz, vagyis ezredeikhez); - közvetlenül a hadosztály-parancsnokságnak alárendelt rohamzászlóalj (állománya a hadosztály rohamtanfolyamainak legjobbjaiból került ki); - a hadsereg rohamtanfolyamának résztvevői.

Ez időtől kezdve a közvetlenül a tábori hadseregek parancsnokságainak alárendelt rohamzászlóaljak csak a legszükségesebb kiképző állománnyal, illetve egy tanszázaddal működtek.

A gyakorlatban egy hadosztály-rohamzászlóalj felszerelése és megfelelően kiképzett állománnyal való feltöltése több hónapos folyamatnak bizonyult. Például a m. kir. 40. honvéd gyaloghadosztály rohamzászlóalja nyolc hónapi folyamatos szervezeti (rohamtanfolyam, rohamszázad, dandár-rohamiskola, hadosztály-rohamtanfolyam, rohamzászlóalj) fejlődést követően alakult csak meg.

Felsorakozott rohamszázad 1917 nyarán a román hadszíntéren
(Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum)

A szervezési rendelet – nem a teljesség igényével készült – magyar fordítását 1918. március 5-én adta ki a m. kir. honvédelmi miniszter.

A rohamalakulatok szervezeti működésében háború végéig tartó fordulópontot jelentett a Hadsereg-főparancsnokság 1917. augusztus 22-én kiadott rendelete, amely új szervezeti elemek megjelenését eredményezte. E napon az AOK elrendelte a hadseregek rohamzászlóaljainak feloszlatását, illetve rohamtanfolyammá szervezésüket. Ezek a tanfolyamok azonban elsősorban csak a parancsnoki állomány továbbképzését végezték. Ezt követően a rohamszolgálatra való kiképzés alapvetően a gyaloghadosztályok rohamzászlóaljaiban, a lovashadosztályok roham-félezredeiben és az önálló dandárok roham-félzászlóaljaiban folytatódott oly módon, hogy a kiképzett katonák visszatértek eredeti alakulatukhoz.

A hadosztály-rohamzászlóaljak létszámát a hadosztályok állományából önkéntes jelentkezés alapján biztosították. Az ilyen rohamzászlóaljak szervezete négy rohamszázadból, egy géppuskás-századból, egy aknavetőszázadból, egy gyalogsági ágyús századból, egy megerősített lángszóró-osztagból és néhány tehergépkocsiból állt. A rohamzászlóaljak hadosztályaik hadrendi számát viselték.

1916. november végétől a honvéd alakulatoknál is megindult a rohamcsapatok kiképzése. Ennek színtere a hadosztályoknál az úgynevezett rohamoktató keret (például rohamoktató félzászlóalj) lett. A cél itt is minden gyalogszázadnál egy rohamszakasz kikülönítése volt négy altiszt és 28 honvéd erőben, amelyek a szakaszok rohamrajait egyesítik. A szakaszok rohamrajai egyenként egy altisztből és hét honvédből álltak.

Esetenként az utászok és árkászok is kaptak rohamkiképzést. A kiképzési idő 14 nap és egy hónap között váltakozott.

Az ezredekhez visszatért kiképzettek pótlása után több esetben külön hadosztály-rohamfélzászlóaljakat állítottak fel, mint „állandó alakulást”.

A Hadsereg-főparancsnokság 1917. évi 43.783 op. számú rendelete alapján minden honvéd gyaloghadosztálynál egy rohamzászlóalj, minden honvéd lovashadosztálynál egy roham-félezred, az önálló dandároknál pedig roham-félzászlóalj alakult. Minden gyaloghadosztály rohamzászlóalja annyi századból állt, ahány gyalogezred tartozott a seregtest hadrendjébe. E rohamszázadok rohamszakaszai pedig annyi rohamjárőrből szerveződtek, ahány század volt a zászlóaljban.

Egy rohamszázad állományába ekkor négy tiszt és 135 főnyi legénység tartozott. A rohamalakulások hadosztályaik számozását kapták, de a rohamalakulásokon belül az alosztályok illetékes csapattestük számával jelöltettek. Például a 31. honvéd rohamszázad megfelelt a 31. honvéd gyalogezred rohamszázadának. A rohamalakulások mindig az anyaalakulat hadrendi számát viselték. Ezért például a m. kir. 38. rohamzászlóalj a m. kir. 38. honvéd gyaloghadosztály rohamzászlóalját jelölte. A lovashadosztályoknál alakított műszaki szakaszokat 1918. augusztus 9-étől műszaki lovas rohamszakasznak nevezték.

A rohamalakulatok feladata jelentősen kibővült. Egyrészt ők látták el a hadosztályon belül az összes gyalogcsapat folyamatos rohamszolgálati kiképzését, másrészt továbbra is felderítő vállalkozásokat hajtottak végre, illetve nagyobb támadások esetén a rohamozó gyalogság számára átjárókat nyitottak, és a harcban is támogatták őket.

A szervezési intézkedésben foglaltak szerinti átszervezés a szükséges eszközök hiánya miatt a gyakorlatban nehezen haladt, így a Hadsereg-főparancsnokság a hadosztály-közvetlen rohamzászlóaljak megszervezésének határidejét 1918. január 15-éig meghosszabbította.

A rohamalakulatok kiképzése

A legénység kiképzése az 1917. január 15-én, a cs. és kir. Hadsereg-főparancsnokság által a rohamcsapatok számára kiadott utasítás alapján történt. A 14.686 példányban kiadott utasítás 5 fejezetből állt:

- útmutatás a gyalogság számára megerősített állások elleni támadás esetén,

- kiképzési célok a rohamjárőrök számára,

- kézigránátdobás gyakoroltatása,

- robbantás kézigránáttal,

- testedzés.

A kézigránátharc oktatásánál a leendő rohamkatonák (korabeli kifejezéssel „rohamisták”) például megismerkedhettek az árokharcban széles körben elterjedt fegyverfajta különféle típusaival, felhasználhatóságának lehetőségeivel. A legjobb kézigránát-hajítók a 40–50 méterre lévő célt is pontosan eltalálták. A kézigránátból azonban meglehetős hiány mutatkozott, ezért a pontos célzás elsajátítására különös figyelmet szenteltek. Az oktatásnál külön felhívták a figyelmet a kézigránát indokolt esetben, vagyis ellenállás esetén történő használatára. Ezzel akadályozandó az indokolatlan felhasználást. A kiképzés előfeltétele a különféle típusú kézigránátok alapos ismerete volt. A fizikai erőnlét fenntartását az állandó tornagyakorlatok biztosították. A legkiválóbbak akár 400 korona pénzjutalomban is részesülhettek.

A segédlet valóban csak iránymutatást adott a foglalkozásokhoz, mert az egyes zászlóaljak, illetve hadseregek kiképzése eltérhetett egymástól.

Az átlagos rohamszolgálat alapképzési ideje 14 napra szorítkozott. A teljes értékű rohamkatona kiképzése azonban négy-hat hét intenzív munkát követelt.

A tisztek gyakorta a saját tapasztalataikat is beépítették a képzésbe. A délnyugati hadszíntéren például magashegyi rohamképzést is tartottak. A cs. és kir. 11. hadsereg parancsnoksága által 1917 júniusában szervezett hathetes magashegyi rohamtanfolyamot nyolc tiszt és 145 legénységi állományú katona végezte el. A kiképzésre csak hegyi vezetői vizsgával rendelkezők jelentkezhettek. A képzés három hét általános rohamharcászati oktatásból és három hét magashegyi gyakorlatból állt. Itt a résztvevők a sízésben, sífutásban, jég- és hófal-mászásban szerzett tudásukat tökéletesíthették.

Az 1917. június 30-án kiadott Hadsereg-főparancsnoksági rendelet a rohamtanfolyamok szervezését alapvetően hadosztályszinten, illetve önálló dandárszinten határozta meg. Azonban tanfolyamot végzett katonák rohamszázad kötelékben történő továbbképzését a későbbiekben is hadseregszinten szervezték. A rohamkiképzésre csak önkéntes jelentkezés után, a fizikailag alkalmas, átlag 20–22 éves katonákat választották ki. Alkalmanként előfordult ugyan, hogy a hadosztálynak alárendelt ezredek parancsnokai alkalmatlan egyének jelentkezését is elfogadták. A válogatásnál azonban a legszigorúbban jártak el. A m. kir. 64. gyaloghadosztály rohamtanfolyamának jelöltjei közül például az előzőleg kéz- és lábtöréssel már gyógyult egyéneket eleve kizárták, így biztosítva a rohamcsapatok elit jellegét.

Rohamjárőr pihenőben az olasz fronton
(Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum)

További érdekességként megemlítendő, hogy a cs. és kir. Isonzóhadsereg parancsnoksága a kiképzési tervbe az olasz nyelv oktatását is bevonta, illetve legalább néhány mondat elsajátítását írta elő (pl. „kezeket fel”, „add meg magad”), hiszen először mégiscsak a rohamkatonák találkoztak az ellenséggel.

A m. kir. honvédség keretében a központi rohamharcászati kiképzést a honvédelmi miniszter közvetlen alárendeltségében 1917. február 28-án létrehozott és Inotán működő m. kir. honvéd tanezred rohamtanfolyama biztosította. A tanezred 1918. július 1-jén kezdődött átszervezése miatt a rohamkiképzés célja változott. A továbbiakban a három hónapos tanfolyam elsősorban oktató altiszteket, illetve tiszteket képzett. A tanfolyam keretében 350 fő kapott kiképzést, amely egy roham-félzászlóalj erejű köteléket jelentett. Szervezetük a következőképp alakult:

- két rohamszázad négy géppuskával (262 fő),

- egy lángszóró-szakasz (47 fő),

- egy műszaki rohamszakasz (41 fő).

A tanfolyamhoz vezényelt altisztek közül azok, akik az első hatheti kiképzés után megfelelő eredményt értek el, további hathetes továbbképzést követően oktató altiszti minősítést kaptak. A kiképzés során különös gondot fordítottak a testi erőnlét fejlesztésére és a közelharckiképzés tökéletesítésére. A tanfolyamhoz beosztott tisztek és altisztek rendfokozatukra való tekintet nélkül azonos elbánásban részesültek. A szervezeti utasítás lehetőséget biztosított ugyan a tisztek külön csoportokba osztására, a gyakorlatban azonban erre nem volt szükség. Ez a tény is az összetartozást, a csapatszellemet erősítette, biztosítva ezzel a csapatnem elit jellegét.

A rohamcsapatok feladatai és harcászata

A roham-vállalkozást minden esetben gondos felkészülés előzte meg, amely támadási vázlatok elkészítését, az ellenséges állásokról készített fényképfelvételek, illetve a szökevények vagy hadifoglyok vallomásainak kiértékelését, a gyalogság és tüzérség közötti együttműködés kidolgozását jelentette.

Az alapfeladatot a rohamjárőrök végezték. Az ő feladatuk volt a saját rohamállásból megindulva, az ellenséges állás kedvező betörési pontjainak meglepetésszerű elfoglalása, majd az akadályok eltávolítása, valamint az ellenséges géppuskák leküzdése.

Az őket követő első rohamoszlop ék alakban tört be az ellenség első állásaiba, majd a szükséges biztosító erőket hátrahagyva tovább nyomult a kitűzött cél felé. A második rohamoszlop tulajdonképp az elsőt támogatta, annak tartalékát adta. A harmadik támadó oszlop az első kettő sikerét tökéletesítette, valamint megteremtette az összeköttetést a mögöttük nyomuló gyalogsággal.

A rohamjárőröket 50–60 lépés távolságra követte az általános gyalogság, legtöbbször ugyancsak három támadó hullámban.

A járőröket közvetlenül feladatuk elvégzése után kivonták az arcvonalból. A rohamalakulatok zárt alakzatban történő bevetése tilos volt, ezért kevésbé érvényesült az ellenséges géppuskák pusztító hatása. Ez a harceljárás a korábbiaknál jóval több katona bejutását tette lehetővé az ellenséges állásba.

A rohamhullámok összeállításánál az első oszlopba a legjobb kézigránátdobókat és melléjük egy-egy gránátvivő- és adogató rohamkatonát osztottak be.

A második hullámba kerültek a jó lövészek, az ügyes szuronyvívók és a géppuskairányzók. Őket követték a lángszórósok, akik abban az esetben léptek működésbe, ha a kézigránátok nem semmisítették meg az ellenséget. Ebben a hullámban már teherhordók (homokzsákok, páncélpajzsok, akadályelemek szállítása), távbeszélők és távjelző járőrök is dolgoztak.

A harmadik hullámban ugyancsak találunk géppuskásokat és kézigránátdobókat. Az itt tevékenykedőket már lapátokkal és csákányokkal is felszerelték.

A cs. és kir. rohamcsapatok első jelentősebb gyakorlati alkalmazása a 10. isonzói csatában történt. 1917. május 12. és június 8. között. A csatát követően összegzett tapasztalatok szerint néhány rohamalakulat a nem megfelelő körültekintéssel végzett felderítés, valamint a tiltás ellenére zárt kötelékben történő alkalmazás miatt nehezebben haladt előre. Ezeknél az alakulatoknál a veszteség is nagyobb volt az átlagosnál. A bevetett rohamalakulatok többsége egyébként minimális veszteséggel érte el a kitűzött célt.

Rohamjárőr a megindulási állásban
(M. Christian Ortner: Sturmtruppen. Österreichisch-ungarische Sturmformationen und Jagdkommandos im Ersten Weltkrieg című kötetből)
(fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum)

Az 1918. júniusi 15-én indított piavei átkelés előkészítésében a rohamcsapatoknak kiemelt szerepet szántak. A fennmaradt visszaemlékezések szerint a felkészülés példaértékű volt. A felsőbb hadvezetés hibái, illetve a minden téren érezhető lőszerhiány azonban összességében meghiúsították a sikeres bevetésüket. A kiképzett rohamzászlóaljakat gyakorta nem rendeltetésszerűen vetették be. Az eleve kevesebb gyalogsági lőszerrel ellátott rohamkatonákat gyalogságként használták, amelynek eredményeképpen súlyos veszteségeket szenvedtek. Géczy Mihály, a m. kir. 40. honv. rohamzászlóalj parancsnoka így emlékezett az átélt napokra: „nyolc keserves napon át vérzett és fogyott a rohamzászlóalj – minden cél nélkül, tehetetlenül és anélkül, hogy egyetlen kézigránátot eldobhatott volna”. A sikertelen offenzívát követően a rohamcsapatokat ismét feltöltötték, de tevékenységük a továbbiakban csak felderítésekre, illetve őrjáratokra korlátozódott.

A rohamcsapatok fegyverzete

Az osztrák–magyar haderőben létrehozott rohamcsapatok feladataihoz alkalmazott fegyverzet kialakítása a világháború két éve alatt, illetve a német hadseregben korábban létrehozott rohamalakulatok tevékenységének a tanulmányozása során szerzett tapasztalatokon nyugodott. A parancsnoki állomány oldalfegyvere az 1912M Frommer-Stop vagy az 1912M Steyr öntöltő pisztoly volt, amelyek közül szívesebben inkább a Steyr pisztolyt használták. Egyes visszaemlékezők szerint ugyanis megbízhatóbban működött. A járőrök parancsnokai az említett oldalfegyverek valamelyike mellett világítópisztollyal is rendelkeztek. Egy rohamkatona számára kijelölt feladat eredményes végrehajtása a gyalogos vagy lovas katona fegyverzetéhez tartozó 1895 M. 8 mm-es Mannlicher puska, illetve karabély használatának elsajátítása mellett más fegyvertípusok gyakorlott kezelését is igényelte.

Egy rohamkatona felszerelése
(M. Christian Ortner: Sturmtruppen. Österreichisch-ungarische Sturmformationen und Jagdkommandos im Ersten Weltkrieg című kötetből)

A géppuska az első világháború hadszínterein már nem számított újdonságnak. Széles körű alkalmazása azonban a világháború során terjedt el igazán. Az osztrák–magyar rohamalakulatok számára elsősorban e sorozatlövő fegyvernek a támadásban és a védelemben egyaránt használható változatát, a német Andreas Schwarzlose által tervezett 1907/12 M. 8 mm-es, vízhűtéses géppuskát rendszeresítették, amelyet igény szerint módosítottak. Ez jellemzően a védőpajzs eltávolítását és az állvány könnyítését jelentette. Az így átalakított fegyvert „kézi géppuskának” nevezték el. E típus mellett a 12. isonzói csata során nagy számban zsákmányolt olasz 1914 M. Fiat-Revelli géppuskákat is rendszerbe állították.

Újdonságként a rohamcsapatoknál megjelent a „rohampisztoly” is. Ez tulajdonképpen a szintén olasz zsákmányként szerzett 1915 M. Revelli géppisztoly volt, a 9 mm-es pisztolylőszert tüzelő „Villar Perosa”. Hasonló osztrák–magyar gyártású géppisztoly csak 1918-ban jelent meg. Ekkor 1918 M. rohampisztoly néven rendszeresítették. A fegyvert a Skoda-művek készítette az olasz géppisztoly alapján.

A különféle akna- és gránátvetők az első világháborúban váltak ismertté. Az osztrák–magyar katonák először az északkeleti hadszíntéren találkozhattak velük. Amíg az Osztrák–Magyar Monarchia haderejében csak a rendszeresítésükön gondolkodtak, addig a szemben álló orosz hadseregekben már alkalmazták is őket.

Gyors elterjedésüket, illetve fejlesztésüket az állásháború kialakulása indokolta, mert az egymáshoz közel húzódó ellenséges vonalak leküzdését a nagyobb távolságra használható tüzérség a saját vonalainak veszélyeztetése nélkül már nem tudta támogatni. Szükség volt tehát egy könnyű, a gyalogos katona által is kezelhető, meredek röppályán tüzelő, romboló hatást kifejtő eszközre. Ezért az osztrák–magyar haderőben először az orosz és német minták alapján kifejlesztett 9 cm-es 1914 M. aknavetőt vezették be. A kezelőszemélyzet kezdetben árkászkatonákból állt, majd minden csapatnem saját katonáiból képzett ki kezelőszemélyzetet. A rohamcsapatok felállításakor már számos aknavetőtípus állt rendelkezésre, a 9 cm-estől a 26 cm-es űrméretűig, elöl- és hátultöltős változatban egyaránt. Később megjelent a sűrített levegővel működő légaknavető is.

Az első világháborúban használt aknavetőket működési elvre való tekintet nélkül, űrméretűk és lövedékük súlya alapján alapvetően három csoportra osztjuk:

- könnyű (9 cm-től 10,5 cm-ig),

- közepes (12 cm-től 15 cm-ig),

- nehéz (20 cm felett).

A rohamcsapatok elsősorban az egyszerűbben szállítható, közepes és könnyű akna-, illetve a könnyű aknavetőkhöz sorolt közepes és könnyű gránátvetőket használták. Ugyancsak az első világháborúban szélesedett ki az ember által hajított, robbanótöltettel ellátott közelharceszköz, a kézigránát használata is, amelyet szintén az állásháború kialakulása indokolt. Tömeges alkalmazása leginkább a rohamcsapatoknál valósult meg.

Az állásharcban az akna- és gránátvetők mellett szükség mutatkozott egy közvetlen irányzású, könnyen mozgatható, kis tömegű tüzérségi eszköz kifejlesztésére is. Átütőképességét a cs. és kir. Hadügyminisztérium egy méter vastagságú homokzsákokból álló mellvédnek közepes távolságból történő leküzdésében határozta meg.

A kedvező próbák után 1916 januárjában rendszeresítették az 1915 M. 37 mm-es, 118 kg össztömegű gyalogsági ágyút, amelyet háromféle málházási módban (ember-, öszvér- és kutyafogat) tettek szállíthatóvá. Ez az ágyú a rohamcsapatoknál történt rendszeresítését elsősorban annak köszönhette, hogy nagy számban állt rendelkezésre.

Az első világháború igazi „különleges közelharceszköze” a lángszóró volt. Ez az égő anyagot vető fegyver 1917 közepén került az osztrák–magyar rohamzászlóaljak szervezeteibe.

50 literes 1915a M. lángszóró használat közben
(M. Christian Ortner: Sturmtruppen. Österreichisch-ungarische Sturmformationen und Jagdkommandos im Ersten Weltkrieg című kötetből)

A rohamcsapatoknál a támadás során használható könnyebb, hordozható változatokat rendszeresítették. A fegyver első típusa, az 1915 M. 50 literes lángszóró már 1915 januárjában bevetésre alkalmas volt, amely égő folyadékként különféle olajszármazékok keverékéből összeállított folyadékot lövellt ki. Hajtógázként nitrogént alkalmaztak. A 25–60 méterre hatoló lángcsóva szélessége az 1,5 métert is elérhette. Az említett első változat azonban túlságosan nehéznek bizonyult. A kisebb, 1915 M. 22 és az 1916 M. 15 literes jobban kezelhető változatok 1916-tól kerültek a csapatokhoz.

50 literes 1915a M. és 1915 M. lángszórók sematikus rajzai
(M. Christian Ortner: Sturmtruppen. Österreichisch-ungarische Sturmformationen und Jagdkommandos im Ersten Weltkrieg című kötetből)

Az említett tűzfegyvereken kívül, a rohamcsapatok fegyverzetéhez sok szúró-vágó eszköz is tartozott, amelyeket test-test elleni küzdelemben, kézitusában használtak. Közelharcban előkerültek a házilag gyártott láncos és szöges buzogányok is. A legelterjedtebb mégis a rohamkés volt. Ezt a hidegfegyvert az osztrák–magyar rohamkatonák általában az oldalukon, a szurony mellett, vagy a derékszíj alá, esetleg a jobb lábszárvédőbe dugva hordták. A rohamkés pengéje általában 215 mm hosszú és 28 mm széles volt.