Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 44. rész
1918. október 31-én Tomóban Kókay László és rohamszakasza újra csatlakozik a 17. rohamzászlóaljhoz. Megérkezésük után nem sokkal megindul innen is a visszavonulás. Feltrébe érve azt tapasztalják, hogy a katonák és a civilek is fosztogatnak. Tovább haladva Formegánban éjjeleznek, ahol egy hónap után ágyban alszik és leveti éjszakára a ruháját. Három óra alvás után felverik őket, közelednek az olaszok…
[1918. október 31.] ¾ 9-kor megérkeztünk Tomóba. A Sturm Baon éppen a falu előtti téren rasztolt és várta a (főtt!) ebéd elkészültét. Mi a jó meleg gulyás illatát szíva magunkba, nem adhattuk a baonnak eléggé tudtára örömünket, hogy ismét visszakerültünk hozzájuk, kik most is főtt ételt esznek, amikor az ezred már 2 napja konzerván tengődik.
Ételosztás. A fotó még 1918 júliusában készült Santa Croce faluban (Kókay László hagyatékából)
Szakaszom a 46-os Sturm Komp. maradványa mögé állítva Schulz-cal, aki végtelen megörült, tudattam, hogy visszakerültem hozzája, s holmijaim, miket még Porcenben leszedtem az 1. Komp. H.M.G. kocsijáról, a 46-os Strurm Komp. H.M.G. kocsijára raktam. Majd Schulz Müller őrnagyhoz vezetett, aki ismét a Baons. kmndnt. lett. (Most nem lőttek t.i.) Ő is megörült, hogy visszakerültem a baonhoz, mert (amint Jakubik oblt., Müller adjutánsa mondotta) nagyon kevés a tiszt jelenleg a Sturm Baonnál, s emiatt is elhatározták, hogy a 46. és 139. ezredeknél levő sturm zugokat (én és Lt. Berecky) a baonhoz rendelik vissza. Ők ezt tudatták is az említett ezredekkel. (Kovács tehát onnan tudta ezt).
A Sturm Baon tisztjei jelenleg a következők voltak: 1. (39.) Sturm Komp.: Fhnr Wallinger (Lt. Zong a trénnél volt betegen, Oblt. Eidlitz és Fhnr. Nón szabadságon.) 2. (139.) Sturm Komp.: Lt. Berecky, Lt. Papp. (Oblt Fodor megsebesült, Fhnr. Szathmáry elesett, Fhnr. Landler szabadságon volt). 3. (43.) Sturm Komp.: Oblt. Sztojkovics, Fhnr. Torma (H.M.G. Zugnál), (Lt. Weydauer megsebesült, Fhnr. Annusca, Lt. Arsiciu szabadságon) 4. (46.) Sturm Komp.: Oblt. Schulz, Lt. Kókay (Oblt. Lyakovics, Fhnr. Szeidl megsebesült, Lt. Gombos, Fhnr Szvoboda szabadságon).
Baons Stab. : Mjr. Müller, Oblt. Jakubik, Fhnr. Péter ( gáz off.). A trénnél voltak (mely már messze előttünk vonult vissza): Lt. Banyicky ( Kampfmittel zug és trén kmdt), Lt. Frohne ( Prov Off.), Lt. Franz (Prov Offz. Gehilfe, tiszti konyha felügyelő). A trénnél lógott még Lt. Zong és az M.G. Komp. parancsnoka, Hauptm. Kunos, akik az offenzíva miatt lettek valószínűleg betegek (különösen Kunos). Az M.G. Komp. jelenleg nem tartózkodott a Baonnál, flieger abwer Komp. volt a Mte Tomaticon, mint azelőtt a mostani offenzíva alatt is. Ma (31-én) Feltre mögé rendelték utóvédnek egy hegyre, ennél a századnál is (Kunost nem számítva, ő a trénnél lógott) csak Lt. May és egy törzsőrmester voltak.
Nagy volt tehát a hiány sturmos tisztekben, s így bizonyosnak látszott, hogy én és Schulz, bár parancsban volt az ezredhez való bevonulásunk, egyelőre a Sturm Baonnál fogunk maradni. Az ebéd nemsokára készen volt. Én részemre még nem készítettek tiszti menázsit (a tiszti konyha messze előre volt már, Jakubik fhdgy dinerje kotyvasztott jelenleg a tisztek részére), s így én a legénységi menázsiból ettem. Régen ettem már forró ételt, s talán azért is esett olyan jól a legénységi ebéd: Paprikás hús árpakásával. Míg Baonunk ebédelt, a 46-os ezred keresztülvonult Tomón Feltrének. Nekünk is sietnünk kellett már.
Tomóban a civilek úgy örültek kivonulásunknak, hogy templomi zászlók alatt körmenetet rendeztek. Embereink közül néhányan ekkor a levegőbe lőttek, mire a népség szétfutott. Ez a körmenet azonban eszünkbe juttatta, hogy a digók talán már néhány óra hossza múlva itt lesznek, siettünk is az evéssel.
Fél tízkor útra készen mars kollonéban állt a Baon, a Sturm Komp-k számai szerint, s kevéssel ½ 10 után már indultunk is tovább Feltrének. Századunk mint 4. Sturm Komp. leghátul marsolt. A század végén a géppuskás kocsi után én mentem, ügyelve, hogy a Baon-ból le ne maradjon senki, na meg holmijaimra is, melyek Schulzéval együtt, jelenleg a század egyedüli H.M.G-s kocsiján voltak. Nemsokára elhagytuk a div. kmdo volt tartózkodási helyét, és megpillantottuk Feltrét.
Feltre távolból korabeli fotón (Kókay László hagyatékából)
Környékén a barakkok és raktárak egy része égett, nagy füstoszlopok szálltak az ég felé. Már lent a síkságon, Feltre előtt egy néhány száz drb. vadonatúj kocsi (még használva sem voltak) állt. Ló hiányában nem tudták visszaszállítani, s most az olaszoknak maradtak. Beérkeztünk Feltrébe. Az utcákon óriási felfordulás, szemét mindenfelé. Látszik, hogy az elhagyott kincstári holmik közt micsoda kutakodás, turkálás lehetett. Iratok az utcára hajigálva, székek, rossz cipők, szennyes ruhák, rossz hátzsákok, torniszterek, melyek senkinek sem kellettek a katonák közül, de a gúnyos arcú civilek még ezt is összeszedik jó részben. Az egész civil lakosság rekvirál. Otthagyott hátzsákokba, pakk kosarakba, kendőkbe stb. csomagolnak minden nékik, ha csak kis értékkel is bíró dolgot. Némelyek azonban közülük lisztet, cukrot és jó ruhákat is cipelnek, ezeket meg a mi embereink támadják meg és veszik el a maguk részére tőlük. Szóval utálatos munka folyt egész Feltrében. Úgy látszik, a raktárak egy része közpréda lett, mert sok olyan (idegen, Feltrében dekkoló) katonát lehet látni, akik lisztet, cukrot, cipőt és bekecseket árulnak, miket egész biztosan a raktárakból szereznek.
Feltrében megállunk egy negyedórát pihenni. Az eget felhő borítja, de néha kisüt a nap is, a köd pedig már rég felszállt, akkor még, mikor reggel a Stizzone-völgybe leértünk. Szerencsénk a jelen esetben, hogy nem valami tiszta az idő, és olasz repülőktől nem nagyon kell épp emiatt félnünk, ellenkező esetben helyzetünk nagyon válságos lehetne a repülők miatt. A pihenés után folytattuk utunkat, s mire 12 óra volt, már Feltre majd egy kilométerre a hátunk mögött volt. Ekkor ismét lepihentünk, az út jobb oldalára, mert velünk szemben az út bal oldalán a 46-os ezred pihent. Az ezred is, Baonunk is parancsot várt a Div. kmdótól, hogy mit csináljunk tovább, mert ezen a helyen mindkét csapatot megállították. A Div. kmdó valahol elöl volt már, s attól jött az intézkedés, hogy álljunk meg. Beszélték, hogy éjjelre itt a környékben valahol utóvédállást fogunk felvenni (no, ennek szikrát sem örültünk), s ezért álltunk meg. De olyan hírek is jöttek (s ez volt az igaz), hogy az olaszok Busche mellett lövik az országutat, s amiatt kell egyelőre várnunk, s lehet, hogy emiatt csak éjjel tudunk továbbmenni. Egyik sem volt jó hír, s egyiknek se akartunk hinni, de tény, hogy nem mentünk tovább, hanem ültünk attól a helytől nem messzire, ahol stellungba menéskor augusztusban is és októberben is ebédeltem embereimmel.
2 óra után a 133. ezreddel is találkoztunk (melybe a 46. gy. ezred avtováci – azelőtt 3. – Baonja volt beosztva). Megörültünk a testvér ezredbeliek látásának, de csak a Reg. Stabot láttuk, közülök Papp és Ambrózy főhadnagyokat ismertem (a többiek nagyobbrészt nem 46-osok voltak). Kezet szorítottunk velük. Elmondták, hogy a 133. ezred az éjjel utóvédállást fog felvenni. Mondtuk nekik, hogy nincs kizárva, hogy mi is nem azt fogjuk csinálni. Folytatták útjokat, mi pedig tovább pihentünk, várva, hogy mi lesz velünk.
3 órakor végre egy vágtató huszár járőr jött és jelentette, hogy nem leszünk utóvédek, hanem utunkat folytatva Formeganban fog a Baonunk éjjelezni. No, ennek megörültünk, bár Formegánig még oly nagy út állt előttünk, hogy kifáradva (ahogyan mi voltunk) épp elegendő volt megtenni. Péter zászlóst és minden századból egy altisztet előre küldte Jakubik fhdgy egy kocsin szálláscsinálónak, s mi is rögtön indultunk. A felhők ritkulni kezdtek, a nap is kisütött, de repülők szerencsénkre nem jöttek. Pedig lett volna mit bombázniok! Az út tele volt visszavonuló csapatokkal. Oly lassan haladhattunk, hogy sokszor meg kellett állnunk. Egy negyed öt lehetett, Buschét még nem láthattuk (még messzebb volt, pláne a Piáve másik partján), s mégis elértük azt a helyet (mely tehát nem Buschénál volt, mint mondták), hol a digók az utat lőtték. Emberi hullát nem lehetett látni, ellenben több szétcsapott lóhulla és szekérmaradvány volt, sőt egy pár véres bakancsot is láttunk (sebesülté lehetett?), azonban csak egy néhány gránáttölcsér látszott az út mellett és annak közelében. Úgy látszott tehát, hogy nem sűrűn lövik az olaszok itt az utat (hacsak valahol még nem fogják lőni). Mi is minden baj nélkül, anélkül, hogy lövést kaptunk volna jutottunk át a veszélyes helyen.
Ott ahol a Feltre–Bellunói műútból (melyen mi mentünk) egy jobb felé vivő út ágazik el Nemeggiónak, illetve ezen útkereszteződés melletti hídnál velünk szembe jövő honvéd csapatokat, még pedig az 1-es és 17-es honvédeket pillantottuk meg. Már visszavonulásukból rendelték őket vissza az olaszok átkelését megakadályozni az ide már nem messze levő Piavén. Az úttól jobbra a Piave mellett lévő magaslatra vonultak, hogy azt tartsák. Itt már fegyverlövöldözés is hallatszott. No, itt nem messze voltunk az ellenségtől! Féltünk, hogy minket is bedugnak ide állásba. Ez azonban nem következett be. De meg kellett állnunk, hogy a szembe jövő honvédeknek helyet adjunk.
Az út bal oldalán leültünk egy ház körül, majd egy rakásra az egész Bataillon. Mi tisztek bementünk a házba. Mivel a Piave másik partját valószínű sok helyen elérte az ellenség (állítólag franciák is!), s bár Buschénél hídfőállásunk volt, a túlsó parton lévő nagy hegyek, honnan beláthatták a további utunkat (melynek a Piave partján kellett jó darabon vezetnie), mégis az ellenség kezében voltak. Müller tehát úgy határozott (hogy sem ágyú- vagy pláne gépfegyvertűzbe visszavonulásunk alatt, hacsak lehet, ne kerüljünk), hogy később, mikor nem lesz már oly világos, folytatjuk utunkat. Itt addig megvacsorázunk. A legénység még délelőtt szalonnát és kávét kapott vacsorára előre, s most akinek még megvolt hozzálátott. Nekünk tiszteknek Jakubik fhdgy dínere főzött kávét, Jakubik fhdgy pedig a sajátjából adott egy nagy darab hideg bécsi szeletet, úgyhogy én is jól vacsoráztam. Közben ágyúzás is kezdődött. Az olaszok ismét lőni kezdték az utat, mégpedig hangja után ítélve 15-ös ekrazit gránátokkal az utat ott, ahol mi már szerencsésen átjöttünk. Egy 10 cm-es hegyi tarack üteg pedig a Piave másik partjára, leg a hegycsúcsokra adott le srapneltüzet. Az üteg mintegy 40 lépésnyire állott a háztól, s az éles csattanásra, valahányszor egy ágyút elsütöttek, a konyhában tartózkodó háziasszony kezeit tördelve keresztet hányt magára: „Óh, Madonna santissima!” – suttogta.
½ 5-kor még elég világos volt, de Müller már nem várt tovább, megindultunk. Nagyon gyors tempóban meneteltünk, de mindenki összeszedte erejét, pláne mikor a Piave partján haladtunk. A túlsó parton Buschénál erősen ropogtak a fegyverek és gépfegyverek, mi azonban (valószínűleg nem érték még el az olaszok a Piavét) nem kaptunk semminemű ellenséges tüzet, s 6 óra után kimerülve az igen gyors meneteléstől szerencsésen megérkeztünk Formegánba. Már majdnem teljesen sötét volt. Müller nem is beszélt sokat. Szélnek eresztett bennünket, hogy reggelre kipihenjük magunkat, mert holnap is valószínűleg nagy út vár ránk.
Én – nagyon ki lévén merülve – szállásomra szerettem volna menni, de Péter zászlós elfelejtette, hogy hová is csinált nekem szállást. Fáradtan tehát lakást kellett még magamnak keresni is. Ez annál nehezebb volt, mert minden ajtó zárva volt kivétel nélkül, s ahol pedig lett volna hely, a civilek azt kiabálták, hogy spanyolbeteg van a házban. Bár ez a betegség a civilek közt az utóbbi időben nagyon el volt terjedve, valószínűleg még sem volt igaz, hogy annyi beteg lett volna, inkább az volt a dologban, hogy nem akartak helyet adni. Wallinger zászlósnak szintén nem volt helye, s ő is velem járkált házról házra, na meg természetesen Péter zászlós is, a szálláscsináló. Végre a falu hegyek felöli szélében sikerült egy eléggé tűrhető szobát szereznünk. Egy nagy ágy volt benne kettőnknek. Lukács tejet is szerzett, felforralta, adtam belőle Wallingernek, ő pedig szalámit adott nekem.
Majd egy hónapja, hogy ruhám nem vetettem le, most elhatároztam, hogy tiszta fehérneműt veszek, s lábam, mely feltörni kezdett, meleg vízben megáztatom, s ruha nélkül alszom. Úgy is tettem, s fél 8 után néhány perccel, kimerülve a fáradtságtól, a régóta nélkülözött ágyban s pláne cipő és felsőruha nélkül csakhamar mélyen aludtam. A naposnak nem mutattam meg lakásomat, bízva a jelenleg Komp. kmdáns Wallinger ordonáncaiban (akik a dínerekkel aludtak a folyosón), hogy ha valami történni fog, avizálni fogják. Mély álmomból rémült kiabálás riasztott fel (Wallinger talán még mélyebben aludt, mint én, mert nem hallotta): „Zászlós úr Wallinger! Zászlós úr Wallinger!” A kiabálás az utcáról hallatszott. Megnéztem az órám, ¾ 12 volt. Dideregve az éjszakai hidegtől az ablakhoz futottam, kinyitottam, s lekiáltottam: „Ki vagy? Mit akarsz?” „39-es napos!” – felelte. „Ott alszik a hadnagy úr szobájában a zászlós úr is?” – kérdezte. „Itt! Mit akarsz vele?” „A Müller őrnagy úr azt üzeni, hogy ő a Baonnal már elment. A hadnagy úrék jöjjenek a Baon után San Giustinának! – szólt, s még hozzátette – a baonnak már majd egy félórával ezelőtt alarm volt, mert nagyon jönnek a digók, Feltrét még az este elfoglalták, a zászlós úrék lakását csak most tudtam meg a zászlós úr Pétertől. Akkor lesz szíves megmondani a hadnagy úr a zászlós úrnak, én pedig szaladok a Baon. után”.
No, még csak ez kellett. „Auf, hé!” – lökdöstem Wallingert. „Itt vannak a digók a faluban” – bíztattam tovább. Wallinger előbb álmosan bambán bámult, de aztán gyorsan készülődni kezdett, természetesen felvilágosítva általam, hogy a helyzet mégsem olyan rossz, mint ahogy először ijesztettem. A dinereket és ordonáncokat már nehezebb volt felébresztenem, de ők felöltözve aludtak, s ahogy felkeltek, a risztungot kezdték rögtön pakolni, más világító anyag hiányában a szobába lógó szentkép mellé szurdalt cérnavékony szentelt gyertyák fénye mellett. Nem telt bele 10 perc, én és Wallinger az öltözködéssel s a „csicskás banda” a pakolással készen voltunk, s indultunk. Megfogadtam magamban, hogy ezután egyhamar, addig, míg a viszonyok tisztázódni fognak, nem fogok oly könnyelmű lenni, hogy levetkőzve aludjak. Mindössze csak 3 órát alhattunk az éjjel, de ez is elég jó hatással volt ránk. Siettünk tehát, hogy a Baon-t utolérjük, mely valószínűleg már vagy 20 percnyire megelőzött bennünket.
Formegán főtere Belluno irányában 2017 szeptemberében (Google Maps)
Legnagyobb meglepetésünkre, mikor a főtérre (melyen a Feltre–Bellunói országút húzódott keresztül) érkeztünk, a Baon-t még ott találtuk, mars kolonnéban ácsorogva. Beléphettünk tehát, s így nem kellett utánuk lógnunk. A Baon azért nem ment, mert előttünk már más csapatok vonultak keresztül, így a 46 gy. e. egyes részei is, melyek egyelőre elzárták előttünk az utat.
Következő rész: „Egy cseppet sem volt kedvünk már Olaszországban harcolni…"
Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918
Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917
