Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 42. rész
1918. október 30-án éjfél előtt hét perccel Kókay László is megindul utóvédnek hátrahagyott szakaszával a Monte Solarolóról, miután azt hiszik, hogy az olaszok már betörtek a szomszédos állásokba. A sötét és ködös éjszakában a hegycsúcsról lefelé vezető út sem veszélytelen, különösen, ha már az olaszokat vizionálják a nyomukban…
A visszavonulása az ezrednek oly nagy csendben történt, hogy már mi sem hallottunk semmiféle zajongást, természetesen az olaszok akkor még úgy se. Szép tiszta éjszaka volt, a fellőtt rakéták fényénél jól látszottak a környező hegyek, a hideg természetesen nagy volt. Az olasz tüzérség nagyon csendesen viselkedett. Hátrafelé vivő útjainkat egyáltalán nem lőtte, nagy ritkán küldött csak a Stern Kuppéra és a Fontana Seccára 2–3 darab suttyogót. Az ezred hál’ Istennek a legveszélyesebb pontokon már szerencsésen visszavonulhatott. Ha nagy ritkán a digó tüzérség lőtt, Csontost rögtön kiküldtem a kaverna szájába figyelni, mely tájékra lő a digó.
Mi odabent a kavernába tarhonyát főztünk. A tarhonyát Korp. Zsigovics, konzervákat én adtam hozzá (tűzre való volt bőven, hisz’ ott volt a sok gazdátlanul maradt unterstand és a sok muníciós láda).
Mikor megettük a tarhonyát Zsigovics kíséretében elmentem megvizsgálni őrt álló embereimet. Azt mondták mindannyian, hogy a digók nagy csendben vannak, csak néha-néha hallatszik csákányozás zaja, amint a stellungot építik. Azt észleltem, hogy embereim túl sűrűn rakétáznak, s figyelmeztettem őket, hogy ritkábban tegyék, nehogy a digók az elmaradt rakétázásról tudják majd meg visszavonulásunkat. A feldwach kavernát – összeszedve a többi kavernából és unterstandokból a lámpákat (nagyrészt konzervás dobozok voltak a lámpák) – Korp. Dakóék hatalmasan kivilágították. Dakó azt mondta, hogy „a digók tiszteletére” visszavonulásunk után is égni fogja hagyni a sok lámpát.
A vizitből mikor visszatértem 11 óra lehetett. Egy 12. századbeli öreg szeged-alsótanyai embert (nevét már nem tudom) találtam a kavernánkban a kályha mellett melegedve. Azt mondta, hogy beteg, nem bírt a század után menni, lemaradt, s visszajött ide. Én először azt hittem át akar lógni a digókhoz, de mikor beszédbe elegyedtem vele kisült, hogy becsületes öreg magyar paraszt. Azt mondta, hogy nem bírja a gyaloglást, itt marad, lefekszik, nem bánja, ha a digók el is fogják. Miután megmagyaráztam neki, hogy esetleges átlógásával a digókhoz minket és azonkívül még sok derék magyar honpolgárt hozna kétségbeejtő helyzetbe, beleegyeztem itt maradásába. (Azonban ő sem maradt itt, később beszéltem vele, összeszedte erejét, s visszavonulásunk után ő is követett bennünket.)
11 h 45’ volt. Rüsztungjainkat felszedtük, hogy útra készen legyünk, tudva azt, hogy őreink 6–7 perc múlva már itt lesznek. Egyszerre csak futó emberek zaja hallatszott felülről, sebes futásuk folytán a leguruló kövek a kaverna szájába potyogtak.
Én épp a kaverna szájában álltam, mikor a zaj hallatszott, a zajra egészen kimentem a kavernából megtudni mi a zaj oka. A futástól és rémülettől lihegő Bartát pillantottam meg 3 emberével, mint a zaj okozóit. „A 4-ik századnál már bent vannak a digók” – suttogta rémülten. „Csontos! Földes, Dakó és Urbánék laufschritt visszavonulni ide” – szóltam halkan (nehogy a digók észrevegyenek, hogy mi még itt vagyunk). Jóformán be sem várva Barta szavait végig, Csontos alighogy elindult, már Földessel és embereivel találkozott, akik meglátva, hogy Bartáék visszajöttek, szintén visszavonultak. Csontosnak így csak Dakóékat és Urbánékat kellett visszahívnia, s ezek embereikkel együtt 2 percen belül itt is voltak.
Míg Csontos odajárt, Barta elmondta, hogy a digók (valószínű csak egy patrul) a 4. század állásából egy vörös rakéta jelet adtak le, s erről vették ők észre őket. Mi is az elébb egy jó óra hosszával majdnem azt hittük, hogy be vagyunk kerítve. Nagyobb csapat zajongott mögöttünk és a Pyramiden Kuppe közti váléban, csak mikor figyelmesen hallgattuk mit beszélnek, hallottuk, hogy magyarul és nem olaszul beszélnek.
A cs. és kir. szegedi 46. gyalogezred I. zászlóaljának 1918. szeptember–októberi állásairól a szerző által készített vázlat (Kókay László hagyatékából)
Alighogy Dakóék és Urbánék megérkeztek, haladéktalanul útnak indultunk. Előzőleg még egy utolsó világítórakétát lövettem Bartával, mikor ez megvolt, „Isten segíts!” – fohászkodtam, s nekivágtunk a nagy útnak. Megnéztem órámat, 11 h 53’ volt. Hét perccel előbb indultam tehát, mint szabad lett volna, de nem várhattam egy pillanatig se, hisz a digók már bent lévén a 4. század volt állásában észrevették a visszavonulást, s a zárótűz és a támadás valószínű, hogy hamarosan meg fog indulni. Gondoltam arra is (embereim egy része szinte követelte is félelmében), hogy itt maradok és bevárom a digókat, azonban most mégiscsak elhatároztam, hogy a fogságot, ha lehet, kikerülöm.
Gyorsan futottunk lefelé a síkos szerpentinen, azonban embereim úgy meg voltak rémülve, hogy még jobban akartak futni, s úgy a sarkamban voltak, hogy majd fellöktek. A síkos úton majd mindenki elcsúszott (én is egyszer), Lukács, ki mögöttem jött, szintén elbukott, s jajgatni kezdett, hogy kitört a keze. „Tört a nyavalyát, csak gyerünk, ne képzelődj!” – mondtam, s folyton csendre intve embereimet (nehogy a digók észrevegyenek bennünket) tovább futottunk.
Csaknem leértünk már a Baons Res. helyére a völgybe, mikor egyszerre ágyúlövések hallatszottak. Siii-bum-siii-bum. A digó a Pyramiden Kuppe oldalán az utat és a Misola weget suttyogózni kezdte vegyesen gránáttal és srapnellel. Úgy látszik, megtudták már a visszavonulást az olaszok, s kezdik a zárótüzet leadni. Gondolva, hogy a sutyogó tűz csak bevezetése a nagyobb gránátokkal való tüzelésnek, elhatároztam, hogy egyelőre behúzódunk abba a kavernába, ahol az este még Strauss volt, s megvárjuk vagy a tűz megszűntét, vagy a digókat. Embereim bementek a kavernába, én ellenben (tovább akarván mihelyt csak kissé lehetséges volt is menni) kívül maradtam Korp. Dakóval és Csontossal a kaverna bejáratánál levő padra leülve. Az olaszok nem lőttek nehéztüzérséggel, csak suttyogóval, s amint megfigyeltük, csak a Misola weget lőtték utunk folytatásában, tehát (legalább is a mostani látszat szerint) nem lettünk zavarva. „Ugye, menjünk Dakó?” – szóltam leghűbb sarzsimhoz. „Gyerünk, hadnagy úr, én is azt mondom!” – szólt Dakó.
„Auf, emberek! Megyünk tovább!” – kiáltottam be a kavernába. Cihelődni kezdtek embereim, de csak nehezen bújtak elő a kavernából. „Gyerünk, a hétszentségit, gyerünk! Míg jobban nem kezd a digó lőni!” – kiáltottam sürgetve őket. „Maradjunk, hadnagy úr! Ne menjünk!” – szóltak egyesek, sőt Lukács is azt hajtogatta, hogy ne menjünk, neki úgyis eltört már a keze. „Tört a fészkes fenét! Majd meg fogod látni, hogy nem tört el!” – kiáltottam rá. „Amit az Isten ad!” – szóltam, s megindultunk. A Pyramiden Kuppe oldalán vezető úton haladtunk, mely úgy le volt szaggatva a gránáttölcsérektől, hogy alig találtunk a meredek oldalon támpontot lábunknak. A Pyramiden Kuppén levő stellung drót hindernisze egy helyt az útra volt leszórva, a sötétben nem láttam meg, belegabalyodtam, s nadrágom jobb térdemnél nagy darabon kiszakadt. Nagyot káromkodtam, s továbbfolytattuk utunkat.
Az utat, mely a Fontana Seccára (az I. Baons és Regts. kmdó helyére) vezetett, tehát amelyiken mink mentünk, jelenleg nem lőtte a digó. Alattunk (szemben) a Misola utat még mindig suttyogó tűz alatt tartották az olaszok, a tűz azonban enyhült, s alighogy megkerültük a Pyramiden Kuppét, már teljesen meg is szűnt, csend volt.
„Halt! Wer da?!” – kiáltotta egy harsány hang egyszerre. „Magyarok” – feleltem. „Magyarok? Hányasok?” – kérdezte az előbbi hang tulajdonosa magyarul. „46-osok” feleltem. „Hál’ Istennek, azt hittük már digók!” – szólt egy 39-es törzsőrmester. 15-öd magával volt, két emberéről kérdezősködött, hogy nem láttuk-e? „Nem láttunk senkit” – feleltem. Megálltam egy kissé beszélgetni. Elmondtam a törzsőrmesternek, hogy jó lesz, ha nem vár embereire, hanem jön, mert a digók már bent vannak állásunkba, s vörös rakétával már jeleztek is tüzérségüknek, mely az elébb nyilván azért lőtt. A törzsőrmester erre azt a megnyugtató felvilágosítást közölte velem, hogy ha csak a vörös rakétajelzésből gondolom,hogy a digók állásunkban vannak, akkor még szerencsére nincsenek bent, mert ők (előbb hagyták el negyed órával az állást, mint szabad lett volna) ¾ 12-kor, mielőtt útnak indultak, 2 rakétát lőttek ki búcsúzóul egyszerre. Az egyiket nem nézték meg, úgy látszik, s az egyik rakéta világító helyett vörös volt. A vörös rakétát, (melyet a 4. század volt abschnittjában levő 39-esek lőttek ki a digó felé) Bartáék izgatott képzeletükben olasz jelzésnek nézték, s mi is természetesen bedűltünk a hírnek.
Embereim unták már az állást (féltek is), s sürgették az indulást. Megindultunk tehát, de most már nyugodtabb lévén, sokkal lassúbb tempóban (de azért még mindig elég gyorsan haladtunk.) Az ¤1572-nél (augusztusban a Baons kmdó helye) találkoztam a törzsőrmester elveszített két emberével. Rájuk parancsoltam, hogy menjenek vissza az ide mintegy 200 lépésre még mindig rájuk várakozó 39-esekhez, hogy ne várjanak rájuk hiába. A két ember rögtön szót is fogadott.
Az út továbbra is erősen össze volt veretve nehézgránátoktól, s sok helyt (ha már nem jártam volna néhányszor rajta) el is lehetett volna tévedni. Az olasz tüzérség most is csendes volt, s reményem volt rá, hogy a Fontana Seccát, mely már nem volt messze, elérjük baj nélkül, úgyhogy az út legveszélyesebb része szerencsésen hátunk megett lesz. Az olasz tüzérség tehát rendben volt, ellenben a mienk működni kezdett. (Úgy látszik, maradt elég sok ütegünk a visszavonulás fedezésére.) Különben este 9 órától kezdve tüzérségünk nagyon élénken tüzelt, s ritkán tartott pauzákat. Messze előttünk vérvörös fényeket, melyek nagydarabon bevilágították az égboltozatot, láttunk fellobbanni. Szakasztott olyan fények voltak ezek, mint a múlt év október 27-én éjjel a Karszton, amikor egymást érte ez a sok vérvörös fény, amikor is a visszavonulni szándékozó olaszok, meg nem menthető ágyúikat robbantgatták. Most tehát tüzérségünk egy része jut erre a sorsra, mint amire egy évnek előtte az olasz tüzérség.
31-én de. 12 h 20’-kor elértük a Fontana Seccát, a hegygerinc mögött vivő gyalogösvényre lépve mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Embereim önbizalma is kezdett visszatérni, s már voltak, akik kezdték mondogatni, hogy mégiscsak jó, hogy nem maradtunk ott megadni magunkat. A kiolthatatlan becsületérzés, mely a magyar parasztot jellemzi, s melyet a félelem egy időre elnyomott embereimben, tehát ismét ébredezni kezdett bennük.
A visszavonulás helyszíne a Monte Solarolo a Fontana Seccáról. A kép közepén a Piramiden Kuppe, a Piramis kúp (Kókay László hagyatékából)
Az I. Baons. kmdo volt helyénél, a Misola útra levivő kis szerpentin végénél leültünk 5’ rasztot tartani. Utamat (a parancs ellenére is) innentől kezdve nem a Castellar úton (melyen csak egyszer jártam, embereim pláne egyszer sem), hanem a kényelmesebb és mindnyájunk által jól ismert, s a további szakaszán gránáttal a meredek sziklafalak miatt szinte belőhetetlen Misola úton akartam folytatni. A baons kmdó kavernában 2 petróleum mécses pislogott, a kavernában azonban senki sem volt, sok fölszerelési cikk volt elhagyva a kavernában, mégpedig különösen sok pokróc. Egyik pokrócom helyett, melyet a flammos Inf. (Király) elvesztett (felbukott, s a nyakába akasztott pantallér kiesvén nyakából a mélységbe gurult) a pokrócokból, melyek ott maradtak, a legszebbet kiválaszttattam vele, s azt kellett vinnie ezután. Terhük a flammosoknak úgy sem volt, visszavonulásunk előtt az egész lángszóró készletet és a digó golyószórót elvontatva a feneketlen mélységbe guríttattam alá, s oda nyilván oly állapotban jutottak le, hogy csak ócskavasnak alkalmasak.
A nachhútnak, melynek Prehoffer szerint ma estig kellene tartani a Fontana Seccát, híre-hamva sem volt. Rajtunk, s az utánunk érkező 39-es törzsőrmester szakaszán (mely szintén azt a direkciót kapta, mint én) kívül egy lélek sem volt a Fontana Seccán. „Úgy látom – szóltam Dakónak –, a mi hátunk megett jó ideig csak a digó fog bezetzolni!” Épp emiatt várni hosszú ideig nem lehetett. Azt, hogy a digók visszavonulásunkat észrevették volna, még nem gondoltam, de azért jónak látszott előttem indulni. „Auf!” – szóltam, s most az egyszer osztatlan helyeslés kísérte ezt a rendszerint kellemetlen kommandót. Elköszöntünk a 39-esektől (ők jól ismerve a Castellar wéget továbbra is azon folytatták útjukat), s megindultunk lefelé a kis szerpentinen a Misola wég felé, mely vagy 300 méternyire húzódott alattunk.
Az éjszaka, bár a csillagok ragyogtak, sötét volt, óvatosan botorkáltunk lefelé a nyaktörő grádicsokon. A hegyoldalban sok helyen hó fehérlett, s az úton is a felhordott sár keményre volt fagyva. Némely helyt oly rossz volt az út, hogy nehogy lezuhanjunk a mélységbe – lábunk alól elvesztve a talajt – seggen ülve csúsztunk lefele! Végre leértünk a Misola wegre. Megvártam, míg felzárkózik szakaszom, s mivel lefelé menet nem nagyon szükséges (pláne ilyen alkalommal!) rasztot tartani, embereim megszámlálása után folytattuk utunkat.
Az út jó és kényelmes és általunk jól ismert volt, gyorsan haladhattunk rajta. Itt–ott visszavonuló 139-esekkel találkoztunk. Kivétel nélkül „meghaltoltak” bennünket, mert nem tudhatták, hogy nem a digók értek-e a sarkukba. Én úgy láttam, hogy a digók még mindig nem tudnak visszavonulásunkról. Az égboltozaton sokszor derengett a világító rakéták reszkető visszfénye, s az olasz tüzérség is csendben volt. Tüzérségünk (természetesen már csak a ¤ 433 vonalánál hátrább eső ütegek) ellenben igen élénken lőtt. Sok ágyúüteg felrobbantás által halálra lévén ítélve, dühösen küldött utolsó Addio!-t az olaszokhoz. A 139-eseket, akiket utolértünk, el is hagytuk mindig, nekünk sokkal könnyebb lévén a fölszerelésünk, mint a rendes gyalogságé. Oly esetekben mikor valami csapatot elkerültünk, megparancsoltam embereimnek, hogy egymást ruhájuknál fogva tartsák, s ha a kapcsolatot valaki elveszítené, rögtön kiabáljon előre, nehogy összekeveredve más csapattal lemaradjon valaki. A szakasz legvégén, hogy erre ügyeljen, Korp. Dakót meneteltettem.
31-én de. 1 h volt, már csaknem elértük az Avien Sattelt, mikor egy nagy gránát morgása hallatszott, nem messze tőlünk le is esett, de nem láttuk, hogy hova, mert nem explodált. Itt az Avien Sattel (tehát a Brigád kmdó) körül a hegyoldal, amint sötétben is jól lehetett látni, össze volt alaposan verve. Siettünk is túlhaladni a veszélyes helyen, amely jó darabon tartott, de szerencsére a befulladt gránátóriást több nem követte, és minden baj nélkül jutottunk az Avien Sattel mögé a Brigád kmdóhoz vezető útra. Itt megpihentünk.
Azért tértünk ki egy kissé a Brig. kmdó és a Fontana Secca Nord Lager útjára, hogy ne az útban ülve akadályozzuk azokat a 139-eseket útjukban, kiket elhagytunk, de az ok főleg az volt, hogy az Avien nyereg és a Brig. kmdó közt 4–5 nagy őrtüzet láttam égni, melyeket emberek ültek körül. Nagy részben bosnyákok voltak, de volt köztük 39-es is. Az egyik tűznél egy 39-es zászlós melegedett, kérdésemre, hogy talán utóvédnek maradtak itt, azt felelte, hogy nincs itt sehol utóvéd, ő is csak pihenni állt meg egy kissé embereivel, s ő is, mint én utóvédnek volt hagyva a stellungban szakaszával. Folytatva a beszélgetést, rátértem arra, amit tulajdonképpen meg akartam tudni, hogy merre visz az út lefelé nem érintve a ¤ 433-at, hanem valahol Casera alla Stalle, vagy San Siró körül lukad ki a Serennek vivő műútra. Ezt az utat nem ismertem, a parancsom pedig úgy szólt, hogy erre menjek. Sajnos a zászlós sem tudott felvilágosítással szolgálni, s így elhatároztam, hogy megváltoztatom ismét a kapott parancsot az útra vonatkozólag, és az offenzíva alatt borzasztó ágyútűz alatt álló 433-as kóténak veszem utamat. Előbb azonban megkérdeztem, hogy nem tudja-e valaki embereim közül azt az utat, melyen parancs szerint mennem kellett. Dakó azt felelte, hogy ő egyszer már járt azon az úton, mikor a Csukonyi fhdgy úrral volt fönt a Reg. kmdónál rekognoszkálni augusztusban, s azt mondta, hogy talán most sem tévedne el rajta, hacsak nem lesz nagyon sötét. Ettől pedig félni lehetett, mert az idő (itt már mélyebben lévén) enyhülni kezdett és ritkás köd kezdett ereszkedni.
Nem lehetett soká várnunk, megindultunk, a parancs szerinti úton lefelé. Az utat, amelyen mentünk, látni én is láttam már valahányszor stellungba föl- vagy lementem stellungból (épp a másik oldalon, szemben a 433 kótétól, az Avien Sattelnak vivő úttal húzódott), járni azonban sohasem jártam rajta, s mivel sok helyt hegy mögött, vagy erdőben húzódott, mindenütt nem is láthattam. Annyit már a legelején is megállapíthattam az útnak, hogy sokkal rosszabb, mint a ¤ 433-nak levivő tulajdonképpeni főút. A sötétség már meglehetős nagy volt, sok helyen erdőben mentünk, és minél lejjebb ereszkedtünk, a köd annál sűrűbb volt. A még nem sűrű ködtől jól lehetett látni, hogy a digók még mindig rakétáznak, tehát nem tudnak még visszavonulásunkról.
1 h 35’ körül az olasz tüzérség 15-ös és még nehezebb gránátokkal heves Feuer überfallt adott a ¤ 433-ra. Már azt hittük, hogy tudják a digók a visszavonulást, azonban a tűz csak 5’-ig tartott, s aztán elhallgatott. Azt azonban most már beláthattam, hogy ebben az esetben jobb volt a parancsot teljesíteni és jobb volt a bizonytalanabb és kényelmetlenebb útra térni, mely azonban majdnem veszélytelen volt (az olaszok ritkán lőtték ezt az utat), mint a jó és kényelmes úton az erősen lőtt ¤ 433-on keresztül haladni. Előttünk a mélyben visszavonuló csapatok lármája hallatszott, nagyon lassan mehettek, mert 1 h 45’-kor utolértük őket. Az ezred volt! „Este 9 óra óta még csak idáig jutottak? Mi lesz, ha kivirrad és a digók észrevesznek bennünket?” – gondoltam.
Következő rész: „Finita la guerra, Austriaci?”
Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918
Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917
