Imre Gábor naplója az orosz frontról - 42. rész
Az Obciana mare elfoglalásáért vívott ütközet után újra megindul a háború minden csínját-bínját ismerő „öreg szakemberek” kígyózó sora Bukovina felé. Az üldöző különítmény ezt követően lemaradó kozák csapattal keveredik újabb kalandba, ami kis híján hősünk életébe kerül. Suczavitzára beérve kellemesebb élményekben lehetne része…
Osztagunk két századból állt, melynek Lovró lett a félzászlóalj-parancsnoka. Az ütközet utáni rövid pihenő csak az éjszaka fáradalmait fokozta, hangsúlyozta ki. Már második éjszaka múlt el alvás nélkül. A menetközben lopott félórácskák nem sokat értek, ha néhány percet megállhattunk, a legénység azonnal elaludt. Biztosítás nem volt, és bizony, csak a jó szerencsétől függött a helyzetünk. Elszántan és merészen meneteltünk Suczavitza felé, ahol pihenőhelyet reméltünk.
A cél azonban még messze volt. Gerinceken, sűrű erdőkön és bozótokon keresztül nyomultunk előre. A fenyvesek itt már lomblevelű sűrűségekkel váltakoztak, amelyeknek felderítése reménytelen fárasztó kísérlet lett volna. A katonaszerencsére bíztuk magunkat és az elővéd éles szemében, helyes ösztönében bízva egyenletes meneteléssel törtünk át a szűk erdőségeken.
A század hosszú sorban kígyózott, rábízták magukat az én térképolvasó tudományomra. A változatos hegyes-völgyes terepen vigyáznunk kellett, hogy csapdába ne kerüljünk. A terep lehetőséget adott az ellenségnek, hogy megbújva hagyjon minket továbbvonulni és oldalról támadjon ránk. Ezért az én álmos embereim a gyanúsnak látszó helyeken olyan éberek lettek, hogy öröm volt nézni őket. Öreg szakemberek voltak már, ismerték a háború csínját-bínját és fölényes biztonsággal illeszkedtek bele az üldözöttek, ha kellett az embervadászok szerepébe. Fél szemük még szundikálás közben is figyelt, mert a hangulatos békés tájék az élethalálharc színpadi díszletét jelenthette. Az ellenség utóvédjei előttünk mozogtak. Állandóan érezni lehetett a közelségüket. Ösvények mentén friss lótrágyakupacok gőzölögtek, ami a kozákok közelségét jelentette. Keményebb talajon a lódobogást is hallottuk.
Ez a harc nélküli menetelés órák óta tartott. Az utóvédek gondosan kikerülték a találkozást és még puskalövést sem válthattunk. Visszagondoltam az elmúlt esztendőben lezajlott visszavonulásunkra, amikor a Bruszilov-offenzíva hatalmas nyomására 20–30 kilométereket meneteltünk vissza naponta mielőtt megállapodhattunk új, ideiglenes állás kiépítése végett. Most pedig az orosz csapatok nem tudnak, vagy nem akarnak megállapodni addig, míg valahol egy előkészített terepre nem érnek.
Balogh őrmester mint büszke szakaszparancsnok a felderítőket vezette, és ha tehette, mellém szegődött a gondolatainak kibeszélése végett.
– Mit tetszik gondolni, hol akarnak megállni az oroszok? – kérdezte.
– Valószínűleg olyan helyen, ahol vasút, jó utak és áttekinthető terep van. Az ilyen vidék pedig nincsen messze – mondtam neki –, mert ide 12–15 kilométer távolságban már népes községek vannak és kiérünk a kárpáti hegyekből. Rámutattam a térképre, amelyen már világított az erdőmentes kulturált dombvidék foltja. Radautz, Arbora, Solka, Hadikfalva, Istensegítsfalva stb. következtek sorra.
– Erre még magyar községek is vannak? – kérdezte csodálkozva és gyanúsan pislogott a tekintélyt adó térképemre.
– Holnap már nem fogunk ilyen békésen előrenyomulni – vigasztaltam meg harcias barátomat.
Déltájban Lovró megállást jelzett. A legközelebbi alkalmas helyen az üldöző különítmény menetformációban letáborozott. Előkerült a konzerv és a kukoricakenyér, amelyből csak kóstoló volt. Evés után pedig rövid alvás következett. Baloghgal kettesben egy hűvös fa tövében leheverve figyeltük a vidéket és nem voltunk biztosak, hogy nem csak ketten vagyunk ébren az osztagból.
Közben előrejött Lovró is, aki beteg volt, ha nem társaloghatott valakivel. Nagy haditanácsot tartottunk arra az eshetőségre, ha Sutzavitzát megszállva tartja az ellenség és szépszerével nem akarná kiüríteni. Véleményünk megegyezett, mert mindegyikünk tiszta tollas ágyban szeretett volna aludni. Balogh a friss széna mellett szállt síkra.
– Nincsen jobb alvás, mint az illatos szénában – mondta –, és egy nagy előnye van, mert alvás után nem kell sokat igazgatni, mint az ágyat.
A két órai pihenőnek gyorsan vége lett és a dörmögő legénység beletörődve sorsába fásultan bandukolt tovább. A bizonytalan harci menetelés tempós lassúsága fárasztóbb, mint a gyorsmenet, mert a nehéz felszereléssel percenkét megállni, várakozni, míg a biztosító járőrök indulást jeleznek, az idegeinket is kikezdte. Bámulatos volt a kitartás, amellyel a gyengén élelmezett katonák hurcolták a 240 töltényt, a konzerveket és egyéb holmijukat és ráadásnak a nehéz Manlichert. Csakis a jobb lehetőségek reménye ösztönözte őket.
Rám nem hatott ez a fárasztó, bizonytalan veszélyekkel kecsegtető menetelés. Soha ilyen jó erőben nem éreztem magam, mint az egyesztendős kárpáti viszontagságok után. Jó egészséggel és törhetetlen szívóssággal róttam a hegyi ösvényeket. Nyoma sem volt a múlt évi visszavonulás lehangoló érzésének, vagy a téli állás tétlen unalmának. Az előnyomulás könnyelmű önbizalmat adott és a helyzetünk csoportos kirándulásnak, vagy szakszerűbben kifejezve kedélyes hadgyakorlatnak tűnt fel.
Délután négy órakor láttuk meg az előttünk haladó kozák járőrt, amint a szemközti hegyoldalon igyekeztek felfelé. Elszámították magukat, mert váratlanul nyitott terepen kellett áthaladniuk. Gyalog még csak elbújhattak volna, azonban a lovaikkal nem tudtak mit kezdeni. Nagy erőfeszítéssel kapaszkodtak felfelé. Tizenketten voltak. A mi elővédünk puskatűz alá vette őket. Nem ijedtek meg. Ketten összefogták a lovakat és futva igyekeztek egy bokros vízmosás felé, ezalatt a többi szétszórt csatárláncban felvette a harcot. Nagyon jól lőttek. Gyorsan nekünk is fedezéket kellett keresni.
Kozák lovascsapat
(forrás: казачествомосквы.рф)
A kozák lovakat lövések érhették, mert szétszóródva nyargalásztak, a kozákok pedig behúzódva a bokrok közé, jól célzott lövéseikkel jelezték, hogy kitartanak. Az előrehozott gépfegyverek azonban végett vetettek a dolognak. Ráfizettek a rövid csetepatéra, mert két sebesültjük lett. Mikor a kozákok visszavonulni kezdtek, felálltam és látcsővel figyeltem őket. A gépfegyverek körülöttük porolták a talajt, azonban nem hagyták el a sebesültjeiket.
– Derék legények – ismerték el a katonák a bátor teljesítményüket.
– Félnek a betyárok, hogy megnyúzzuk őket – volt mások véleménye.
Felemeltem a kezem, hogy parancsot adjak a továbbindulásra, mikor az utolsó kozák lövés majdnem kikészített. Jó célpontot nyújthattam, mert a kozák lövész pontosan eltalálta a fatörzset, amely mögött álltam. A golyó bevágott has magasságban a fa oldalába és onnan elcsapódva undok zizegéssel zúgott be a fák közé. Szerencsémre az ellenkező oldalon, máskülönben ott nyugodnék a fa tövében, mint az elfeledett hősi halottak a kárpáti ösvények mentén.
A lövés pillanatában levágódtam az alattam lábatlankodó kutyámra. Zavaromban nem tudtam megállapítani, hogy szemrehányó vinnyogásával a könnyelműségem miatt, vagy a megnyomásért akart szemrehányást tenni.
A kozák betyár azt hitte, hogy eltalált. Felugrott búvóhelyéről, kucsmáját a magasba dobta úgy, hogy az pontosan a fejére esett vissza, majd öles ugrálásokkal menekült a többi után és sikerült eljutnia a szakadékba.
Balogh káromkodott:
– Az Isten döglessze meg a gazembert, jól kiválasztotta a hadnagy urat – fújt mérgében.
– Miért haragszik rá? – csitítottam. – Nagyon stramm fickó volt, maga is megtette volna ugyanezt a helyében.
– Hát meg kell adni, fene a fizimiskáját – ismerte el. – Gyerünk utánuk, hátha elérjük őket.
De a kozákok bármilyen elszánt legények voltak is, nem óhajtották a velünk való ismételt találkozást, hiába igyekeztünk utánuk. A tetthelyen csak vérnyomok és egy súlyosan sérült ló jelezte a lezajlott összecsapást.
Este hat óra tájban pedig a Suczavitza fölötti magaslaton álltunk a nemrégen meglógott orosz tábori őrs füstölő tábortüze mellett. Messze beláttunk a völgyben hosszan elhúzódó faluba. Az úton lovasok nyargaltak – talán a mi kozákjaink – a távolban hosszú kocsisor vonult, amelynek eleje beleveszett a porfelhőbe.
Rövid várakozás után együtt volt a kisvezérkar: Lovró, Zandek, Fischer, Keleti, Balogh. Gyönyörködtünk a panorámában. Fejünk fölött a kárpáti hegyek irányából kormos vad felhők gomolyogtak. Keleti irányban már zuhogott az eső, amely rövid időn belül elér bennünket. Nyugatról a lemenő nap színesítette meg a tájat, bevilágítva az alacsonyan vonuló felhők alatt meghúzódó dombokat és félelmetesen ellentmondó zord hangulatot varázsolt a vidékre. A kép varázsát az esőzónát jelző szivárvány, mint egy hatalmas ragyogó keret, csak fokozta. Megilletődve gyönyörködtünk a természet csodájában...
– Szép hadszíntér – állapítottam meg.
– Vajon jobb lesz-e, mint az eddigi? – kérdezte Fischer.
– Mindenesetre amint látható, tovább vonul visszafelé az ellenség és nem akarja felvenni velünk a harcot – volt Lovrónak a véleménye.
– Nincsen ezen mit csodálkozni – mondta Keleti sokatmondó hangsúlyozással.
– Miért? – kérdezte Zandek főhadnagy gyanútlanul.
– Miért? – forgatta a szót Keleti nagy komolyan, majd amikor az érdeklődés megfelelő volt, kibökte: – Azért mert tudják, hogy nyomukban van Zandek és serege.
A szellemeskedés mérsékelt derültséget keltett.
A figyelem visszaterelődött az új hadszíntérre. A Kárpátok utolsó gerincén, illetve nyúlványán álltunk. Messze a falvak tornyai látszottak. Tehát vége a zord és fárasztó hegyi utaknak és jóleső érzéssel néztük a távolba vesző barnás, sárgás és zölddel tarkázott szántóföldparcellákat, kukoricatáblákat, gabonaföldeket és rajtuk a búzakereszteket. A társadalmi élet, a szervezett mezőgazdaság, az emberi élet jeleit.
– Tyűh, az áldóját! Micsoda gazdag vidék ez – adott kifejezést gondolatainknak az egyik közvitéz. – Itt érdemes lehet túrni a földet – fejezte be elgondolkozva.
– Ami azt illeti, Bácskában is van ilyen, ha nem jobb – kontrázott neki egy óverbászi illetőségű társa.
Ebből azután különféle vélemények alakultak ki, amelyeknek a végső összegzése az lett, hogy mégiscsak legjobb a hazai föld.
Az összhangot azonban mégis megzavarta egy fiatal legényke azzal a megjegyzésével, hogy „különösen, ha van belőle valakinek”. A közbeszólás után a vélemény megoszlott.
– Bizony, igaza van a fiúnak – mondta az öreg Zsirmik –, hiába jobb a hazai föld, ha nekünk nincsen belőle.
Ez a rövid eszmecsere két részre osztotta a társaságot; a földesekre és a földnélküliekre. Az arcok megkeményedtek és zárkózottakká váltak. Hazagondolt mindenki. A kisebb-nagyobb gazdaságra, családra, mások a nincstelenségre az otthon várakozó nyomorgásra, tengődésre. Egyszerre elvesztette szépségét a táj. Idegen lett, közömbös ránk nézve. Pedig még nem tudtuk, hogy 24 órával később vissza fogjuk kívánni a jó öreg, sziklákkal borított, erdőkkel tarkázott, vízmosásokkal barázdált megunt hegyeket, zord gerinceket, amelyek mint régi jó ismerősök búvóhelyül és védelmül szolgáltak nekünk hosszú-hosszú hónapokon át. Úgy összeszoktunk mi már a kárpáti hegyekkel, mint második otthonunkkal, kiismertük minden jó oldalát, a hegyi háború technikáját és taktikáját, és sokan az életünket köszönhettük a hegyi harcmodor ismeretének. A hegyormok komoran néztek utánunk, mi pedig kétségekkel előre, a mindinkább síkságba vesző ismeretlen veszélyeket takargató vidékre.
Mire bealkonyodott, bőrig ázva, dideregve, fázva bevonultunk Suczavitzába, az első bukovinai községbe. A magaslatról barátságosnak látszó község sáros útjaival már nem volt valami kedélyes, vendégszerető hely. A lakosság behúzódott a házakba és csak az ablakok függönyei mögött figyelt kifelé. Elegük volt a megszállás örömeiből. A mindig éhes és újabb igényekkel fellépő katonaságból.
Suczavitza – Sucevița napjainkban
(forrás: svnews.ro)
A zászlóaljparancsnokság gyors intézkedésbe kezdett. Századunk átadta a szolgálatot és pihenőre térhetett. A részünkre kijelölt házsort birtokba vettük, és a pihenéshez sürgősen száraz helyet kellett keresni.
Filkó koma gyors intézkedése után egy olyan szobába kerültem, ahol néhány órával ezelőtt négy kozák tiszt volt a főbérlő és mindenható parancsnok. Az összegyűrt ágyakon még ott volt a testük nyoma és a szoba gyors csomagolás és hurcolkodás nyomait mutatta. Levélborítékok, borotvaszappan, rongydarabok, szennyes vízzel tele lavór mutatta, hogy elődeinknek sürgős volt az utazás. A ház öreg anyókája Filkóval közösen gyors takarításhoz fogott. Ezalatt a szakaszok elszállásolását vizsgáltam felül.
A legénység a pajtákat és szénapadlásokat választotta szálláshelyül. Nem voltak kíváncsiak az idegen származású tetűkre miután elég saját tenyésztésűvel rendelkeztek. Megérkeztek a konyhák. Filkó jelentette, hogy kész a szoba. Beledobtam magam a kozák által kifészkelt ágyba, melyben már a saját pokrócaim vártak rám. Vacsorámat Filkó és Dodó közös erőfeszítéssel fogyasztották el, míg én az alváshoz fogtam. Dodó sietett elfoglalni lábamnál a megszokott helyét. Körülöttem még Filkó mester rendezkedett, majd egy jóképű leányzó alakja is felmerült előttem, s hogy ez nem volt álom, arról másnap az öltözködésnél győződhettem meg.
Felébredésnél alig ismertem rá a szobára, úgy ki lett csinosítva. Előkerültek az eldugott terítők, szőnyegek, sőt még virágcsokor is termett az asztalra. Langyos mosdóvizet hozott be a lány és érdeklődve nézegetett. Láttam rajta, hogy szeretné tudni mi különbség van az orosz és magyar katona között. Beszélt németül és kitudódott, hogy a helyi erdőmester lánya. Már várták az osztrák-magyar csapatokat és örülnek a megérkezésünknek. Majd a mama is megérkezett a meleg tejjel és fehér kenyérrel, amelyet frissen sütött. Elszomorodott, amikor megtudta, hogy rövidesen indulunk tovább.
– Hol van a házigazda? – kérdeztem a mamától.
– Nemsokára hazaérkezik – válaszolta. – Tegnap, mikor híre ment a falu kiürítésének, eltűnt hazulról. Kiment a hegyekbe, nehogy mint osztrák tisztviselőt magukkal vigyék.
Eltávozásunk után Filkó beszámolt a részletekről, amelyek a háznál történtek. Az itt lakó kozák tisztek állítólag revolverrel kényszerítették a lányt, hogy aludjon velük. Lehetséges, hogy így történt. A leány merész tekintetéből azonban azt olvastam ki, hogy nem volt szükség valami nagy erőszakra. Magatartása lerítt, hogy nem bánná, ha hamarosan különbséget tehetne és további tapasztalatokat szerezhetne. Ismerte már a férfiak védtelenségét, akik nem tudtak ősidők óta ellenállni, ha szakíthattak a tudás fájának gyümölcséből. A katona pedig, legyen az bármilyen rendű, mohón vágyakozik a tudás megszerzéséhez szükséges tapasztalatokra, amelyet csakis rendszeres kísérletezés alapján érhet el. A leányzó kíváncsiságát azonban csak az utánunk érkező trén elégíthette ki, mert nekünk sajnos a gyors reggelizés után tovább kellett indulnunk.
A fárasztó napokat egy rövid éjszaka alatt nem lehetett kipihenni. A különféle pajtákból és padlásokból előkerült katonák keserves nyújtózkodás és nyögések közben készülődtek. De azért mire a nap bearanyozta az esti felhőszakadástól felfrissült vidéket, a félzászlóaljunk megindult a kelet felé vezető úton.
Fischer és Keleti irigykedve pislogott rám, amikor a házi leányzó, akinek még a nevét sem tudtam, zsebkendővel integetett utánunk.
– Nézd, még a mamát is meghódította ez a gavallér – gúnyolódott Keleti –, az is integet, majdnem leszakad a keze.
– Biztos megkérte a lánya kezét – segített neki Fischer.
– Nem kell irigykedni, ezek úgy hozzászoktak a katonákhoz, hogy mindet családtagnak tekintik – segített most már nekem Zandek.
– Fel se vedd, Imre, úgy kell nekik, csak irigykedjenek, miért mentek a rabbihoz szállást kérni, nekik nem jó más földi halandó – kacagott Lovró. A két koma elhallgatott. Mindenki tudta, hogy egy fikarcnyi vallásosság sincsen bennük, de ha a körülmények úgy kívánták, bámulatosan jámbor hitsorsosoknak mutatkoztak. Másnap azután megelégedetten pislogtak a jó ellátás után.
Következő rész: Az álomvilág katonái
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
