Imre Gábor naplója az orosz frontról - 43. rész
Radóc felé indul tovább hősünk üldöző alakulata. Egy erdei tisztáson váratlanul egy 12 év körüli fiúval találkoznak. A hazájuktól messze magyarul megszólaló bukovinai székely fiú nagy hatással van a katonákra, ahogy fordítva is a magyar katonák látványa. Az erdőből kiérve orosz géppuska, majd tüzérségi tűz kényszeríti megállásra a különítményt. A srapnelek zápora szétzavarja a szakácsokat, de a gyalogságot kevésbé ijeszti meg. Hamarosan megérkezik a támadási parancs…
A második század haladt elől. Mi pedig jólesően hunyorgatva talpaltunk a szembetűző ragyogó napsütésben.
– Fene egye meg, meleg napunk lesz ma – zúgolódott az egyik elhanyagolt külsejű vitéz a korai melegre gondolva.
– Várj csak, azután másképp ne legyen meleged még máma – jegyezte meg egy tapasztaltabb szomszédja, nagyot dobva a vállát nyomó nehéz hátizsákon. – Ha a szaglásom nem csal, hamarosan találkozunk és néhány barátságos szót váltunk majd a barátainkkal.
A bölcselkedő öreg vitéz közben irgalmatlanul belegázolt az előtte levő tekintélyes pocsolyába, nem véve fáradtságot, hogy azt kikerülje. Rászóltam:
– Miért nem kerüli a tócsákat, Szirtes bajtárs?
– A tócsa jött nekem – válaszolta akasztófahumorral. A keletkezett nevetés közben egy találó megjegyzés is elhangzott:
– Könnyű neki, mert nem papírból van a bakancsa.
A célzás talált, mert bizony 1917 tavaszán töménytelen papírtalpú bakancsot szállítottak a hadimilliomosok. A jó kárpáti kavicsos ösvények egy hónap alatt irgalmatlanul szétvágták ezeket a bakancsokat.
– Valószínűleg kifogyott a bőrtalp – igyekezett enyhíteni a dolgon az egyik harcos.
– A fene megeszi a bitang disznókat. Nehéz milliókat harácsolnak össze a hadiszállítók, és azt nekünk kell megszenvedni. A héten is megfagytak az ujjaim a rongyos bakancsban.
Nem lehetett tagadni az állítást, mert szóról-szóra megfelelt a valóságnak. A katonák elhallgattak és magukban formálgatták a gondolataikat, a barátságtalan gondolataikat.
Az út Radautz felé vezetett. Mi azonban letértünk délkelet felé és szigorú harcmenetben egy nyájas bükkerdőn keresztül meneteltünk tovább. Az utak és ösvények gyakori és állandó használatról tanúskodtak.
Az Imre Gábor 1917-es naplójában tárgyalt események helyszíne
(Paulovits Sándor, összeáll.: Harmincas honvédek élete a halálmezőkön. Kecskemét, 1939. kötetből)
Túljutottunk az orosz tábori őrs vonalon. Előttünk szórványos lövöldözés jelezte, hogy az elővéd érintkezésbe került az orosz járőrökkel. Idegesítő volt az ilyen alkalmakkor beálló bizonytalan várakozás, és boldogan siettem előre Lovró hívására, aki sehogy sem tudta kiismerni magát az erdős terepen. Hatalmas bükk- és tölgyfacsoportok váltakoztak buja zöld lomboktól roskadozó fiatal cserjésekkel. Tájékozódni itt csak iránytű után lehetett. A megjárt úton eddig egyetlen bennszülöttel sem találkoztunk. Otthon maradtak a jó polgárok és elkerülték a veszélyes vidéket. Az iránytű és a térkép szerint az erdei út, amelyen haladtunk, Arbora felé vezet. Az utasítás szerint az erdőből kb. 2 kilométerre egy vadászháznál kell kibukkannunk és el kell érnünk a Radautzból Solkába vezető műutat.
Végre az útirányt keresztező széles erdei tisztáson egy 12 évesnek látszó fickó marhákat legeltetett. Csodálkozva figyelte az átvonuló katonákat. Minden félelem nélkül bevárt bennünket és jóízű magyar kiejtéssel köszönt:
– Jó reggelt kívánok!
Meglepve néztük a nyílt arcú pásztorfiút.
– Hát te honnan kerültél ide. Tudsz magyarul, öcskös? – kérdeztem tőle.
– Tudok ám – bizonygatta és jóleső örömmel figyelte a meglepetésünket. – Magyar vagyok én –, Sándorfalvára való, ide félnapi járásra.
A település nevében Imre Gábor téved és valószínűleg Józseffalváról lehet szó. Bukovina 1774-es Habsburg Birodalomhoz történt csatolása után Hadik András tábornok a korábban Moldvába menekült székelyekből öt bukovinai székely falut telepített: Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva, Andrásfalva.
Bukovinai székely települések
(forrás: Kósa Károly Megálljon előtte minden ember... – az eredeti Németh Kálmán Százezer szív sikolt. Bácsjózseffalva, 1943. kötetéből származik.)
Körülfogtuk a messzibe szakadt magyar ivadékot, aki még nem is látta hazáját és mégis megmaradt magyarnak. Tudtam, hogy a magyar telepítésű falvak közelében járunk, mégis hihetetlennek tűnt fel a magyar nyelvhez való ragaszkodásnak ez a bizonyítéka. Itt fekszenek közel a gyönyörű magyar falvak: Sándorfalva, Istensegíts, Hadikfalva stb., amelyek nevükkel együtt szívósan kitartottak anyanyelvük mellett.
Bukovinai székely települések
(forrás: Kósa Károly Megálljon előtte minden ember... – az eredeti Németh Kálmán Százezer szív sikolt. Bácsjózseffalva, 1943. kötetéből származik.)
– Hogyan kerülsz erre, ahol a madár sem jár? – kérdezték tőle, ami egyáltalán nem felelt meg a valóságnak, mert az erdőben mozgalmas madárélet folyt és szinte visszhangzott az erdő az éneküktől.
– Itt szógálok az arbórai papnál – felelte a fiú.
– Hallottál már Magyarországról?
– Igen – felelte elgondolkodva –, úgy hallottam, szép nagy ország. Ha nagyobb leszek, elmegyek. Édesapám is volt Budapesten és sokat mesélt nekünk. Azt mondta, hogy sokkal nagyobb és szebb, mint Csernovicz.
– Jól van fiacskám, derék legény leszel – megajándékoztam egy tábla csokoládéval és egy marék keksszel, amit elpirulva vett át. – Ne is felejtsd el Magyarországot, mert őseid onnan származnak és amíg magyarul beszélsz te is olyan magyar vagy mint mi.
Csillogó szemmel vizsgált a kis legény, látszott rajta milyen nagyszerű és felejthetetlen élményt jelent neki magyar katonákat látni. Mint az álomvilág katonái vonultunk be az életébe. Igaz, hogy megviselt és gyűrött kinézésük volt a mesebeli harcosoknak. Neki mindegy volt. Most itt a szeme előtt vonulnak el gyereklelke álomkatonái valósággá változva. Majd hirtelen feleszmélt és segítségünkre akart lenni:
– Most, nemrégen mentek itt el az orosz katonák.
– Hányan voltak? – kérdeztük.
– Lehettek vagy húszan – mondta készségesen. – Ott a nagy fa mellett vezet egy keskeny út Arbora felé. Azon az úton hajtom este haza a teheneket.
– No, akkor indulj azonnal haza fiam, mert este már nem biztos, hogy el tudsz jutni hazáig – világosították fel a katonák.
Rövid gondolkodás után elindult összeterelni a jószágot.
– Isten áldjon meg, kis magyar – köszöntek el tőle a katonák menetközben és nemsokára eltakarta előlünk az erdő.
Balra, Radautz irányából halkan az erdő lombjain átszűrődve gépfegyverdübörgés hallatszott. A kis pásztor dobogó szívvel figyelheti a félelmetes hangokat. Vajon haza tud-e vergődni? Ha kialakul a tűzvonal nem fogják átengedni, ott még a magyar tudománya sem segít neki.
Két kilométer óvatos előnyomulás után kiértünk az erdőből, melynek szélén fűvel benőtt elég mély árok húzódott. Balról kétszáz lépésre az erdőhöz simulva gondozott erdészház és gyümölcsöskert állt, ahol Szathmári főhadnagy volt századával elhelyezkedve. Szemben 150 lépésre országút fehérlett, amelyen túl kukoricás és messze a faluig húzódó nagy kiterjedésű szántás ajánlkozott csatatérnek. Jobbra az út túlsó oldalán több épületből álló majorság házai fehérlettek. A kukoricásban pedig ritka orosz rajvonal rajzolódott.
Egy-két golyó fütyült el felettünk, mire a mi legényeink is tüzet nyitottak. Alighogy tájékozódhattunk, a majorban máris megszólalt egy géppuska: „lassan a testtel szomszéd”. Mi az első szóra mindent megértve az árok fenekén hevertünk. A fák között pedig rosszindulatúan zúgtak át a golyósorozatok.
– Hát itt volnánk... – szólalt meg Dudás szakaszvezető az első meglepetés után.
– Ezek már vártak ránk – gondoltuk és az árokból kilesve kíváncsian tanulmányoztuk a leendő hadszíntér lehetőségeit.
A géppuska csak figyelmeztetni akart minket, hogy „eddig és ne tovább” és hamarosan elhallgatott. Mi egyelőre szót fogadtunk és elhelyezkedtünk az árokban, az utolsó összefüggő erdő szélén, amely még a kárpáti rengeteghez tartozott. Ezután már csak erdőfoltok következnek megművelt szántóföldekkel és népes falvakkal. Sehol ember. A kukoricásban megszűnt a mozgás és csendes várakozás következett. Innen már csak harcok árán lehet továbbjutni.” – volt a megállapítás.
Egyelőre parancsok nem érkeztek. Lovró hátul tartózkodott. Délután két óra tájban a konyha lovacskái nyerítéssel jelezték, hogy hátunk mögött várakoznak az ételes ládákkal, amelyek praktikus főzőedények és szállítókészülékek voltak a lovacskák hátára szerelve. A konyha lovasított részlege, tekintet nélkül a terep nehézségeire, meg tudta közelíteni a harcoló osztagokat és ha csak egy mód volt a számvivő őrmesterünk és szakácsaink megkeresték a mindig éhes katonákkal az összeköttetést. Ebben a törekvésben jó adag öncélúság is volt, mert az általában irigyelt szakácsbeosztásukra nagyon vigyáztak. Nem kellett harcolni, legközelebb voltak a húsosfazékhoz, mindig szívesen látott tagjai voltak a századnak. És ami szintén fontos tényező volt: a postát is a konyha hozta magával. Most is a megunt konzerv vagy rágós marhagulyás helyett felséges szagú friss malacpörkölt illatát hozta felénk a szél. Hátrább az erdőben folyt a kiosztás. Már három szakasz megkapta a porcióját, amikor az első gránátok bevágtak az erdőbe.
– Hogy a nyavalya törje ki ezeket a tüzéreket, már bizonyosan megebédeltek – zúgolódott az egyik sorban álló atyafi.
– Nem muszáj itt maradnod – ugratták a szomszédjai –, talán sürgős dolgod támadt?
Dacára a közeli becsapódásoknak, a szakasz legénysége világ kincséért sem mozdult volna el a sorból. Elszántan várták, míg rájuk került a sor. A kis pónik ijedten toporzékoltak, a szakácsok behúzott nyakkal idegesen mérték a gulyást. A bakák pedig kaján mosollyal gyönyörködtek és vigasztalták őket:
– Ne kapkodd azt a kanalat komám, nem ér az semmit ilyenkor. Ha belevág egy szilánk a kochkiszlibe meghagyjuk neked emlékbe.
A szakácsok mit tehettek mást, fanyarul együtt nevettek a legényekkel, akiknek étvágyát láthatóan nem zavarta a hátborzongató csattogás és recsegés.
– Látjátok milyen nagyszerű itt, a gyújtóst gépesített erővel készítik, tik meg milyen sokat dolgoztok érte hátul a konyhánál – vigasztalták az ijedt szakácsokat.
– Ne virtuskodjatok – feleselt vissza a legbátrabb szakács –, láttunk mi is már ilyent. Nektek is félreállna a szátok, ha egyszer nem érkeznénk meg a kajával.
Ételszállító lovak indulás előtt
(Forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
A csipkelődés közben váratlan fordulatot vett. A gránátokkal ez ideig két-háromszáz lépésre tőlünk a 29-es honvédeket lőtték és csak a félrecsúszott lövegek kerülgettek minket, azonban váratlanul felettünk több srapnel robbant. Nagy kavarodás következett. A legelésző pónik megijedtek a nem várt fordulattól, megugrottak és elkezdtek visszafelé rohanni. A szakácsok eldobták a merőkanalat és uccu neki, a lovak után. Néhány gyengébb idegzetű legény a fatörzsek mögé ugrott. A többség azonban nem zavartatta magát és fittyet hányva a pukkadozó srapneleknek helyén maradt. Önkéntes vállalkozók átvették a szakács szerepét és kiosztották az ételt. Ráadásul mindenki kapott az ólomgolyókból. Szerencsére a lövegek magasan az erdő fái fölött robbantak és az ólomgolyóknak nem volt átütő erejük. Az ijedtségen kívül nem okozott nagyobb bajt. A bakák ruháján fekete foltokat, testükön meg kékes zúzódásokat okozott az ólom. Akiket fejen talált, azoknak helyes kis daganatok nőttek a fejükön. Még nevettek is rajta a tapasztalt harcosok:
– Jobb tele hassal meghalni, mint üres hassal harcolni – foglalta az egyik harcos a többség véleményét össze.
Mikorra a malacgulyás kifogyott, az edények fenekén ólomdarabkák is akadtak, amin azután nagyokat lehetett nevetni.
A szakácsok kiizzadva visszatértek a lovacskáikkal.
– Na, nyavalyások, visszajöttetek? – dorgálta Dudás szakaszvezető a szakácsokat.
– Muszáj volt a lovak után menni, a hátunkon nem vihetjük öt kilométerre vissza a kochkiszliket – védekeztek a megrémült szakácsok.
– Kis igazatok nektek is van – ismerték el a jóllakottak és elismerésük jeléül az üres csajkával jó nagyokat csaptak a szakácsok fejére. Ezzel az epizód le is zárult. A konyhások összepakoltak, jobban mondva a lovacskákat felmálházták és sietve eltávoztak a barátságtalan helyről. Magukkal vitték a közben összeszedett rózsaszín tábori lapokat.
Ragyogó délutáni napsütésben most már jóllakva várta a társaság mit hoz a jövő. A hűs erdőszél jó pihenőhelyül szolgált volna, azonban az orosz gránátok kitartóan verték a 29-es ezred rejtekhelyéül szolgáló hatalmas égerfa erdőt.
Lovró tiltakozása dacára mi szakaszparancsnokok összebújtunk az árokban, hogy haditanácsot tartsunk.
– Mi a fenének jöttök egy rakásra össze. Jön egy gránát és parancsnokok nélkül maradok – kiabált ránk a hátrább ásott fedezékéből.
– Csalánba nem üt a ménkű – bölcselkedett Keleti hadnagy, amellyel nem nagyon tudta meggyőzni a félzászlóalj-parancsnokunkat.
– Na, mit szóltok az új hadszíntérhez? – kérdeztem a sorstársaktól.
– Egyet nem értek – okoskodott Fischer –, ha hátul Oroszországban forradalom van, miért nem mennek tovább és miért fordulnak szembe velünk?
– A forradalmárok már hazamentek, ezek pedig biztosan meg akarják nyerni a háborút. Tudják ők is, hogy mi sem vagyunk valami fene jó formában és csak addig legénykedünk, amíg nem találunk komoly ellenállásra – volt Keleti szakvéleménye.
– Nemsokára olyan büdös világ lesz itt, amilyen rég vót – szólt közbe Balogh őrmester, mint egyenrangú szakaszparancsnok, akinek szakértelméhez igazán nem fért kétség.
Én is nagy csapdát sejtettem. Itt van bizonyosan a várt szilárd védelmi vonal, amelyet a kormányhű csapatok védelmeznek.
A csodálatosan szép kora őszi délután kellemes hangulatát csak a szokatlanul erélyes ellenséges tüzérség lövöldözése zavarta. Morogtak is a legények, ha szunyókálásukat egy közelebb bevágó gránát megzavarta. Elálmosodtak a jó ebéd után. Nem törődtek a jövővel, mert az nem tartozott rájuk. A mozgatóerőt részükre a parancs jelentette. Parancsra keltek, feküdtek, ettek és aludtak. Parancsra indultak rohamra és haltak meg, ha a körülmények úgy kívánták. Ezért a parancsnokaikra bízták magukat. A tiszt urak bölcsességére és főleg a hadiszerencsére. A hadiszerencse pedig pillanatnyilag mellénk állt, mert a tüzérség konokul a honvédeket lőtte.
– Rossz világ van odaát a honvédeknél – állapítottuk meg egyhangúlag. – Valami készül...
– Fogadjunk tíz cigarettába, hogy egy órán belül itt is megindul a tánc – jósolta Keleti és várta, ki lesz hajlandó vele fogadni. Legtöbben egyetértettünk vele és cigarettánkat nem óhajtottuk ilyen kétes üzletbe fektetni.
– Nem fogadunk veled, mert ahogy mi ismerünk, képes volnál felhívni ránk az ellenség figyelmét, hogy valamit kiprovokálj – intette le Fischer.
– Figyelnek azok ránk, mert bizonyosan Zandeket tanulmányozzák – kötekedett tovább Keleti.
Zandek erre még jobban behúzta a nyakát, és kényelmes fekvéséből lecsúszott az árok fenekére. Mire általános nevetés keletkezett.
– Javaslom mindnyájan húzódjunk le az árokba, amíg jó dolgunk van – segítettem én is Zandeknek, akit a többiek virtuskodása egyáltalában nem hozott ki a sodrából.
A bizonytalanság feszültsége állandóan fokozódott. Úgy lestük a szemben megbúvó ellenfelet, mint a birkózó, amelyik jó fogást keres az ellenfelén. Mintegy természetes fejleményt fogadtuk, amikor megérkezett a parancs.
– Század- és szakaszparancsnokok a Lovrekovics főhadnagy úrhoz! – jöttek a századküldöncök és fontoskodva közölték a meghívást.
– Előbb beütött a krach, mint gondoltam – dünnyögte Keleti.
Lovró hátrább, a bokrok között ásatott magának fedezéket és láthatóan sok konyakot ivott, amitől rendkívül harcias félzászlóalj-parancsnok lett.
– Nyomban fel kell készülni! Pontosan háromnegyed öt órakor támadásba megyünk át. Most négy óra 15 perc. Szathmári főhadnagy a második századdal a házcsoport mögött és a gyümölcsösben fejlődik fel. Imre hadnagy az első századdal innen az erdőszélről indul a féljobb irányban levő major felé és összeköttetést tart a jobbról előrenyomuló 29-es honvédosztaggal – intézkedett.
Kellett nekem századparancsnokság – gondoltam és láttam Keleti kaján pillantásán, hogy megértett és nevet befelé rajtam.
– Keleti hadnagy a szakaszával tartaléknak visszamarad – folytatta Lovró –, a két gépfegyver pedig az erdőszéléről fedezi a támadást.
A megadott terv egyszerű volt és nem sok jóval bíztatott. A legénység elég nyugodtan fogadta az előkészületeket. Lesz, ahogy lesz hangulata váltotta fel a várakozást. Az ellenség tüzérsége el volt foglalva a honvédekkel, akik saját tüzérség hiányában heves gépfegyvertűzzel akarták a támadásukat bevezetni. Ezzel csak azt érték el, hogy az orosz tüzérség minden ágyúja a honvédeket lőtte. Gyorsan múltak a percek. Elérkezett az indulás pillanata.
Következő rész: Támadás a major ellen
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
