Imre Gábor naplója az orosz frontról - 44. rész
Imre hadnagy százada Arbora előtt támadásra indul a major irányába, azonban a magukat beásó oroszok géppuskatüze megállásra készteti őket. Ők is beássák magukat. Mindkét tüzérség beavatkozik a harcba. Lovrekovics főhadnagy rohamot követel minden áron. Imre hadnagy kímélni igyekszik katonái életét, amíg lehet…
Lovró intésére kiadtam a parancsot:
– Támadás féljobbra, a major irányába! Első, második, harmadik szakasz előre!
Egyszerre léptünk ki szakaszparancsnokok az árokból, utánunk elindult rajvonalban a század. Panyókára vetett köpönyeggel és az elmaradhatatlan hegymászóbotommal mutattam az irányt és belső izgalommal fűtve integettem hátra kiskutyámnak, mert erős közelharcot folytatott Filkóval, hogy utánam jöhessen. A Filkó azonban erősebbnek bizonyult és ezért keserves vinnyogással adta tudtomra fájdalmát a mellőzése miatt.
Szép napsütéses pázsit feküdt előttünk, mint lágy szőnyeg süppedt a bakancsunk alatt. Megzavart a nagy mozdulatlanság előttünk. Hirtelen visszatértek gondolataim az elhagyott hegyes terepre jó takarásaival, szikláival, s most ezen a sima zöld réten kell végigrohannunk. Ha lehet...
Nem sok idő volt az elmélkedésre. Alighogy kibontakozott a század az erdőből, vége lett a békés hangulatnak. Először a majorban ránk leselkedő gépfegyverek szólaltak meg, utána a kukoricásban megbújt rajvonal lövészei kezdtek a tüzeléshez. Fütyülő, csattogó golyózáporba kerültünk. Néhányan lebuktak a földre. A mögöttem igyekező rajvonal megingott és hajlamot mutatott a közelben levő erdőszélhez való visszamenekülésre. Rajtam ugyancsak átszaladt ez a gondolat, amelyet azonnal elvetettem. Láttam, Balogh, Fisher, Dudás rám figyelnek, tőlem várják a példamutatást. Hátamon éreztem Lovró sürgető tekintetét. Ösztönöm parancsolta a rohanást a golyósorozatok elől.
Mentőötletem támadt, amely megoldást ígért. Előttünk mintegy százötven lépésre egy vonal sötétlett a sima réten. Egy sekély szántásnyom, vagy mezsgye, amely némi takarást ígért. Hogy mentsem a helyzetet és a bőröm, nekiiramodtam előre az ellenség felé. Balogh felismerte a szándékom, bömbölve vette át tőlem a vezényszót:
– Előre! Előre! Futás az árokig!
A század legénysége nekilódult és hangos csörömpöléssel nyargalt utánunk. Rövid másodpercek múlva beért a század is az ároknak vélt ekenyom mellé, és parancs nélkül előkerültek az ásók, katonanyelven a „feldspátnik”. A rét talaja puha volt az előző napi esőtől és bámulatos rövid idő alatt fűkockákból mellvéd, majd néhol méter mély árok is keletkezett.
Osztrák–magyar gyalogság hevenyészve kiépített lövészárokban
(NHKA gyűjteményéből)
A gyors elhatározás bevált és a legénység megnyugodott. Az előttünk százötven lépésre húzódó műút magasabb töltésétől az ellenséges gyalogság nem tudott ránk lőni. A majorból a gépfegyverek inkább az erdőszélet lőtték, ahol a tartalékszakasz mozgolódott és a mi gépfegyvereink tüzeltek. Több támadóvonalat vártak az erdő felől, s ezeket a szerencsés perceket kihasználva veszteség nélkül sikerült védőárkot rögtönözni, amelyet lankadatlan erővel mélyítettek.
Mire az orosz gépfegyverek figyelmüket felénk fordították, már nem tudtak sokat ártani. Hátul a futótéren két katonánk feküdt. Mind a kettő első zavarában ledobta magát a földre, vagy megsebesült. Láttuk, élnek, csak a gépfegyverek miatt nem mernek megmozdulni. Vágyakozva pislogtak felénk. Szidták, gúnyolták és sajnálták is őket a többiek a már biztosnak látszó árokból.
Egyelőre mi sem sokat hajtottunk végre a kapott parancsokból. Elszakadtunk Lovróéktól, az orosz gépfegyverek tüze alatt állunk, és a századtól sem jobbra sem balra nem láttunk összeköttetést. Előttünk az országút töltése eltakarta a kilátást, csak jobbra körülbelül 1 km távolságra levő emelkedésén látszott egy támaszpont többsoros drótakadálya, amely felé a honvédek nehezen kibontakozó támadása irányult.
– Úgy látszik egyelőre magunkra maradtunk – mondta a mellém húzódott Balogh. – Így pedig elvérzünk, ha megmozdulunk.
– Megvárjuk a fejleményeket – mondtam neki.
Közben az elmaradt két katonát állandóan bíztatták, hogy ne feküdjenek nyílt célpontnak a szabad réten. Azok azonban mozdulatlanul bóbiskoltak, halottnak tettették magukat.
– Majd marhák lennének megmozdulni – volt néhány ember véleménye. Mások fogadásokat kötöttek, hogy élnek-e, vagy meghaltak, vagy csak sebesültek.
– Jobb lesz, ha arra fogadtok, hogy miképpen kerülünk ki ebből a slamasztikából – volt néhány előrelátóbb hadfi véleménye.
Közben a gondjaink is szaporodni kezdtek. Tizennyolcas haubitzok gránátozni kezdték a rétet és az erdő szélét, valamint a második századot takaró gyümölcsöst. A gránátok mélyen behatoltak a lágy talajba és magasra szórták a fekete földet. A gránáttölcsérekbe azonnal víz tört fel. Hatalmas fekete füstgomolyagok keletkeztek a robbanások nyomán. Félelmetes látványt nyújtottak a magasba törő füst- és földtornyok, azonban gyorsan kitapasztaltuk, hogy közel sem olyan veszélyesek, mint a hegyi köves talajon. Néhány gránát bevágódott a mi vonalunkba is. A robbanás ereje méterekre eldobta a közelbe fekvő katonákat. Semmi bajuk nem történt az ijedtségen kívül. A légnyomást gyorsan kiheverték és mintha újraszülettek volna, vígan néztek a világba. Büszkék voltak, mert a gránát nem bírt el velük. Igaz, hogy a kárpáti hegyi állásban az egész szakasz tönkrement volna a közeli becsapódásoktól. Változatosság okáért ezután srapnelezés következett, azonban a lövegek magasan robbantak és nem okoztak kárt.
Közben hiába nézegettem, sem jobbról, sem balról a mieink nem mozdultak. A beígért támadás, amelynek mi folyamatos láncszeme lettünk volna, nem akart kibontakozni. A honvédek még mindig az ellenség zárótüzében vergődtek. Újabb fél óra telt el. Az időközben elcsendesedett orosz gépfegyver újra lőni kezdett egy hátunk mögötti célpontra. Visszanézve látjuk, hogy a századküldönc hason mászva igyekszik felénk a réten. Lassan mászott, néhányszor úgy ellapult a fűben, hogy halottnak véltük. Majd újra megindult. Mihelyt megmozdult a gépfegyveresek azonnal lőni kezdték. Hiába bíztattuk, hogy fusson, nem mert felugrani egészen addig, amíg a lemaradt két katona is neki nem lódult. Így azután mind a hárman élve beérkeztek.
A küldöncöt két helyen is horzsolta a golyó. A két katona megkönnyebbülve sóhajtozott:
– Jaj, de jó itt köztetek!
– Nagy marhák vagytok, ecséim – korholta Balogh a halálra vált katonákat –, centiméteren múlt az életetek. Azt gondoltátok, jobb lesz, ha lemaradtok? Tanuljátok meg, legjobb összetartani és együtt maradni a harcban.
Jó tanulság volt ez mindenki részére.
Végre szóhoz jutott a küldönc is:
– Hadnagy úrnak jelentem – harc közben az „alássan” szót igencsak mellőzik a katonák –, Lovrekovics főhadnagy úr azt parancsolja, hogy azonnal induljon támadásba és a századdal rohamozza meg a majorságot.
Körülnézek. A továbbra is változatlan helyzetben gyilkosság lett volna megindulni. Mit akar tőlem Lovró? A remélhető rohadt kitüntetésért fel akar áldozni minket? Tudtam, hogy az elért sikert az elhasznált vér és élet aránya szerint méltányolják a hátul rendelkező parancsnokságok. Lovrónak mindegy, ha mindnyájan elvérzünk is, csak jelenthesse, hogy a parancsot végrehajtotta, ennyi halott ennyi sebesült stb. Éreztem, ha most megmozdulunk, végünk van. A közel levő katonák szorongva figyeltek rám. Valami olyant kellett mondanom, amellyel az önbizalmukat és a belém helyezett bizalmukat megtarthassam.
– Mit csinál a főhadnagy úr? – kérdeztem a küldöncöt.
– Fel és alá szaladgál az erdőben, keresi a hadnagy urat. Kiabál, hogy a haditörvényszék elé állít mindenkit, ha nem kezdődik meg a támadás – lihegte a küldönc.
Elfutott a méreg. Lovró megint ivott. Hát nem látta, hogy a századdal együtt indultam?
– Mondd meg a főhadnagy úrnak, hogy amíg a szomszéd csapatok nem indulnak én sem támadhatok. Jöjjön ki a főhadnagy úr, kéretem, és a helyszínen intézkedjen. Ezenkívül kérek tüzérségi tüzet a majorra, lőjék ki a gépfegyverállást – üzentem vissza lefojtott indulattal Lovrónak.
Bizony renitens hang volt ez. Közel járt a parancs megtagadáshoz. A mi helyzetünkben érthető volt a csökönyösségem. Ha már meg kell halni, legalább a magam esze után megyek a halálba, és vállaltam a következményeket. A legénység előtt megnőtt a tekintélyem. Láttam rajtuk, hogy az adott pillanatban mind velem tartanak.
A küldöncnek nem akaródzott elindulni. Félt visszamenni a réten át. Engedélyt adtam, hogy kerülővel a gyümölcsösön át menjen. Rövid idő múlva Radautz felől egy elárvult ágyú lőni kezdte a majort. Nem tett nagy kárt benne. Azonban igazolta Lovrót, aki mint látható volt, intézkedett. Lovró bizony nem jött ki hozzánk...
Eltelt újabb fél óra, talán több is. A feszültség mindinkább fokozódott. Végre az orosz tüzérség pergőtüze jelezte, hogy mozgásban van a honvédség arcvonala. Ez a gránátozás nem a megszokott zavarótűz, hanem kétségbeesett zárótűz volt. Szörnyű recsegéssel törtek össze az évszázados fák a becsapódó gránátoktól. Közben feltűntek az erdőből támadásra induló honvédség rajvonalai, amint több hullámban futottak a szemközti 485-ös magaslat felé, ahol az orosz gyalogság lövészárkai voltak. Megfelelő tüzérségi előkészítés nélkül indultak a honvédek támadásra. Jól láthattuk, amint az első, majd a második rajvonal szinte elenyészett a beépített állásból tüzelő ellenség gépfegyvereinek golyózáporában. A honvédtisztesek hangos vezényszavai hozzánk is elhallatszottak: „előre magyarok, előre 29-esek!” Elsőként ők estek el. Csak a harmadik és negyedik rajvonal bírt felfejlődni velünk egy vonalba.
Eljött a mi időnk is. Nem volt értelme elmélkedni az egész akció hiábavalóságáról, a felesleges vérontásról. Balogh izzott a verekedés vágyától. Ragyogó szemekkel nevetett felém várva a parancsot. A század már megkapta a szükséges utasítást.
– Irány féljobb, a jobbszélső szakasz egyenesen a majort támadja meg. Szerintem elérkezett a legalkalmasabb pillanat. Előre! Hurrá! – és a század öregjei és fiataljai egyszerre ugrottak fel. Nem kellett bíztatás. Az orosz géppuskák azonnal működésbe kezdtek. Egy rohanással átszaladtuk az útig terjedő rétet, ahol a töltés mellett pár pillanatig kifújhattuk magunkat. Balogh szakaszával a töltés védelme mellett rohant a majorban lövöldöző géppuskaállás felé. A többiek felfeküdtek az út töltésére és lőni kezdték a kukoricásban mozgolódó orosz gyalogságot.
Ekkor esett el a század első embere. Amint az országút árkában rohanok a major irányában és futás közben bíztatom a fiúkat a tüzelésre, gyanús golyózizegést hallok. Az egyik katona fenn a töltésen a tarkójához kap és hörögve legurul a töltésről. Majd pedig golyók vágnak be a saját gépfegyvereinktől. A közelben levők pillanatok alatt otthagyták a töltést.
Ezek hátul tönkreteszik a jól induló támadást. Sapkámat feltűztem a hegymászóbotomra és úgy jeleztem, hogy alacsonyan lőnek. A gépfegyveresek észrevették és magasabbra vették az irányzékot, én pedig nyargaltam a majorhoz, melynek egyik épülete füstölgött. Balogh szakaszát a major palánkja mellett értem utol. Berohantunk a nagy gazdasági udvar kapuján, a kertekalja felé pedig rohantak kifele az orosz gyalogosok.
– Hát nem várnak meg! Utánuk! – kiabálta Balogh, az oroszok pedig néhány vaktában leadott lövés után eltűntek a kukoricásban.
A katonáink az égő épület padlásáról lerángatták az otthagyott gépfegyvert. Egyidejűleg a honvédek felől helyszínre érkezett egy honvéd szakasz Farkas zászlós vezetésével. Néhány szót váltottunk és mi nekiiramodtunk a major hátsó bejáratán megpucolt ellenség után. Ideje is volt, mert már csattogtak is az orosz gránátok a major udvarán. Úgy látszik a major felgyújtása jeladás volt a tüzérség részére.
A század minden embere átjött már az úton és előírásos rajvonalban iparkodott előre. A katonai térkép Arinisul ¤ 456 kb. másfél kilométeres enyhe lejtőt jelzett, amely Arbora községig terjedt. A század laza rajvonalban sietett a falu felé. Én a rajvonal közepe táján siettem lépést tartani. Jobboldalon Balogh embereivel mellmagasságig érő kukoricásban törtetett és nagy élvezettel lövöldözött az időnkint felbukkanó ellenséges gyalogság után.
Az Imre Gábor 1917-es naplójában tárgyalt események helyszíne
(Paulovits Sándor, összeáll.: Harmincas honvédek élete a halálmezőkön. Kecskemét, 1939. kötetből)
Ellenállás alig volt, csak az orosz ütegek gránátsorozatai serkentették mindig gyorsabb előrenyomulásra. Előttünk kétszáz lépésre az orosz rajvonal bukdácsolt és lőni is elfelejtettek. A dombon túl Radautz templomának tornya ragyogott a késő délutáni napsütésben, amely bearanyozta a vidéket. Messze Arbora túlsó oldala felé szintén rajvonalak törtek előre. Úgy nézett ki az egész mintha pécsbányatelepi gyakorlaton volnánk. A falun túl, a még világos országúton embertömegek és kocsisorok meneteltek, mutatva hogy kiürítik Arborát.
Az ellenség tüzérsége által szorított rajvonalunk megállás nélkül rohant előre a mély szántásban, maga előtt terelve az ellenséget. Imponáló volt messziről ez az ellenállhatatlannak látszó rohanás, amely egybehangolódott a falut támadó csapattestek előnyomulásával. Minden nehézség nélkül elértünk a falu fölé emelkedő bokros partrész széléig és annak peremén álltunk meg először. A tüzelés jobbról erősödött. Balogh szakaszával lemaradt. Balról Lovrekovicsék sem mutatkoztak. Alkonyodott. A falut eltakaró szakadékban már mély árnyékok sötétlettek. Döntenem kellett. Ha tovább megyek, összetorlódunk a balról előrenyomuló csapatainkkal. Jobbról a honvédek lemaradtak és a beérkező Balogh sem tudott kapcsolatot találni velük. Mint ahogy kitudódott, nem is jöttek tovább, mert megállította őket a ¤ 485 elleni véres támadás. Ily módon a jobboldalunk fedezetlen maradt.
Ez volt az a pillanat, amikor felettes parancsnokomnak valami magasabb kitüntetést szerezhettem volna. Nem kellett volna mást tennem, mint a századot bevetni a faluba – mint ahogy később kitudódott – egy ottrekedt orosz üteget zsákmányolhattunk volna. Ez a „volna” azonban nem tetszett nekem. Sohasem szerettem kártyajáték közben 18-ra bevágni.
Lovró még mindig sehol. A támadás célját nem ismertem, ezért kiadtam a parancsot: „Beásni!”
Néhány perc alatt elhelyeztem a századot és besötétedésig már térdig érő fedezékünk keletkezett a puha talajban. Így azután megállapodtunk és elestünk a dicsőségtől, hogy néhány orosz ágyút zsákmányoljunk.
A század teljesítménye azért megérdemelte a dicséretet, mert az akciót egy halott és két sebesült áldozattal sikerült végrehajtani. Mindezt a kellő pillanatban történt megindulásnak köszönhettük. A szomszédos honvédek a 485-ös magaslatot nyolc rajvonalban támadták. A frontális támadás hibás elgondolás volt. Az egész zászlóalj rohamozott, dacára, hogy 9 tisztet és kétszáznál több katonát vesztettek. Nem tudták elfoglalni. Ha mi történetesen Lovró elgondolása szerint, korábban indulunk támadásra, lehet, hogy elfoglaltuk volna a majort, azonban csak nagy emberveszteséggel.
A legénység lázasan mélyítette a lövészárkot, néhány vaktában leadott lövés zavarta csupán. A ránk borult sötétség letakarta az Arbora körüli dombokat. A túloldalon is valószínűleg hasonló felkészülés folyik.
A szakadék széléről figyeltem az előttünk elterülő vidéket. A szakadékban sűrű fekete fák sorakoztak, amelyek közé néhány perccel előbb húzódott be felderítő járőrünk. Délkeletnek az orosz csapatok által védett erdős hegyhát körvonalai rajzolódnak ki a már csillagos égre. A beállt sötétség miatt csapataink nem vonultak be a körülzárt faluba.
Elmélkedésemben Lovró hangja zavart meg, aki hangos szóval keresett: „Leutnant Imre! Leutnant Imre!” Megvártam, míg közel ért és akkor válaszoltam, bizonyos ellenérzés volt bennem irányában. Azt hittem neheztelni fog a délutáni makacskodásom miatt, és nagy meglepetésemre valósággal nyakamba esett:
– Szervusz drága Imriském, hogy vagy? – kérdezte és szorongatott. – Gyönyörű volt a támadás! Dicséretet kaptunk a divízióparancsnokságtól – újságolta boldogan.
Tehát ő már learatta a dicsőséget és így érthető volt jó hangulata. A délutánra már nem akart emlékezni. Én sem. Így azután helyreállt köztünk a béke.
Következő rész: Nehéz éjszaka Arbora előtt
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
