Nehéz éjszaka Arbora előtt

2017.09.25. 07:15 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 45. rész

A major sikeres elfoglalását követően Imre hadnagy százada azt tapasztalja, hogy az oroszok nem ürítették ki a völgyet, sőt ellentámadásra készülnek Arbora felől. A sötét éjszakában beássák magukat, kapnak két géppuskát is. Feszült várakozás lesz rajtuk úrrá. Megindul a támadás…

 

Nem lehetett haragudni Lovróra. Jól ismert hibái mellett sok kedves tulajdonsága volt és csendes időben nála kellemesebb parancsnokot és jobb pajtást el sem lehetett képzelni. Láttam könnyezni egy döglődő kutya mellett, viszont láttam torkaszakadtából kacagni egy katonán, kinek egy srapnelhüvely leszakította a fél hátulját... A szörnyű sebhez nem lévén elég kötszer, egy inggel meg a kabátjával tömték tele a nadrágját, hogy el ne vérezzen. A sebesült hason feküdt a szanitécek által cipelt hordágyon, és inkább borzalmas, mint groteszk képet nyújtott a vérrel teljesen átitatott alakja. Azt hittük, hogy megőrült. Látva meglepetésünk a másik végletbe esett, és teleitatta az alélt embert konyakkal, majd egy doboz cigarettát nyomott a kezébe, amelyből nem hiszem, hogy sokat el tudott volna szívni szegény.

Ez volt a Lovró. Csapongó érzésű, élni szerető, kissé fellengzős, könnyelmű, felelősségtől irtózó öregfiú, ki a legjobb barát volt egy jókedvű társaságban, sőt hálás is tudott lenni, ha neki nem került önfeláldozásba. Így volt most is. Miután sikerrel megúsztuk a rosszul induló napot, a boldog elégedettségtől szinte egzaltáltan magához ölelte volna az egész világot... Meginduló szóáradatát azonban heves lövöldözés szakította félbe. Első ízben váratlanul felcsattanó lövések a szakadék torkolatából a széles nyitott völgy felé szálltak, majd néhány másodperc múlva megszólaltak az orosz fegyverek is, sőt az előbb működő gépfegyver sem mulasztotta el az alkalmat, és a golyózápor csattogva fúródott be a szakadékba.
– Mi akar ez lenni? – rettent meg a hirtelen lövöldözéstől.
– Járőr van kint tőlünk – nyugtattam meg –, úgy látom, az oroszok mégsem ürítették ki a völgyet. Jó lesz vigyáznunk az éjjel.

Fegyverüket kézbe kapva ugrált be mindenki a készülő árokba és döbbent csendben várakoztunk. Néhány perc múlva felbukkantak a kiküldött járőr emberei.
– Alighogy kiértünk a szakadékból, beleütköztünk az oroszokba – jelentette a futástól lihegő altiszt.
– Mit csináltak? – kérdezte tőle Lovró izgatottan.
– Főhadnagy úrnak jelentem alássan, a sötétben bizony nemigen láttuk, pedig valósággal beléjük ütköztünk.
– Állandó állást nemigen vehettek fel, mert innen valósággal rájuk látnánk. Valami más céljuk lehet – mondtam Lovrónak.

A legnagyobb baj az volt, hogy nem volt összeköttetésünk a jobb oldalon levő honvédekkel. A majoron való átrohanásunk óta a honvédek elszakadtak tőlünk, s a koromsötét éjszakában az összeköttetést nem lesz könnyű megtalálni velük.
– A jobb oldalunk nyitott a honvédek felé – jelentettem Lovrónak –, ha megtámadnak minket a völgy felől, nehéz helyzetbe fogunk kerülni.
– Szervusz, Imre, én visszamegyek és telefonálok a honvédekhez, hogy igyekezzenek idáig terjeszkedni – mondta Lovró, és otthagyott kényelmetlen helyzetemben.

Tudtuk, hogy előttünk nem messze vannak az oroszok. Gépfegyverekkel felszerelve. Más céljuk nem lehet, mint éjjeli ellentámadás, mert a józanész szerint állást a széles völgy túlsó lejtőjén kellett elfoglalniuk. Végigjártam a század által megszállt területet. Minden szakaszparancsnoknak és altisztnek lelkére kötöttem a legnagyobb elővigyázatot. Szakaszonként négy emberből álló őrséget állítottunk ki jó messzire, hogy idejében észrevegyük az esetleg közeledő ellenséget. A jobbszárnyat a lehetőséghez képest megerősítettem és én is ezen a részen foglaltam helyet.

Magam vezettem ki a jobbszélső szakasz előretolt őrségét. Csókás őrvezető és három ember a völgyből hozzánk vezető dűlőút mentén helyezkedett el. Áthatolhatatlan sötétség terült el előttünk. A bársonyosan sötétlő égbolt tökéletesen beleolvadt az előttünk elterülő tájba és a mindent átfogó feketeségbe, csak az égbolton tündöklő csillagok sejttették, hogy merre lehet a horizont. Kimeresztett szemmel igyekeztünk belelátni a fekete semmibe. Tíz lépésen túl már a vakondtúrást bátran ellenséges katona fejének nézhettük. A szétszórt kórók vagy kukoricaszárak, amint a gyenge szélben hajladoztak, megtévesztően hasonlítottak egy előrelopakodó rajvonalhoz.

A legveszedelmesebb rész a dűlőút jobb oldalán elterülő, mellmagasságig érő kukoricás volt. Ez a kukoricás leért egészen a délután elfoglalt majorig, s hogy hol maradtak el benne a honvédek még most sem tudtuk, pedig már tizenegy óra felé járt az idő. Szerencsénkre a kis út bal felén másfél méter magas töltés volt, honnan kissé rá lehetett látni erre a kukoricarengetegre.

Negyedóra figyelés után az előőrs kellően megszokta már a környezetet. Inkább a fülükre, mint a szemükben bízva hevertek az út szélén. Csókásnak lelkére kötöttem a legnagyobb elővigyázatot, és visszamentem a századhoz.

Balogh és szakasza szorgalmasan dolgoztak. Az árok szinte szemlátomást fejlődött. A lágy talajban valósággal élvezet volt az ásás a kárpáti köves talaj után.

Nagy megnyugvásomra megérkezett a Lovró által küldött két gépfegyver. Az egyiket beásattam Balogh szakaszának jobbszárnyára, hol félkör alakú támaszpontot képeztünk ki. A másikat pedig a század közepe táján helyeztem el, szembe a veszélyt rejtegető szakadékkal.

Géppuskaállás az orosz fronton Géppuskaállás az orosz fronton
(Fóris Sándor gyűjteményéből)

Az árok már folytatólagos lett és a rajok mellmagasságig érő mellvédjeit összekötő árokban négykézláb közlekedni is lehetett. A kimerült katonák fele most már pihent, a többi pedig ásott szakadatlanul. Félszemmel azonban mindenki a kormos sötétséget figyelte. Az öt-hatszáz méter széles századrayont már jó néhányszor végigjártam. Dodó állandóan velem jött, és nagy élvezettel kaparta a szántásban felfedezett egér vagy ürgelyukakat. Ma éjjel, dacára, hogy nagyon szeretett aludni, világért sem feküdt volna le Filkó mellé, ki az összes cókmókkal felszerelve szundikált egy földhányás mögött.

Éjfél után végre a dombok mögött alig észrevehetően ezüstösödni kezdett a láthatár.
– Hála Isten, nemsokára holdsütés lesz – dörmögte az állandóan a nyomomban ballagó századküldönc.

Én is megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy már korántsem olyan koromsötét a környezet. Most már meg lehetett különböztetni az embereket és nem kellett félnünk, hogy beleesünk a frissen ásott árokba.

Ez a megkönnyebbülés azonban csalóka érzés volt, mert igaz, hogy oszlóban volt a kedélyünkre boruló átláthatatlan sötétség, de a közeledő holdvilággal közeledett a majdnem bizonyos ellentámadás valószínűsége is. Mert az előbbi teljes sötétben azért nem lehetett támadni, mivel közelharc esetén nem lehetett volna megkülönböztetni ki a barát, ki az ellenség.

Miránk azonban megnyugtatóan hatott, hogy szembenézhettünk a közelgő veszéllyel, és nem kell vaktában lövöldözni. Idegességünkben és a hűvös éjszakától dideregve várakoztunk. Az emberek dolgozó része nem érezte a kora hajnali nedves hideget, amely dacára, hogy augusztus elején jártunk, ilyenkor leszállt az ötszáz méterre tengerszint fölött levő dombvidékre.

A közeledő veszély érzete pedig a rajtunk mindjobban erőt vevő kimerültséggel együtt állandóan fokozódott. A kiküldött előőrsök már néhányszor belelövöldöztek a homályba, s jelentették, hogy gyanús mozgolódást hallanak.

Lassan, lassan elérkezett az egy óra. Majd fél kettő felé vánszorgott az óramutató. A hold már egy órakor kibújt a szemközti erdős emelkedés fölött. Igaz, szomorúan vékony kifli alakja volt ez alkalommal, de mégis világított, mert az előttünk elterülő terepen már kirajzolódtak a bokrok és száz lépésre is észrevehető volt a mozgás.

Fél kettő után azután elérkezett az este óta várt ellentámadás ideje. A kritikus félórának lefolyását és az utána következő pirkadatot megkísérlem jelen időben leírni.

Fél kettő után tíz perc, és a gyakran elővett órám állni látszik. Már jó néhány pohár rumos fekete bennem van és én mindig jobban fázom. A harmattól csupa víz telefonkagyló szinte csúszik a kezemben, mikor Lovró kérdezősködésére válaszolok, és a telefon hívójele mint távoli gyermeksírás vész el az éjszakába.

Nem szabad elálmosodnom. Az idegesség fokozódása észrevehető a legénységen is. Sem a pihenés, sem az árokkészítés nem megy már a megszokott módon. Mindenki vár és figyel. Balogh őrmester már maga sem tudja, hányadszor indul ki az őrsre hallgatózni. Én is vele megyek. Valahogyan megnyugtató, ha magam győződhetek meg a helyzetről.

Csókás őrvezető ébersége semmit sem csökkent a hűvös hajnali levegőn. Ébren tartotta őket a közeli veszély érzete és az éjszakában idáig szűrődő megállapíthatatlan, de mégis ismerős zajok, amiket csak a számtalan éjszakát átvirrasztott katona füle bír érzékelni.
– Hadnagy úr, kérem, itt vannak egész közel – fogadott izgatottan Csókás. – Fél órával ezelőtt itt az út mentén mozgás volt a kukoricásban. Bele is lövöldöztünk és azóta nem mutatkozott senki, de azért meg vagyok győződve, hogy itt vannak a hajlat mögött. Megnézem őket, ha meg tetszik engedni.

Csókást a többórás várakozás feszültsége tette türelmetlenné és szeretett volna bizonyosat tudni. Hasonló állapotban voltam én is és legjobban szerettem volna vele tartani.
– Kísérelje meg, Csókás, és vigyen egy embert magával, azonban ne menjen száz lépésnél messzebb.
– Igenis, hadnagy úr – súgta Csókás, és egy emberével lecsúsztak a két keréknyomból álló útra. Néhány lépés után eltűntek az árnyékban. Bizonyosan négykézláb másznak előre. Felszerelésük itt maradt, csak negyven töltény és két kézigránát van velük.

Elmúlik öt perc feszült várakozásban, majd újabb öt perc. Nem történik semmi. A századküldönccel együtt négyen fekszünk közel egymáshoz, és csendesen minden érzékünket a fülünkbe összpontosítva figyelünk. Szinte észre sem vettem a mellém hasaló Balogh közeledését.
– Az őrvezető elől van egy emberrel, már tíz perce oda vannak.
– Ki van vele? Faragó? Nem kell félteni őket, ügyes fickók azok. Majd visszajönnek – dörmögte Balogh –, most már jöhetnek az oroszok, kész a gépfegyverállás is – tette hozzá megnyugtatásul. – Mikor elváltam a hadnagy úrtól, bementem jó darabig a kukoricásba. Bizony, ez az oldal látszik a legveszedelmesebbnek.
– Jönnek! – hangzott a figyelmeztetés.
Meghökkenésünk azonban megnyugvásba ment át, mikor megismertük Csókás hórihorgas alakját, amint kibontakozott a kukoricás árnyékából. Mögötte a kis Faragó loholt. Lihegve dobta magát mellénk, és felszerelését magára kapkodva, akadozva jelentette:
– Itt lesznek mindjárt... rajvonalban jönnek... alig tudtunk meglógni tőlük.
– Csak gyertek bitangok! – sziszegte fogai között Balogh, és mint a nyúl rohant vissza a századhoz.
– Csókás, itt maradnak míg az oroszok láthatók lesznek, rájuk lőnek és ahogy csak bírnak, fussanak vissza.
– Igenis, hadnagy úr! – felelte Csókás és halkan kinyitotta puskájának biztosítékát, vele együtt a többi is.

Én pedig nyargalok Balogh őrmester után, ki ezalatt mozgósította szakaszát. Már az ijedt futás láttára kicserélődtek a lapátok és fegyverek kerültek a kézbe.
– Rohanj végig a század állása mentén! Mindenki a lőréshez! Támadás jön! – a küldönc elrohant.
– A félzászlóalj-parancsnokságot! – szóltam rá a telefonistára.
Ijedt sipítással jajdult fel a telefon hívójele. A válasz szinte azonnal jelentkezett: három hosszú, két rövid.
– Halló, főhadnagy úr! Itt Imre. Az orosz rajvonalba fejlődve a jobbszárnyunkkal szembe. Minden pillanatban itt lehetnek. Kérnék tartalékot a jobbszárny mögé.
– Rendben van, és ne hagyjátok magatokat! – recsegte a nedves kagyló Lovró válaszát.

Telefonisták Telefonisták
(Kajon Árpád gyűjteményéből)

A megrettent telefonisták ijedten figyeltek rám, a szokatlan közelség miatt bennük kifejlődő idegességtől valami rám is ragadhatott, mert mind jobban erősödő belső remegéssel siettem végig az árkon.

Az emberek a friss lőrések mellett fegyverrel a kézben félig térdelnek, félig feküsznek. A tisztek, szakaszparancsnokok a helyükön. Komoly arccal hallgatják meg az utasításomat. Az egész vonal mozdulatlan figyelésbe merevedett. Rajtaütésnél minden másodpercnyi veszteség végzetes lehet. Visszaérve Balogh szakaszához megállapodtam a gépfegyver közelében. Balogh csontos markában lövésre készen várt a világítópisztoly. Vörös rakétával megtöltve, hogy jelezze a támadás megindulását. Mellette feküdtek a fehér színűek, a támadó oroszok megvilágítása céljából. A jobbszárny gépfegyvere a kukoricás felé tátogatta szűk, de veszedelmes torkát, a másik pedig a második szakasznál oldalazta a szakadék és a kukoricás között elterülő enyhe lejtőt.
– A rosszseb egye meg őket, de soká váratnak már – akarta Balogh ékesszólóan kifejezni magát, de belecsattantak Csókás és társainak gyors lövései. – No lám csak említeni kell őket, már jelentkeznek is – ordította most már tele torokkal.

Megelevenedett az éjszaka. A világítópisztoly magasba lendült, s mire Csókásék futó árnyéka feltűnt előttünk, a vörös rakéta felívelt a magasba. Az első után a másik három szakaszé is és az ellenség felé ívelve kiterebélyesedő lánggal gyönyörű és félelmetes vörös fénnyel festette be az előterepet. Csókásék mint vadul lihegő zsákok zuhantak be az árokba.
– Jönnek!
– Tűz! – harsant bele hangom az éjszakába s szinte egyszerre kezdtek dörögni a puskák.

A vörös színű rakéta kialvó fényét nyomon követte a fehérfényűeknek ezüstös ragyogású félhomálya, melyben már feltűntek az oroszok árnyai. A vörös fényben még egységesnek látszó orosz rajvonal az erős tűzben megingott. Lefeküdtek és csoportonkint kezdtek előre ugrálni a megszokott recept szerint. Az elsők körülbelül 120 lépésre lehettek.

Fegyvereink mélyhangú dörgésébe most már belevegyült az orosz golyók éles csattanása is, amint belevágódtak a mellvédbe, vagy pedig barátságtalan süvítéssel elszálltak felettünk. Rohanás a telefonhoz. Már nyújtják is a kagylót, melyből Lovró ideges hangja szűrődik ki.
– Száz lépésre az ellenség. Pár percen belül roham. A tartalék…
– Itt vannak száz lépésre – kiabál bele hangomba ebben a pillanatban a mellém zuhanó küldönc.
– Megjöttek a tartalékszakaszok – nyugtatom meg Lovrót és már emelem is ki az árokból a küldöncöt – Rohanj, az egyik szakasz azonnal jöjjön ötven lépés közel ide mögénk, és a zöld rakétajelre rohanjon be hozzánk az árokba.
A fiú eltűnt.
– Századküldönc!
– Parancs, hadnagy úr!
– A másik tartalék szakaszt vezesd a jobbszélhez közel, a roham pillanatában oldalról avatkozzanak be a harcba.
– Igenis, hadnagy úr! – kiáltott a küldönc, és már startolt a sejtett tartalék irányába.

Körülnéztem. Elfelejtettem a veszélyt. A roppant felelősség érzete elnyomta bennem az életösztönt, a félelmet. Végignéztem az előterepen. Az oroszok első emberei nem voltak messzebb 50-60 lépésnél, és ez az első vonal állandóan sűrűsödött.

Hogy a hangverseny minél zajosabb legyen, vérfagyasztó üvöltéssel elsuhantak felettünk az orosz gránátok. Szerencsére a tartalék már közelebb volt a sejtett helynél és így legfeljebb Lovróék kaptak belőlük. Ezzel egyidejűleg megindult a mi tüzérségünk zárótüze is. Lövegeink olyan közel mentek át felettünk, hogy a légnyomás felverte a port körülöttünk.

Géppuskáink is leadtak néhány szériát. Most azonban mind a kettő hallgatott. Várták a roham pillanatát, amely nem váratott magára sokáig.

Több sebesültünk volt már, hol itt, hol ott hangzott fel az ismert kiáltás: „Szanitéc! Szanitéc!”
Néhány orosz tojásgránátot igyekezett dobni az árkunkba. A távolság azonban még nagy volt, és így azok a mellvéd előtt robbantak.
– Hadnagy úr, alig bírom fogni a fegyverem, úgy áttüzesedett – kiabálta a fülembe a mellettem fekvő katona.
– Nem baj! Úgyis szuronnyal verekszünk nemsokára! – bíztattam a komát.
– A tartalék mögöttünk van – jelentette a visszaérkezett küldönc.
– Szaladj és mondd el ezt minden szakasznak! – küldtem el a fiút. Én pedig felkaptam egy gazdátlan puskát. Megtöltöttem, hogy ne legyek fegyvertelen...
– Zöld rakétát! – szóltam rá a küldöncre.

Következő rész: „Jönnek a bitangok!”

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: orosz front 1917 bukovina Imre Gábor arbora

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4912889706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása