Imre Gábor naplója az orosz frontról - 38. rész
A Magura sikeres elfoglalása után a Feredeul elleni támadás következett. Hősünk szakasza ezúttal is a támadó csoport élén halad. Az újabb sikeres akciót követő előrenyomulás közben egy tragikus kimenetelű véletlen kézigránát-robbanás okoz némi megtorpanást, aminek hatására Imre Gábor a kézigránátokkal kapcsolatos korábbi eseteket is felidéz…
A Maguráról messze el lehetett látni, különösen délkeleti irányba. Kimpolungon túl a román határhegyek sorakoztak. Előttünk a Feredeul elvette a kilátást, de a térképről tudtuk, hogy mögötte fekszik a Russ Moldovica. Már 25 km-re elhagytuk a magyar határt és mélyen bent jártunk Bukovina területén.
Imre Gábor 1917-es naplójában tárgyalt események helyszíne
(Paulovits Sándor, összeáll.: Harmincas honvédek élete a halálmezőkön. Kecskemét, 1939. kötetből)
Valósággal megkönnyebbültünk, mikor a magas rangúak eltávoztak. A katona harcol a maga módján, de nem érzi jól magát, ha kritikus szemmel bírálják. Mert mi bizony, ami a külsőnket illeti a pár napi szabadban való alvás után, nem mindenben feleltünk meg a szolgálati előírásnak. Egyet azonban megtudtunk. Délután támadás indul a Feredeul gerincén épülő állások ellen. Melyben, miután mi már kitettünk magunkért, csak statisztálni fogunk. Amint észrevettem, senki sem neheztelt közülünk ezért a mellőztetésért.
Korán megjött az ebéd és utána csak Balogh szakasza maradt minden eshetőségre a Magurán, mi pedig előre húzódtunk a Feredeul lejtőjére. Kényelmesen elhelyezkedtünk az árnyas erdőben az ideiglenes mellvédek mellett. Rajonkint megfigyelőt küldtünk ki, és további intézkedésig szundikáláshoz fogtunk. Gyönyörű nyári napon az erdő üde pázsitos és fenyőtobozokkal terített. A fákon mókusok leselkedtek ránk, és Dodó valósággal beleőrült az izgalomba, mert nem tudott fára mászni utánuk. Meg kellett fenyíteni, hogy csendben maradjon. Csoda pofa volt, ha lőttek, azonnal mellénk húzódott. Tudta, hogy a golyósüvítés valami veszedelmet jelent, és úgy reszketett tőle, mint a nyárfalevél.
A kimerültségtől elaludtam. Filkó és Dodó hűségesen virrasztottak helyettem. Aludtam és mégis hallottam a lövöldözést. Két óra lehetett, amikor egy közeli gránátrobbanás végleg felébresztett. Megérkezett Lovrekovics főhadnagy is és ismertette a szakaszparancsnokokkal a helyzetet.
– Félórai tüzérségi tűz után olyan közel kell férkőzni az ellenséghez, amennyire csak lehetséges, és támadást kell színlelni. A többi nem a mi dolgunk lesz. Fischer hadnagy szakaszával oldalról fedezi a mi különítményünket.
– Ami a színlelést illeti, nem fog nehezére esni egyiketeknek sem – nyilatkozott meg Keleti, aki a világért sem hagyott volna egy lehetőséget, ha szójátékról vagy ferdítésről volt szó.
Lovró egy szakaszt tartalékba rendelt és öt szakasszal széles rajvonalat vetetett fel. Tőlünk egy kilométerre keményen dolgozták az ágyúk a Federeul gerincét. Három vagy négy ütegre becsültem a minket követő tüzérség erejét. A gerinc mögül tisztes távolságból két orosz üteg válaszolgatott.
A gerinc és köztünk levő távolságot részben mászva, vagy egyenkénti előreugrással átlag száz lépésig ledolgoztuk. Hátulról a jól beállított gépfegyverek ügyesen lőtték a gerincet, és a fent levők talán ki sem mertek kukucskálni fedezékeikből. Elmúlt fél óra és néhol jó ugrásnyira voltunk a gerinchez. Fent célzás nélkül lövöldöztek, érezhető volt, hogy nem tudják, mihez kezdjenek. Az erőtlen tüzelés nálunk nemigen okozott zavart és a szanitéceknek nemigen akadt dolguk.
Dudás néhány emberrel az előttünk felfelé vezető vízmosás bokrai között már csak kézigránát dobásnyi távolságra volt a gerinctől és vigyorogva integetett, hogy ő felmegy, ha megengedem... Visszanéztem Lovró felé, aki száz lépésnyire telefonálgatott. Nem messze egy fa tövében lapult Filkó, rajta az összes felszereléssel, mellette hegyezte füleit Dodó, lesve intésemre, hogy utánam rugaszkodjon. Olyan hűségesen figyelték minden mozdulatom, hogy szinte megható volt. Mi történhet? – gondoltam, és igent intettem Dudásnak.
A következő pillanatban már röpültek a kézigránátok. Most én kértem Lovrótól engedélyt a rohamra. Néhány éles csattanás és Dudás már fent ordítozott a gerincen, nyomában én a szakasszal. A velünk szemben álló ritka rajvonal már a roham pillanatában a „hurrá” hangjára megszaladt. Többen bevártak minket, minden izgalom nélkül, magatartásukkal jelezni akarták, hogy ehhez az ügyhöz nem sok közük van.
Percek alatt éktelen harci lármával felérkezett mind az öt szakasz. A könnyű és vér nélküli siker hatására olyan ordítást vittek véghez, mintha legalábbis ezren lennének. Bizonyosan meghallották a Briaza felől támadó osztagaink is, mert néhány perc múlva felhangzott a rohamot jelző hurrá az egész vonalon. Az ellenség úgy eltűnt a hegylánc túlsó lejtőjén, mint a kámfor. Az ellenség? Vajon ellenségnek számít-e az előttünk komoly harc nélkül hátráló orosz gyalogság, amelyet még a közéjük beosztott cserkeszek vagy kozákok sem bírtak komoly ellenállásra bírni. A köztünk helyet foglaló foglyaink úgy viselkedtek, mintha máris közénk tartoznának.
A gerinc a mienk lett, és fél óra múlva már előttünk meneteltek végig a gerincen a 6-os hegyidandár (Gebiergsbrigade) egységei, amelyek közé mi is tartoztunk. Elöl jöttek a 42-esek, majd az 50-es zászlóalj, azután a hatosok. Örömmel csatlakoztunk zászlóaljunkhoz. Beérkeztek Keleti és Balogh szakaszai is.
Megtudtuk, hogy a támadás a Federeul Blahur 1382-es magaslatán túljutva felért a Paskau 1483-as magaslatra, amely uralta az egész környéket. Lényegesen hozzájárult a sikerhez, hogy a mi különítményünknek sikerült a közvetlen visszavonulás útját a gerincen keresztezni. A mi akciónk tette lehetővé, hogy a második századunk elérte az egyik cári üteget és azt elfogta. Az üteg tisztjei, amikor elfogták őket, a katonáink nem túlságosan barátságos fellépése ellen tiltakozva azzal érveltek, hogy ők a cári hadsereg tisztjei. Mikor azt kérdezték tőlük, hogy Kerenszkijt talán nem is ismerik, azt felelték ahhoz semmi közük.
A 42-esek vették át az üldözést. A félzászlóaljunk pihenőbe került. Ránk is fért a pihenés, ami abból állt, hogy beleolvadva a menetelő oszlopba egyelőre gondtalanul menetelhettünk.
Mielőtt elindultunk volna, még egy tábornoki kézfogásban is részesültünk. Most a dandártábornok részéről, aki kíváncsi volt, kik értek fel tőlünk először a gerincre. Itt most már az igazság kedvéért Dudás szakaszvezető is kapott egy kézfogást. Keletit majd megette az irigység, és szokása szerint nem tudta szó nélkül megállni a dolgot. Úgy súgta, hogy én is halljam:
– Az Imre most már a háború végéig nem fog kezet mosni, hogy otthon megmutathassa a tábornoki kézfogás nyomát.
– Jó, ez rendben van, de te mivel magyarázod meg, miért nem mostál kezet a háború eleje óta? – kérdeztem.
– Mi az, hogy kezet nem mosott, egyáltalán nem mosdott, mióta az édesanyja utoljára megmosdatta – segített Fischer.
– Ne bántsátok – szólt közbe Zandek –, ma éjjel holdvilágban fürdött és hajnali harmatban mosdott, attól ragyognak úgy a szeplői. Kár, hogy nem jön vissza velünk a háború végén.
– Miért? – kérdezte Zandeket Fischer.
– Azért mert ilyen eszményi legényt nem fognak visszaengedni a bukovinai szüzek.
– Én inkább arra gondolok – tódítottam –, hogy ilyen csodálatos tulajdonságokkal rendelkező és emberfölötti szellemű, kiváló katonát a jó Isten bizonyosan magához veszi előbb vagy utóbb.
– Nem lehet az – mondta mély meggyőződéssel Zandek.
– Már miért ne lehetne?
– Mert zsidó a javából.
– Te ezt honnan tudod ilyen jól? – kérdezték.
– Na halljátok, én ne tudnám, hát én is zsidó vagyok – felelte általános kacagás közben Zandek.
Keleti fullánkos nyelvét ilyenformán megcsipkedték. Azután beálltunk mink a menetoszlopba, mentünk előre hegyről le, hegyre fel egészen estig. Hosszan elhúzódó kettős sorban meneteltünk és mint valami végtelenbe nyúló óriáskígyó tekergőzött a hegyidandár a Kárpátok között. Nem láttuk sem az elejét, sem a végét a menetelő hadoszlopnak.
– Ez a menetelés így nagyon egyhangú – hallatszott több oldalról. Ebben sok igazság volt. Mi hozzászoktunk az eltelt néhány nap alatt a független kalandozáshoz. Most pedig nem mi diktáltuk a tempót, és mindig akkor kellett sietni mikor pihenni szerettünk volna.
Változatosság okáért útközben harc nélkül is halottja lett a századunknak. A század rohamjárőrének egyik tagja a kézigránátjait azért, hogy ki ne essenek a vállán lógó vászonzsákból a mellén levezető szíjazathoz kötötte. Rövid pihenő után az indulást jelző vezényszóra felállt és fegyverét a vállára vetette. Valamiképp a kézigránát gyutacsának a zsinórja beleakadt a fegyver závárzatába és azt begyújtotta. Mire észrevette, már drága másodpercek múltak el, és mire leoldhatta volna, a kézigránát felrobbant a mellén. Egy perc alatt kiszenvedett.
A szörnyű eset olyan megdöbbentő hatással volt a katonákra, hogy a legbátrabb harcosok is hajlandók voltak eldobálni az amúgy sem kedvelt és menetelésnél igen kellemetlen gránátokat. Tragikus eset volt ez; mert ha a harc hevében hal meg valaki, az szomorú, de katonasors, azonban az ilyen kétségbeejtően elkeserítő véletlen szemtanúi az elpusztult katona utolsó pillanatait nem fogják elfelejteni.
A Kirlibaba melletti téli állásunk közelében hónapokon keresztül gyakoroltuk a kézigránátdobást. Sok száz különféle kézigránátot dobtunk el, és a legénység túlnyomó része hidegvérrel kezelte. Komolyabb szerencsétlenség nem történt egész idő alatt.
Kézigránátok kiosztása az állásban valahol az orosz fronton
(Forrás: Fórizs Sándor gyűjteményéből)
Volt olyan gyenge idegzetű újonc, akinek a kézigránát begyújtása után elállt a szívverése és nem volt ereje számolni. A kötelező 21, 22, 23 számolása után csak állt és fogta a gránátot. Kétlépésnyire elejtette és összerogyott. A már működésben levő kézigránát az emelkedő terepen kezdett visszagurulni és láthatólag a szerencsétlenen fog felrobbanni. Ki is végezte volna, ha a közelben figyelő kiképző altiszt oda nem ugrik és a gránátot el nem hajítja, amely még földre sem ért és a levegőben explodált.Az atyafit gyávaság címén a többiek hegymászóbottal megsimogatták, mert ostobaságával a többiek életét is veszélyeztette.
– A kurva Istenedet, hát meg akarsz erővel gyilkolni minket? – támadt rá a legközelebb álló a holtsápadt fiúra.
Közbeléptem látva, hogy egészen letörte a balsiker. Félrehívtam és beszélgetni kezdtem vele. Kitudódott, hogy ideggyenge és néha el szokott ájulni. Bátorítottam és melléálltam dobás közben. Reszketve rántotta el a gyutacsot és eldobta a gránátot 6-8 méterre. A robbanás után már mosolyogva nézett körül. A következőktől is idegenkedett, de már tűrhetően kezelte ezt a fegyvert.
Abból az álláspontból kiindulva, hogy a túl korán eldobott kézigránátot az ellenség visszahajíthatja, a legénységet a minél később történő eldobásra kellett szoktatni. Az engem kiképző cseh főhadnagy megkívánta, hogy a gránátot kézben tartva 26-ig, sőt huszonhétig számoljunk, és csak azután felugorva dobjuk el. Soha nem sikerült baj nélkül az ilyesmi. A kézigránátok a levegőben robbantak, sőt olyan eset is történt, hogy a fekvő helyzetben várakozó katona eltartott kezében robbant a gránát. Naponta történtek sebesülések.
Ahelyett, hogy ezért a szadista marhaságokért leintették volna, még meg is dicsérték a távolból szemlélődő pléhgallérosok a bátorságáért. Szerintem nem bátorság volt ez, hanem hányaveti vakmerőség, de ez aztán a javából. Soha nem ment takarásba dobások, sőt össztűz közben sem. Megcsodáltuk mindezért. És szépen el is temettük a Namenlose Rücke tövében, Kirlibabától négy kilométerre. Talán még most is áll a betonoszlop, melyet sírja fölé emeltek. Megtréfálta egy kukoricagránát vasdarabkája, amely a combjába fúródott. Vérmérgezésben pusztult el.
Nem tartottam soha bátorságnak, ha valaki ok és értelem nélkül veszélyeztette az életét, sőt legtöbb esetben a többiek életét is. Az volt az elvem, hogy a katona harcoljon bátran, ha nincs más hátra, bátran haljon meg, de az élő harcos mindig többet jelent a halottnál. Az emberanyagra minden körülmény között vigyázni kell.
Soha nem tudtam szívelni az olyan aktív tiszteket, akik egy kitüntetésért hidegvérrel küldték biztos halálba katonáikat. Az ilyen tisztek közül sokan „véletlen” golyótól találva ott is maradtak előbb vagy utóbb a harctéren.
– Nincsen értelme tovább várni dobás előtt három–négy másodpercnél, fekvő helyzetben pedig semmiféle körülmények között háromnál – mondta Szatmári főhadnagy.
Evvel teljesen egyetértettem. Nagyon nehéz, sőt menthetetlen helyzetben kell lenni annak a harcosnak, aki felkapjon visszadobás céljából egy már begyújtott kézigránátot. Mégis, különösen a parancsnokok között, kiirthatatlan volt, hogy az utolsó pillanatig ki kell várni a dobás előtt.
Egy alkalommal az év elején Szathmáry őrnagy, névrokona a mi Szatmárinknak, meglátogatott bennünket a gránátdobó gyakorlótéren. Figyelte a dobásokat és megkérdezte, miért nem váratok legalább hat másodpercig. Hivatkoztam a gyakori szerencsétlenségre, a pontatlan dobásokra. Megemlítettem, hogy tapasztalatom szerint a kézigránátok tempírozása nem tökéletes és gyakran előfordulhat egy másodperc eltérés. Nem hitt nekem. Felszólította a katonákat:
– Bajtársak! Ki hajlandó 21-től 26-ig kitartva számolni fekvő helyzetben és a számolás megkezdése pillanatában begyújtott kézigránátot felugorva célbadobni?
A katonák egyik lábukról a másikra álltak és fontolgatták a kérdést. Rövid szünet után Vujovics önkéntes szakaszvezető jelentkezett és kilépett:
– Őrnagy úr, jelentem alássan, én megkísérlem.
– Derék dolog, csak rajta próbálja meg.
Vujovicsnak valami ügye volt az önkéntes iskolában és nem lett tisztjelölt. Szerette volna kitüntetni magát.
Szathmáry őrnagy egy kőrakás mögül figyelte a dolgot. A gyakorlatozó félszakasz Vujovicstól jobbra és balra félkör alakba lefeküdt. Én néhány lépésre az önkéntes mögött álltam. Ha a dobás sikerül különösebb veszélyről nem lehet szó, mert a gránát szilánkjai felfelé vágódnak és a kézigránátot egy árokrészbe kellett dobni.
Pózolás kézigránáttal valahol az orosz fronton
(Forrás: Fórizs Sándor gyűjteményéből)
Vujovics a legügyesebbek közül való volt és tudására el volt bizakodva. Nagyon ki akart tenni magáért. Elrántotta a gyújtózsinórt, utána tempósan számolni kezdett:
– Huszonegy...huszonkettő...huszonhárom...
A számolás módjáról éreztem, hogy baj lesz és legjobban hasra szerettem volna vágódni, de nem illett megtenni. A fiú huszonhatig számolt, utána felugrott, szabályszerűen dobott. A gránát eldobásának lendületére – ahogy tanulta – hasra vágódott. A gránát pedig kidobás után kezétől két méterre a levegőben robbant. Szilánkjai szétvágódtak. Úgy látszott, több sebesülés lesz. Szerencsére csak Vujovics kezefejébe vágódott egy szilánk. A katonák köpönyege felfogta a szerterepülő gránátdarabokat, és így a műdobást nagyobb baj nélkül megúsztuk.
Nyugodtságot erőltetve mentem a zászlóaljparancsnok elé, aki derekasan beismerte, hogy nem szabad túlzásba vinni a kézigránáttal való számolójátékot. Nem is. Soha nem várattam tovább három másodpercnél begyújtás után. Viszont nem is terheli lelkiismeretem semmiféle baleset, nem mondhatja senki, hogy miattam lett nyomorék.
A század megállás nélkül ment tovább az útján, létszáma egy fővel csökkenten. A gyorsított előnyomulásba bele volt kalkulálva már több vagy kevesebb emberélet, és így gyorsan napirendre tértek a szerencsétlenség fölött. A halott katonának elvették az igazolólapját és szegényes dolgait. Két szanitécünk hátramaradt, hogy egy árnyas helyen megássák a sírját. A legközelebbi pihenőnél már utol is értek bennünket.
– Nem nagyon erőltettétek meg magatokat – mondták nekik többen.
A szanitécek szerényen tűrték a bírálatot, amely utolsó búcsúztatója volt. Mire a parancsnokság utasítása megjött, hogyan védekezzünk hasonló eset ellen, a mi századunk katonái a kézigránátok gyutacsait kapca és ingekről leszakított vászondarabokkal kötözték be, nehogy beleakadjon valamibe.
– Sajnos egy ember, egy családapa élete árán kellett nekünk a legelemibb elővigyázatot megtanulni – sóhajtozott Zandek, fokozva köztünk a temetési hangulatot.
Következő rész: Előnyomulás győzelmi mámorában
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
