Imre Gábor naplója az orosz frontról - 39. rész
Hősünk üldöző alakulata eléri Watra Moldovicát, ami előtt ugyan megtorpannak, de másnap beveszik a települést. Az előrenyomulás győzelmi mámorában a tisztek élénk vitát folytatnak a háború fejleményeiről. Imre Gábor barátai a helyi lakossággal is elkezdenek ismerkedni…
Estére Watra Moldovicától 5 km-re ütöttünk tábort. A 42-esek üldöző különítménye már meg is ütközött a városka fölött húzódó magaslatokon. Több halottjuk és sebesültjük lett, köztük a különítményt vezető főhadnagyot is lelőtték a kozák lövészek.
Vatra Moldoviței panorámája napjainkban
(forrás: Wikipedia)
Az üldöző különítmény visszahúzódott, és a beállt sötétség az ismeretlen helyen megakadályozta a további akciót.
– Ma megint hátizsákkal alszunk – jegyezte meg Dudás szakaszvezető. Nem csalódott, mert a felderítetlen területen minden meglepetésre fel kellett készülni. A különbség azonban mégis nagy volt, mert most dandárkötelékben pihentünk és lényegesen biztosabb volt a helyzetünk, mint tegnap éjjel.
Vacsora idején közelebb húzódtunk a zászlóaljparancsnoksághoz, hogy híreket halljunk. Élénk vita fejlődött ki a háború jelenlegi szakaszáról és a várható fejleményekről. A felsőbb hadvezetőség hivatalos álláspontját Szathmáry őrnagy zászlóaljparancsnok képviselte.
– Az orosz cári hadsereg nem bírja tovább. A felszerelése és a fegyelme gyenge, a hátországban lázongás van, a katonák nem akarnak harcolni.
– Az átszivárgó hírek szerint előttünk már nem a cári hadsereg, hanem a foglyok előadása szerint egy forradalmi hadsereg harcol – szólt közbe Ginzl főhadnagy a harmadik század parancsnoka. – Egy olyan hadsereg, amelynek a viszonyait még nem is ismerjük.
– Ha nem is nevezik magukat cár katonáinak, a szellem még a régi és a hiányosságok éppen ennek a kettősségnek következtében még jobban megmutatkoznak. Eddig a cári hatalomban való fanatikus hit tartotta össze ezt a hatalmas tömeget, ma már ez nincs többé, és az egész hadiapparátus eresztékeire esik szét. Látjuk, hogy komoly ellenállást csak a még fanatizált kozák és cserkesz egységek és gépesített osztagok fejtenek ki. A gyalogság nem állja a harcot.
Elgondolkozva mérlegeltük a hallottakat. Ami azt illeti, a harcot a mi katonáink sem állják, és eddigi előrenyomulásunkat a gyenge ellenállásnak köszönhetjük. Hátha, sőt valószínű, hogy ez a visszavonulás előre elhatározott terv szerint történik, olyan területre, ahol az arcvonal lerövidítése és a közlekedés minden előnye, a hadtáppótlás az orosz csapatoknak kedvez. A mi előnyomulásunkkal az egész kárpáti hegyrengeteg a hátunk mögé kerül és mérhetetlenül meg fogja nehezíteni az utánpótlást. És ha ki is vonják a harcolni nem akaró csapategységeket, ilyenformán még mindig erős arcvonal keletkezik, tekintet nélkül arra, hogy cári kormány vagy forradalmi kormány irányítja a háborút.
– A foglyok előadása bizonyos szempontokból alátámasztja az őrnagy úr fejtegetéseit, mert tudjuk tőlük, hogy a cári hatalom megdőlt, azonban a cári szellem még bizonyos vonatkozásban hat az orosz hadseregben. Egyidejűleg a hatalom jelenleg valami polgári-, forradalmi kormány kezében és az ezzel ellentétben álló munkás- és katonaszovjetek kezében van. Felfogásom szerint ezeknek az ellentétes erőknek a hátországban folyó harca bontja meg az orosz hadsereg harci egységét – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Lovró.
– Nagyon helyesen látja a helyzetet főhadnagy úr – mondta Szathmáry őrnagy elégedetten.
Mi kisebb rendfokozatúak nem szólhattunk bele a kérdésbe, azonban igyekeztünk az összegyűjtött tapasztalataink és az elmondottak közötti összefüggést összhangba hozni. Elgondolkozva néztük egymást és törtük a fejünket.
Hogy a cári hatalom megdőlt – igaz.
Hogy jelenleg forradalmi polgári kormány van hatalmon Moszkvában és Szentpéterváron – az is igaz.
Hogy a hadsereg egy része nem akar harcolni – igaz.
Hogy az orosz kormány tovább akarja a háborút folytatni, már hallottuk az orosz katonáktól, de azt is tudjuk már, hogy mindezekkel szemben az orosz nép többsége becsületes békét akar.
Eszembe jutott a szocialista Kissnek múlt nyáron, a háború okairól és céljáról elmondott fejtegetése, a tőkés társadalom, császári és cári önkényuralom közös összefogása a népeik ellen, amelynek végső célja a dolgozó néptömegek elnyomása és kizsákmányolása. Jól emlékeztem a szavaira, amikor a béke lehetőségét abban látta, ha a katonák egységesen rájönnek az igazságra és kényszeríteni fogják kormányaikat, hadseregparancsnokaikat, hogy szüntessék be a vérengzést. Egyszerűen otthagyják a frontot és elindulnak haza rendet teremteni. Valami ilyen történik ma Oroszországban... Azonban valami még sincsen rendjén. Az orosz hadsereg a katonák békeakarata következtében megrendült. Egyelőre lemondott hódító törekvéseiről. Visszavonul, és mi ahelyett, hogy hasonlóan cselekednénk, üldözzük őket a békés megegyezés helyett.
A könnyű és kevés áldozatot követelő előnyomulás győzelmi mámorában, elfeledve a kirlibabai állásban történt barátkozás kedves emlékeit, megyünk utánuk. Pedig meg voltunk néhányan győződve, hogy egyszer, talán már holnap vége lesz a hadgyakorlatszerű szinte vértelen csatározásoknak. Végülis megkérdeztem Lovrót:
– Főhadnagy úr! Mit jelent a munkás- és katonatanács, és milyen ellentét van köztük és a kormány között?
Kérdésem meglepte Lovrót és ránézett Szathmáry őrnagyra mielőtt válaszolt a kérdésemre.
– Ez még elég tisztázatlan dolog – kereste a szavakat. – A gyárak munkásai, katonai egységek főleg a hátországban bizottságféléket, úgynevezett szovjeteket alakítanak. Ezek a szovjetek képviselik a követeléseiket a hatóságok és a kormány felé. Komoly erőket képviselnek, mert az egész országban egységesen lépnek fel.
– Ha jól értettem ez valami kettős hatalom. Mi történne, ha egyetértenének? – kérdeztem.
– Ránk nézve semmi jót nem jelentene, csak veszekedjenek tovább... Legalább addig mi győzünk – fejezte be Szathmáry őrnagy a beszélgetést.
Visszamentünk az osztagainkhoz. Szótlanul elgondolkozva ballagtunk. Lefekvés előtt Fischer még annyit mondott:
– Valami nem egészen tiszta előttem. Nem értek a politikához, de sejtem, hogy nem olyan egyszerű mindez, mint ahogy Szathmáry őrnagy ezt nekünk előadta.
– Én is úgy érzem, hogy a szovjetek valami félelmetes erőt jelentenek, mert az ország többségét képviselik. Akkor tudnánk igazán megítélni, ha közelről láthatnánk – mondtam.
– A kíváncsi ember hamar megöregszik – avatkozott bele Keleti nagy bölcsen a beszélgetésbe, majd hozzátette halk hangon – vagy belehal.
Ezen azután mindnyájan elgondolkoztunk. Nem soká, mert elaludtunk.
A szakasz úgy aludt, hogy még az utolsó trombitaharsogás sem keltette volna fel őket. Kivételesen most miránk vigyáztak. Csupán éjfél után kerekedett némi zaj, amikor Stefanovics közvitéz ráeszmélt, hogy egy kígyózsombékra talált feküdni és a kedves szomszédok ki akartak kéredzkedni a lezárt lakhelyükről. Némi káromkodás és nevetés után ez is lezárult. Hajnalban még sötét volt a csendben végrehajtott ébresztőkor. A mi legényeink úgy mozogtak, mint az ólomkatonák. A megérkezett forró feketekávé azonban életre keltette őket.
Az eligazítás hamar megtörtént. Balra tőlünk a kecskeméti 38-as zászlóalj, jobbra az 50-es zászlóalj vonult fel. A harc emelkedésről emelkedésre megismétlődött. Századunk a 42-es üldöző különítmény megerősítésére indult. Nehéz volt megtalálni őket. A tegnap esti cserkesz támadás visszadobta őket, és meg sem kísérelték újra elfoglalni az elhagyott állásukat. Meg sem mertek mozdulni. Nem tudtak semmit, pedig már fényes napsütés derítette fel a tájat. Gyűrött össze-vissza szabdalt dombháton voltunk, amelyen mindenfelé árkok húzódtak. Ezek az árkok még a múlt nyári harcok idejéről maradtak vissza és a kötött talajban épek voltak. Nem volt más hibájuk minthogy nem az ellenség felé néztek és ha belementünk nem láttunk előre. És így a legnagyobb marhaság volt belebújni. Valóságos csapda volt annak, aki belement.
A század oldalról mászta meg az emelkedést. A cserkesz őrség néhány emberből állt és visszahúzódott. Az emelkedés tetejéről már jól bele lehetett látni a községbe, amelyet a tüzérségünk is lőni kezdett. Mink is kaptunk néhány gránátot viszonzásul. Jobbról az ötvenesek már keményebb ellenállásra találtak. Látcsövön jól lehetett látni, hogy egész közel kerültek az ellenség állásaihoz, de rohamra nem mertek vállalkozni. Messzebb jobbra erős tüzérségi párbaj jelezte, hogy a honvédek keményen küzdenek az előrejutásért.
Egész nap szóltak a fegyverek. Nekünk könnyű napunk volt. Estefelé azután megjött a parancs, hogy a sötétség beálltával át kell húzódnunk az 50-esek oldalára. A szürkület beálltával egy 42-es szakasz került a helyünkre és mi lemásztunk a meredek hegyoldalon a községbe vezető kőútra.
– A fene egye meg ezeket a 42-söket, ha valahol baj van, onnan kivonják őket – zúgolódott néhány katona. Nem volt rá mit válaszolni, mink is hasonlókat gondoltunk.
– Bizonyosan magnak tartogatják őket – érkezett hátulról a válasz. – Nem bíznak bennük.
– Csendesen legyünk – figyelmeztettem a társaságot –, közel ellenséges állásnak kell lenni.
Teljes csend uralkodott és mi a legnagyobb elővigyázattal lopakodtunk előre az út menti kövek között. Már több száz métert jutottunk előre, mikor a kövek közül felbukkantak az elejbénk küldött vezetők. Meg lett a kapcsolat. Most már századunk az 50-esekkel összefüggő vonalban mászta meg a következő emelkedést. A szakaszom széle az előttünk levő hidat védő ellenség tüzébe került. Gyorsan felkapaszkodtak hozzánk a völgyet uraló emelkedésre.
Lent a sötét völgyben néhol világítás lobbant fel és tűnt el. Vasúti mozdony fütyült, türelmetlenül indulásra kért jelzést. Nyilvánvalóvá lett, hogy mire kivilágosodik, Moldovicát nem lehet tartani. Félkör alakban körül volt fogva. Mi pedig, hogy növeljük a zavart, parádés össztüzeket adtunk le a falu felé.
Virradatra, mint sejtettük, kiürítették Watra Moldovicát. Ellenállás nélkül értük el a falu házait. A távolban levő tüzérségük azonban sorra gyújtogatta fel az általunk megszállt házakat. Pontos lövéseikből következtetni lehetett, hogy a megfigyelőjük a falu túlsó oldalán levő hegyoldalról tisztán lát mindent. Magasan gomolygott az égő nádtetejű faházak fölött a fekete füstfelhők hosszú sora. Az egész dandár egyszerre rohant át a sekélyvizű Moldovicán. A tüzérüteg is jónak látta megugrani. A faluban csak néhány öreg anyóka maradt és néhány zsidó kereskedő, akiknek állítólag nem volt semmi eladnivalója számunkra.
Parasztházak Watra Moldovica településen a XIX. század végén
(forrás: www.bildarchivaustria.at)
Watra Moldovica völgyében együtt volt az egész dandár. Trénkocsik, segélyhelyek, konyhák, tüzérség, gépfegyveresek nyüzsögtek a hegyoldalak mentén. Egészen a délutáni órákig várni kellett az indulásra. Ezalatt Fischer és Keleti, akiken meglátszott a jellegük, és zsidóságuk igazolására egyéb lehetőségük is volt, bekvártélyozták magukat egy végtelenül elhanyagolt zsidó házba. Felhasználták az alkalmat a hírgyűjtésre. Hoztak is annyi hírt, hogy szinte leesett az állunk a csodálkozástól.
A falu lakossága, nem tudni honnan, időközben lényegesen megszaporodott, különösen, amikor látták, hogy a katonák is segítettek a tűzoltásnál. Nem volt se vége se hossza a sok panasznak a kozák csapatok kegyetlenkedései miatt.
– Mindenünket elvitték – siránkozott egy nénike –, nincsen nekünk édes fiaim egy falat ennivalónk, mindent megettek.
– Állandóan dáridóztak, ettek-ittak, mulattak meg lányok után jártak – segített neki egy iparos külsejű ember.
– Na és most már nem maradt egy tyúk vagy liba és malac a faluban? – kérdezte Filkó az öreget, rátérve az ügy gyakorlati oldalára.
– A lányokat mind elvitték a kozákok? – kérdezte egy nyugtalan vérű legény.
Az ember jól megnézte a katonát és válaszolt:
– A lányok is és a maradék tyúkok is messze a hegyekben vannak.
– Hát azzal nem sokra megyünk – volt a katonák véleménye, akik nem haragudtak volna, ha csirkepörköltet vagy malacsültet kapnának.
A lakosság tartózkodó magatartásából látható volt, hogy bőven ellátták őket rémhírekkel. Miután látták, hogy nem vagyunk emberevők és a bejósolt fosztogatás is elmaradt, lassan felmelegedtek irányunkba. Nem tudni honnan egy-egy baromfi is akadt eladásra és az élelmesebbek csoportokat alakítottak, hogy pl. egy libát megvegyenek három-négyszeres áron.
Mire az indulás ideje eljött Filkó mester Dodó felügyelete mellett egy sült kacsát készített az útra. Az aprólékból pedig pörkölt lett, ami fölségesen ízlett a sok konzervgulyás után. Délután négy óra volt, mikor zászlóaljunk indulásra készen felsorakozott a falu főutcáján. Már mosolygó közönségünk is volt, akik barátságosan viselkedtek. Sőt már néhány leány is pironkodott az asszonyok között.
Watra Moldovicától Russ Moldovicáig meneteltünk. Útközben Keleti és Fischer beszámoltak a hírekről, amelyeket a zsidó kereskedő házánál összegyűjtöttek.
– Én többet soha nem megyek ezzel a vöröshajú alakkal sehova – kezdte Fischer –, ez annyit összehalandzsált egész nap, hogy majd kisült a szemem.
– Csak te hallgass – tromfolta le Keleti a barátját. – Még azt meri mondani, hogy kisült a szeme miattam. Csak láttátok volna, majd kiugrott a szeme, amint a szép fekete zsidó lányt bámulta. Állandóan a nyakán lógott. Az öregapja nem győzte hangsúlyozni, hogy így a kozákok, úgy a cserkeszek milyen erőszakosak voltak a fehérnépekhez, hogy értsen belőle Fischer is, de az mint a süket fajdkakas állandóan kukorékolt a lány fülébe.
– Ne marháskodj – intette le Zandek Keletit –, a fajdkakas nem szokott kukorékolni.
– Hát nem kukorékolt, de hazudott olyanokat a lánynak, hogy az összes zsidó nagymamák fényképei megmozdultak a falon.
– Ne higgyetek neki, a nagymamák mind abban gyönyörködtek, hogy végre egy csinos igazi férfi szórakoztatja az unokájukat – védekezett Fischer. – A tényállás az, amikor bementünk, Keleti ment elől, tudjátok, hogy milyen tolakodó természet, amikor a lány meglátta, ki akart ugrani az ablakon. Csak amikor engem is észrevett, lépett vissza és megkért, legyek a védelmezője, mert rémlátomásai vannak, ha vörös ember van a közelében.
Keleti haja tényleg izzani látszott a délutáni napsütésben Fischer barátja kíméletlen tréfájától.
– Adjatok az istenfáját egy géppuskát, hadd lövöm szitává ezt a szörnyeteget. Ez mer beszélni! A papa meg is mondta, hogy nélkülem be sem engedte volna ezt a kelekótya alakot – mérgelődött Keleti, a nagy tréfacsináló.
– Ne bántsátok egymást – avatkoztam a vitába. – Nincsen itt semmi baj: Keleti az öreget, Fischer a lányát hódította meg.
– Igen ám, de Keleti fordítva szerette volna – röhögött Fischer lenéző pillantást vetve barátjára, aki mint valami vöröstarajú pulykakakas boxállásba helyezkedett.
– Jaj! Segítsetek! Félek tőle – bújt el a hátunk mögé a kétszer akkora Fischer általános derültséget keltve.
A mindennapi csetepaté után Keleti komolyra fordította a szót:
– Sok érdekes hírt szereztem az öreg hitsorsostól. Először is: tegnap délután gyalogos osztagok összetűztek egymással és nagyobb részük megtagadta az engedelmességet. A cserkesz és kozák tábori csendőrök csináltak rendet. Sok katonát letartóztattak és az engedelmességet megtagadó csapatokat az éjjel elszállították.
– Mi volt az oka az összetűzésnek? – kérdeztem.
– Politizálnak – folytatta. – A jobb módú parasztok a jelenlegi Kerenszkij kormányt pártolják, sőt egy része visszasírja atyuskát, a minden oroszok cárját. A nagyobbik része nincsen megelégedve a helyzettel, azt állítják, hogy a jelenlegi forradalmi kormány elárulta a népet és a régi rendszert szeretné visszaállítani. Moszkvában és Petrográdon hosszú idő óta harc folyik a hatalomért. Egyik oldalon a különféle polgári és jobboldali szocialistákból összeállított kormány, a másik oldalon a baloldaliak, az ú.n. kommunisták által irányított munkás- és katonatanácsok állnak. A tegnapi zendülést is a gyalogság katonatanácsa okozta azzal, hogy határozatot hozott a harc azonnali beszüntetésére. A határozat kettészakította a csapatok egységét, úgyhogy most előttünk lényegesen gyengébb egységek vonulnak vissza. Az összetűzésen két tisztet lelőttek és még tegnap este eltemették őket.
– Ezeknél gyorsan megy az ilyesmi – mondta az öreg zsidó és nem győz hálálkodni a Jehovának, amiért ilyen hirtelen eltanácsoltuk őket – egészítette ki Fischer Keletinek az ismertetését.
– A fene ismeri ki itt magát – dörmögte az egyik őszülő katona –, forradalomról és mindenféle zűrzavarról beszélnek, de mindennek semmi látszatja. Se vége, se hossza a menetelésnek meg a nélkülözésnek – fejezte be mondókáját nekibúsulva.
– Mit gondol, Cseri bajtárs, ha nem úgy volna, sétálhatnánk mi ilyen kedélyesen? Ez már szinte nem is háború, csak hadgyakorlat – vigasztalta az öreg harcost Zandek.
Imre Gábor 1917-es naplójában tárgyalt események helyszíne
(Paulovits Sándor, összeáll.: Harmincas honvédek élete a halálmezőkön. Kecskemét, 1939. kötetből)
Így beszélgetve és tréfálkozva meneteltünk Watra Moldovicától Russ Moldovicáig északi irányban. Itt még a zászlóaljparancsnokság járt elöl. Russ Moldovica fölött keleti irányban nekivágtunk megint a hegyeknek. Keskeny ösvényen libasorban kapaszkodtak a századok felfelé. Megszűnt a beszélgetés. Káromkodás és a kulacs, csajka meg a katonák oldalán fityegő „spátni”, magyarul tábori ásó összeverődéséből keletkező zörej kísérte a menetet.
Következő rész: „Nem mozi ez, testvérek, hogy hátulról lessük a fejleményeket!”
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról