Imre Gábor naplója az orosz frontról - 40. rész
A Moldovica völgyéből Russ Moldovicánál kelet felé előretörve újra a hegyek várnak hősünk üldöző alakulatára. A besötétedő erdőben eltéved a zászlóalj. Hívatják a térképolvasási képességéről elhíresült Imre Gábort, s őt küldik ismét a szakaszával előre, aki Baloghgal együtt egyébként is a menetoszlop elején érzi leginkább elemében magát. Az éjszakai kaland most sem marad el…
Az árnyékos erdőben fokozatosan sötétedett. Az erdő eleinte szürkén, majd elfeketedve úgy borult ránk, mint a gyásztakaró. A sötétben el-elakadt a menet. Érezhető lett, hogy a vezetésben bizonytalanság uralkodik. Nem tudtuk hová megyünk, a legénység nem is törődött vele és minden megállást felhasználtak a szundikálásra. Egy ilyen hosszú pihenés után felhangzott elölről a parancsnokság irányából a hívójel:„Leutnant Imre!” Először halkan, mint távoli suttogás, majd mindig erősebben.
Amint az embersor továbbadta az „avizót”, elindultam előre a zászlóaljparancsnoksághoz. Jó kilométert kellett kapaszkodnom, míg elértem őket. A zászlóaljparancsnok és segédtisztje villanyzseblámpa fénye mellett vizsgálták a térképet.
– Hát az Isten verje meg, én úgy látom a sötétben minden fa fekete – mérgelődött Ginzl főhadnagy lemondóan mikor megérkeztem. Ott voltak a századparancsnokok, köztük Lovró is, aki kitörő örömmel fogadott.
– Gyere Imriském, neked való dolog van!
Boldog vagyok – gondoltam magamban, miközben jelentkeztem Szathmáry őrnagynál.
– Hadnagy úr, előre megy a szakaszával és felderíti a terepet. Ha ellenségbe ütközik, megáll, szükség esetén visszahúzódik és jelentést küld. Amikor megtalálja a helyes útirányt, jelezze, hogy a zászlóalj is indulhasson – ezek után a zászlóaljparancsnokunk megmutatta a térképen kijelölt útvonalat.
Közben már szállt szájról-szájra az avizó: „Imre hadnagy úr szakasza előre!” Míg a szakaszom megérkezik félrehúzódtam tanulmányozni a térképet. A többiek diszkréten magamra hagytak, úgy gondolták, csak törjem magam a fejem. A térképen köröskörül kárpáti fenyvesek. Sehol egy objektum, a fenyők között egy tölgyfa vagy egyéb. Még az sem biztos, hogy a kiindulási pontom helyesen lett meghatározva. Koromsötét holdvilág nélküli éjszaka, a csillagok csak véletlenül csillogtak fel a fák között. Éreztem, a megbízásom azt jelenti, hogy legyek én a felelős, ha eltévedünk.
Nem volt idő további fejtörésre, mert megérkezett a szakaszom. Na, térképolvasó tudós, most mutasd meg, mit tudsz – gondoltam – és iránytűvel a kezemben nekiindultam a lejtőnek. Menetközben adtam eligazítást Dudás szakaszvezetőnek:
– Szorosan felzárkózva egyes sorban, a legnagyobb csendben mindig a nyomomban.
Vízmosáshoz érkeztem és felfelé kellett mennünk. A térkép szerint a következő emelkedésnek kopasznak kell lenni. A vidék azonban nem akart hasonlítani a térképhez... Végeszakadatlan fenyőerdőben nyomultunk előre. A gallyak ki akarták szúrni a szemünket, amint a sötétben előre tapogatóztunk. A vége az lesz, hogy beleesünk valami szakadékba, gondoltam, és újra elővettem a villanylámpámat és a térképet. Készülődés közben megszólalt Dudás:
– Úgy mászkálunk ebben a rengetegben, mint tetűk a hajkefében.
A gyakorlati érzékre valló hasonlat jobbkedvre hangolta a társaságot. Letakartattam magam és újra nekifogtam a térképolvasásnak. Úgy voltam azonban ezzel, mint az első iskolás, aki csak tapogatódzik a betűk között. Valahol hiba csúszott a számításba. Elkezdtem vizsgálni az utat, amelyen felkapaszkodtunk idáig a Moldava völgyétől. Sajnos nem figyeltem meg az utat, mert be voltam ágyazva a menetoszlop közé és jól esett gondtalanul ballagni a többiekkel együtt. Egy körülmény azonban szembetűnt. A zászlóaljparancsnok által megadott kiindulási pont előtt a térkép egy vízmosást jelzett, hasonlót ahhoz, amelyből most felkapaszkodtunk. Rájöttem az igazságra. Nem jól lett megadva a kiindulás helye és mi csak most fogjuk elérni az 1054-es magaslatot.
– Azt hiszem Dudás bajtárs, kikecmergünk a hajkeféből – vigasztaltam. – Tudom már hol a hiba.
Újra nekiindultunk. Rövid kapaszkodás következett és felértünk a magaslatra. Végre megritkult az erdő és többórás tapogatódzás után felragyogtak fölöttünk a csillagok. Előttünk sötétlett a következő magaslat fűvel borított lejtője. Jobbra a fekete erdőszélhez lapulva sejteni lehetett a térképen jelzett tanya vagy birkakarám körvonalait.
Erdőszélén valahol az orosz fronton
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)
Helyben vagyunk, állapítottam meg és elküldtem a jelentést, hogy jöhet a zászlóalj utánunk. Míg a szakasz felzárkózott, csendben várakoztunk az erdőszélen. Négy embert elküldtem a ház környékének felderítésére. Váratlan gyorsasággal teljesítették a feladatot. Nem sokat törődtek az elővigyázattal, egyenesen besétáltak a tanyába. Még a kutyák sem ugatták meg őket. Három darab hatalmas juhsajttal megterhelve tértek vissza. Állításuk szerint pénzért vették... Nekem sem időm, sem kedvem nem volt, hogy ellenőrizzem az igazmondásukat. Beszéltek a házban lakó pásztorral és annyit megértettek, hogy a „ruszkik” itt vannak a közelben. Mert nem régen szintén sajtot „vettek” tőle.
– Azt hiszem nem gazdagszik meg a jó ember abból a pénzből, amit ma a sajtjaiért kapott – jegyezte meg az egyik gyanakvó emberünk.
– Ne fájjon a fejed a sajt miatt, hanem zabáljál. De ne csámcsogj a szokásod szerint, mert meghallják a „ruszkik” – intette le az aggodalmaskodót társa.
A sajt gyorsan szétosztásra került és jóízűen falatoztuk a régen látott csemegét.
– Ha tudom, hogy ilyen finom, többet is vettem volna – mondta az egyik beszerző.
– Ugyan miből? Nincsen neked egy árva garasod sem.
– Annyi baj legyen. Nyugtát adtam volna, mint a németek Szerbiában a kruseváci parasztnak.
– Milyen nyugtát? – érdeklődtek többen.
– Hát az úgy vót, hogy a német katonák bementek az egyszeri paraszthoz. Körülnéztek és elvittek vagy fél disznót. A gazdag paraszt sírt-rítt, erre írtak neki egy gyönyörű elismervényt az átvett disznóságról, még pecsétet is tettek rá a hitelesség okáért.
– Mi ebben a vicc? – türelmetlenkedtek a kevésbé világjárt emberek.
– Az, hogy néhány nap múlva mi is arrafelé vetődtünk és nagyon éhesek voltunk. A paraszt már a látásunkra is felbőszült.
– Miért?
– Azért te vízfejű, mert látta, hogy nagyon éhesek vagyunk és az álmoskönyv is azt mondja „éhes katonát látni bajt jelent.”
– Ez így igaz – helyeselt a többség.
– Azután szerényen enni kértünk. Ha egy darab kenyeret ad, békében elmegyünk, de a mi komitácsink elkezdett lármázni, megy a sublótfiókhoz és előveszi az elismervényt, mely igazolja, hogy mindenét odaadta a német katonauraknak. Szerencsétlenségére Schulc tizedes verbászi sváb volt és elolvasta az elismervényt, amelyben többek között ez állt: „Ennyi és ennyi sonkát, szalonnát és füstöltkolbászt átvettünk.” Befejezésül pedig ez állt: „Ne higgyetek a vén gyilkosnak. A kéményben még maradt két sonka, két oldal szalonna, vagy három rőf kolbász, amit nem bírtunk elvinni.” Az előadó ezután szerényen elhallgatott.
– Mi lett azután a sok jóval? – firtatta egy jó étvágyú fiú.
– Ugyan mi? – válaszolt rá kitartva hatáskedvéért a szót. – Mi nem adtunk elismervényt, mert nem hagytunk ott semmit.
– Az apátok Istenit – mondta túl hangosan az egyik hallgató a többiek kuncogása közben.
Ezalatt a sajt fogyni kezdett. Dodó kutyám is megette a sajt héját és nyugtalankodni kezdett. Mindenáron el akart szabadulni a pórázról.
– Valamit érez a kutya – figyelmeztettem a társaságot –, csendesebben osztozkodjanak.
Dodó közben annyira izgatott lett, hogy ölbe kellett venni és befogni a száját, mert mindenáron ugatni akart.
Imre Gábor és az ölbe vett Dodó még Kirlibabánál
(Imre Gábor hagyatékából)
Rövid figyelés után parancs nélkül zsebbe került a maradék sajt, mert a magaslat peremén a csillagos égboltra két puskás alak jellegzetes körvonala rajzolódott ki. Testtartásukból és mozgásukból látható volt, hogy nagyon figyelnek.
– Ezek is a sajtszagra jöttek – dörmögte az egyik legény, aki még nem zökkent ki a tréfálkozó hangulatból.
A hátunk mögött az erdőben farecsegés, elfojtott káromkodás, megcsúszott kövek robaja jelezte, hogy a nyomunkban haladó századok küzdenek a sötétséggel. Halk, de félreérthetetlen zaj volt ez, amelyet jól meg lehetett állapítani a csendes kárpáti éjszakában. A két őrszem is a hangokat figyelte és nem vettek észre minket. Előrehajolva, fegyvert lövésre készen tartva jöttek lefelé a lejtőn. A kutyát magamhoz szorítva csitítottam. Az okos állat megérteni látszott a helyzetet, már nem morgott csak reszketett a visszafojtott belső izgalomtól. Szerette volna harcias ugatással megijeszteni a két fekete árnyat, akiknek lopakodó magatartása dühre ingerelte és egyidejűleg félelemmel töltötte el.
A két katona állandóan az erdőben hangzó zajra figyelt és halkan beszélgetve közeledett. Húsz lépésre lehettek, mikor Dudás rájuk szólt: „Sztoj!”A két embernek a halk, de fenyegető figyelmeztetésre földbegyökerezett a lába. A következő pillanatban olyan mozdulatot tettek, mintha el akarnának szaladni. Azonban az újra felhangzó erélyesebb hangú figyelmeztetésre: „Sztoj! Pusku dole!” – magyar-orosz egyezményes jelentésű felszólításra vonakodva leeresztették a puskájukat.
A következő pillanatban már mellettük voltak. Gyors kutatás kézigránát után és néhány másodperc múlva a két orosz mellettünk feküdt lefegyverezve. Megkezdődött a csendes vallatás vegyes tót és bácskai szerb nyelven. Meg sem kísérelték a hallgatást. Húsz emberből álló tiszti tábori őrs van a magaslaton. Már tudják, hogy jövünk. A főcsapatuk már két órával előbb elment. A tábori őrs rajvonalban fekszik és beássa magát. Parancsuk van lehetőleg feltartani az ellenséget pirkadatig.
Ezalatt megérkezett Balogh őrmester is a szakaszával. Gyors megbeszélés után elindult jobbra és balra egy-egy raj a tábori őrs bekerítésére. Mi ezalatt elindultunk felfelé a magaslatra. A finom harmatos pázsittól átázott a térdünk. Nem sokat láttunk. Távolba elvesző füves gerinc volt előttünk. Jobbról, balról feketén leselkedő erdő. Elmúlt tíz perc a csendes várakozásban. A zászlóalj is megkaphatta a jelentést, mert elcsendesültek. Újabb öt perc... még mindig semmi... türelmetlen lettem. Közben hátulról mellém csúszott Zandek és jelezte, hogy a szakasza is itt van a hátunk mögött és az utolsó szakasz is jön Lovró vezetésével. A zászlóalj pedig a magaslat mögött várakozik.
Átadtam a helyemet Zandeknak, Baloghgal megbeszélt terv szerint elindultunk az oldalozó rajok megerősítésére.
– Ti ne csináljatok semmit, komám – figyelmeztettem Zandeket. – Nehogy ránk lövöldözzetek.
Lecsúsztunk az erdő felé és a fák árnyékában lopakodtunk előre. Nyolcvan-száz lépést mehettünk, amikor elértük az előreküldött raj hátsó emberét. Szó nélkül mutatott egy bokorra, amely mögött csak sejteni lehetett a két meghúzódó alakot.
– Hol a rajparancsnok? – súgtam a fiú fülébe?
Intett, hogy hátulról kerítik őket. Zajtalanul tovább kúsztunk és elértük a rajparancsnokot, aki már hátulról figyelte a gyanútlanul beszélgető őrszemeket. A sötétben csak sejteni lehetett az ágak között meghúzódó két alakot.
A rajparancsnok intésemre embereivel közel mászott a két őrszemhez és alig hallhatóan rájuk szólt: „Pusku dole!” Igaz, hogy ez inkább szerb idióma volt és nem irodalmi orosz kifejezés, azonban a két meglepett katona úgy összekusnyadt a bokor tövében, mintha villám csapott volna közéjük.
Ezalatt a többiek megindultak a gerinc felé. 35–40 lépésre feküdt a következő őrszem. Hátulról közelítették meg. Puskával lövésre készen kis földhányás mögött mereven figyelt előre. Valószínűleg azt hitte, hogy az őrsparancsnoka jár a háta mögött, mert fel sem nézett, amikor az egyik katonánk mellé feküdt és kezét rátéve rászólt: „Csuti!” Ez annyit jelentett röviden, hogy csönd legyen. A legény nagyot lélegzett és nem mert megmozdulni. Azt hitte, hogy kísértetek vagyunk.
A következő őrszemnél azonban baj lett. A katonák elbizakodottak lettek és izgalmukban a következő őrszemnél zajt csaptak. Éberebb volt a többinél és figyelmes lett a gyanús mozgolódásra. Mikor felismerte a helyzetet, nagyot ordítva kilőtte a puskáját és el akart rohanni. De már elkésett, mert a nyakában voltak és lerántották.
– Kerítsd az anyjuk keservit! – harsant fel a jó magyaros kiáltás és vad kavarodás keletkezett a sötétben.
Balogh a túlsó oldalon dühös lövöldözéssel törtetett felfelé. Neki nem tetszett a csendes megoldás. Ha háború, akkor csak szóljon a puska, gondolta és hangjával túlharsogta a fegyverropogást. Amely persze egészen egyoldalú volt, mert a meglepett tiszti őrs nem fejtett ki ellenállást és nem tudták merre szaladjanak ijedtükben. Baloghék már minket is oroszoknak néztek felhevülésükben.
– A mindenségit Balogh! – förmedtem rá mikor közel ért. – Maga minket is le akar gyilkolni?
– Bocsásson meg, hadnagy úr, nem gondoltam, hogy ilyen hamar felérnek a gerincre – védekezett.
– Gyertek csak, vadkecskék! – terelgette az elfogott őrs embereit. Tizennégyen voltak. Az egyik nagyon súlyos lövéssel. Riadtan bújtak össze a gerincen.
Nálunk az egyik katona kezét szúrta át egy orosz szurony, amint hozzákapott a dulakodás hevében.
A rövid tusakodás zaja messze kilométerekre elhallatszott a csendes éjszakában. Megérkezett Lovró is, nyomában a századdal. Azonnal vallatóra fogta a gyerekkinézésű orosz zászlóst. Az elcsodálkozva nézte Lovró monoklis alakját, aki mint valami hadisten tornyosult ki a többiek közül.
– Utóvédek voltunk azzal a megbízással, hogy lehetőleg pirkadatig tartsuk ezt a helyet – vallotta készségesen a gyerekarcú zászlós.
– Indulás! – adta ki a parancsot Lovró. – Imriském, te akarsz előre menni vagy felváltson Zandek? – kérdezte előzékenyen.
– Negyedik szakasz, sorakozó! – intézkedett Balogh, meg sem várva a válaszomat. Tudta, hogy nem szeretek hátul ballagni és sokszor idézte egy elszólásomat: „Nem mozi ez, testvérek, hogy hátulról lessük a fejleményeket!”.
– Ha, ha, ha – kacagott Lovró látva a köztünk kialakult hadi harmóniát. – Hát induljatok és el ne tévesszétek az utat.
Továbbindultunk. Elöl ment Balogh az első rajjal legyezőszerűen felfejlődve. Utána a szakasz emberei ritka kettős sorban. Előttünk fekete zöld pázsitos hegygerinc hullámzott, mind a két oldalon sötét erdővel szegélyezve. Ha elölről ütközünk neki az ellenségnek, akkor csak az első rajt éri meglepetés. Ha véletlenül oldalról ér minket támadás, nem kellett mást tennünk, mint a támadás irányába lefeküdni és kész a rajvonal. Baloghban viszont megbízhattunk, mert olyan szeme és ösztöne volt mint a hiúznak, amelyik éjjeli vadászatra megy.
Gyönyörű csillagkárpit borult a félelmetesen fekete tájra. A láthatár mentén ezüstösen csillogó derengés jelezte, hogy nemsokára feljön a hold és mint kormos kulisszák rajzolódtak fel az égre északkeleten a Szucsavica, keleten pedig a Solka előtti hegyek körvonalai.
Imre Gábor 1917-es naplójában tárgyalt események helyszíne
(Paulovits Sándor, összeáll.: Harmincas honvédek élete a halálmezőkön. Kecskemét, 1939. kötetből)
A megzavart tábori őrs elmenekült néhány embere előttünk igyekezett, mert fegyvert, majd egy véres katonai felszerelést találtunk. Félóra múlva pedig ráakadtunk egy súlyosan sebesült katonára, aki teljesen elgyengülve megadta magát a sorsának és bevárt minket. Közel állt az elvérzéshez. A szanitécek elsősegélyben részesítették és visszahagyták.
Mentünk, mendegéltünk mint egy sötét mesének elátkozott vándorai. Órákon át hol lassan, hol gyorsabban. Csupán egyszer állt meg Balogh, mert a már holdvilágos gerincen mozgó alakokat vélt látni. Mikorra azonban odaértek, nem találtak semmit. Lehet, hogy egy orosz őrs volt, amelynek nem volt feladata harcot kezdeni.
Időnkint rövid pihenőket tartottunk. Fáradtak voltunk. A legénység hátán a 240 éles tölténnyel, konzervekkel és kézigránátokkal megterhelve mindig lassabban haladt.
– Az istenfáját, hát már meg sem állunk Szibériáig – mordult fel egy baka feltápászkodás közben.
Utunk állandóan az összefüggő pázsitos hegygerincen vezetett, amelynek nem akart végeszakadni.
Előttünk és oldalt is fényjelzéseket adtak. Tudtuk, hogy állandó megfigyelés alatt állunk és az ellenség utóvédjei csak lőtávolságra lehetnek. Ez a tudat még a legfáradtabb embert is éber izgalomban tartotta. Az embervadászat Baloghot a legnagyobb sietésre ösztökélte. Többször előre kellett üzennem, végre is magamnak kellett előre mennem, hogy lassabb tempót diktáljak.
– Hadnagy úr, itt lopakodnak előttünk – panaszkodott – szinte kedvem volna utánuk szaladni és összefogni az egész társaságot.
– Nincs ilyesminek semmi értelme – magyaráztam neki –, ötven fogoly sem éri meg, hogy egy emberünk életét kockáztassuk. Ha nem állnak meg, az csak nekünk előny. Ne féljen, lesz még szerencsénk hozzájuk.
A szép enyhe holdvilágos éjszakában felszabadult lélekkel csodáltam a halvány ezüstös fényben csillogó hegyeket. Ez a vidék már korántsem volt olyan vad, mint a kopár kárpáti határhegyek tája. A gerincek 900 és 1000 méter között váltakoztak. Az utunk kulturált legelőkön vezetett át és a lejtőkön mind gyakrabban tűntek fel a fák között meglapuló házak, melyek mintha elbújni igyekeztek volna a fölöttük ijesztő csendben átvonuló háború rémétől. Mert bizony a sötét völgyekben és szakadékok mentén lépést tartott velünk a halál is és csak megfelelő alkalomra várt.
Következő rész: „Siessetek legények, máma orosz konzervet eszünk!”
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
