Imre Gábor naplója az orosz frontról - 26. rész

Kirlibabánál a felderítésből szerencsésen visszatérő Imre Gábor zászlóalja új állásba kerül. Az orosz és a saját legénység között feltételezett titkos megegyezés nyugalmának az ellenséges támaszpont elleni támadási parancs vet véget. A bőséges koszt elfogyasztása és a rumadag kiosztása után elfoglalják helyüket a kiindulási állásokban, s a legénység is rájön, mi vár rá. A tüzérségi előkészítést követően megindul a roham, de megszólalnak „a halál ugató kutyái” is…

Baloghot meghívtam egy pohár teára. Nem volt időm megkérdezni tőle, hogy a leshelyünkön leadott össztüzeknél miért lőttek magasan a mi katonáink közül legtöbben.
– Nem tudok biztosat mondani, de az a gyanúm, hogy a mi embereink valamilyen kapcsolatban vannak az orosz gyalogsággal. Lehetőleg nem lőnek egymásra. Nem tudok semmi bizonyosat, de a jelek ezt mutatják.
– De hogyan egyezhetnek meg?
– Levelet akasztanak éjjel egymás drótakadályára, vagy pedig követ csavarnak levélbe és átdobják. Fene tudja. De hogy van valami igazság benne az bizonyos.

Volt mit gondolkodni ezen a feltevésen. Hogyan volt lehetséges, hogy az éjjeli akciónknál nem lőttek ránk, hanem követ görgettek és egész idő alatt nem kísérelték meg körülnézni az előteret az éjjeli mozgásunk után.
– Én is érdekesnek tartom, hogy nem kísérelték meg felkutatni a maga által rakott bűnjelek gazdáját. – mondtam nevetve.
Balogh zavartan nézett rám. Nagyon szégyellte a balesetét. Csak annyit fűzött hozzá:
– Bizony az érdekes is volt. A tüzérség, aknavetők és géppuskások nem hiszem, hogy tudnak erről, a kozákok és a cserkeszek sem, csupán a gyalogságnál észlelhető az ilyen tünet. Engem ismernek és előttem nem beszélnek.
– Majd a Filkót veszem elő. Hátha tud valamit.
– Nem fog az beszélni.
– Akkor miért lőtték le a cseh főhadnagyot?
– Miért nem lőtték le a hadnagy urat? Mert komiszköpenyben jár és nem vették észre a tiszti rangját.
– Akkor maga úgy képzeli, hogy rendszeres kémszolgálat van a két gyalogság legénysége között és közös kímélet elve alapján lehetőleg nem ártanak egymásnak? Hogyan lehetséges az, hogy nem akad köztük áruló?
– Ne felejtse el, hadnagy úr, itt mindenkinek fegyver van a kezében. Egy ember élete nem számít semmit. Minden pillanatban meghalhatunk. Történhetnek véletlenek. Az a tíz ember ott az orosz állás mögött milyen könnyen végezhetett volna velünk a lövöldözés pillanatában. Ottmaradtunk volna a helyszínen, ők meg visszajöttek volna azzal, hogy a harcban elestünk, vagy megadták volna magukat az oroszoknak. Egy nap alatt el is felejtenek bennünket. Persze ilyesmi a hadnagy úrral nemigen történhetik meg, mert az egész századnál kedvelik. Bár a szerbeknél minden előfordulhat.
– Ilyenformán a tisztekre pályáznak?
– Igen, azt tartják a mieink is, hogyha tisztek nem volnának, nem lenne háború, illetve a tisztek akarják, hogy háború legyen, mert az nekik előnyt jelent. Általában tisztekkel azonosítják a hadvezetőséget és mindenkit, aki a háborút irányítja. […]

Másnap Baloghgal nem beszéltünk az előző este tárgyalt problémákról. A figyelés álláspontjára helyezkedtünk. Állásunk gyönyörűen kiépült, hat sor össze-visszafont drót előttünk, melyet komoly tüzérségi tűz tudna csak szétverni. Meglepetésszerű támadásnak nem lehettünk kitéve. Az ellenséges tüzérség gyorsan küldözgette a gránátokat, amelyek főleg a kőút mentén épült parancsnokságokat keresték. A többnapi kemény munka után már ránk fért a pihenés. Már a téli fedezékek építését is megkezdtük, mert az éjszakák kezdtek barátságtalanok lenni.

 Lajosfalva-Kirlibaba környéke korabeli képeslapon
(forrás: gallery.hungaricana.hu)

A múltkori járőrkalandunk már feledésbe ment. A cseh főhadnagy tragikus halálát a Sors érdekemben tett húzásának tekintették. A gyalogság részéről azóta lövöldözés nemigen esett. Ha volt is valami, tudtuk, hogy egy tisztnek vagy kozáknak az okoskodása, és nem válaszoltunk rá. Nyilvánvaló lett, hogy Bruszilov offenzívája véget ért.

Közben Kozarev százados és Hauptmann von Warnevick között kitört a nyílt ellenségeskedés, és elment vissza a hátországba. Lovrenkovics Szvetozár főhadnagy vette át a századot. Hatalmas alakú csendes viszonyok között kedélyes, 30 év körüli aktív tiszt volt. Inkább operaénekesnek vagy színésznek látszott.

Századunkat kivonták a gerincen levő állásból és az ellenkező oldalon a völgybe helyezték át. Baloldali szomszédok a 42-es csehek voltak. Az állás itt lényegesen silányabb volt. Nappal levélírással, beszélgetéssel, éjjel pedig őrködéssel és a drótsövény fejlesztésével telt az idő. Ilyen nyugodtan már régen éreztük magunkat. Menetszázad is érkezett, és felfrissültek a századok, és az új arcokkal együtt új szellem fészkelte be magát közénk. A tábori posta már hozta a leveleket, csomagokat, melyekkel eljött közénk a hazai levegő illata és leolvadt rólunk a hosszú visszavonulás keserűsége.

Itt Borossal is többet találkoztunk. Valamivel jobb volt a kedélye, gyakrabban kapott levelet. Elmondtam neki, milyen feltevés alakult ki bennünk a legénységgel kapcsolatban. Még a szája is tátva maradt, úgy megdöbbent.
– De hát ez tiszta hazaárulás, az ellenséggel való összepaktálás – tört ki belőle a polgári hazafiság. – Itt tenni kellene valamit.
– Először is csak puszta feltevés, másodszor senkire nem bizonyítható, harmadszor mit lehet itt tenni. Milyen érveid vannak az ellenkező bizonyítására. Ha nem a magas katonai körök hódító szándéka, akkor a mindenható pénz az irányító hatalom, és azt szolgáljuk vagy tudatosan, vagy öntudatlanul. Hazafiság, honvédelem, védekező háború mind csak a színezést, hangulatkeltést szolgáló jelszavak. Hát ki akarja a háborút? Az orosz nép többsége nem, a mi közkatonáink szintén nem. Hát ki akkor?
– Hát ez borzasztó – sóhajtott Boros.
– Ez a zászlóaljparancsnok, mit gondolsz, néz annyira minket, mint egy négert vagy beduint? Nem hiszem, mert abban több az egzotikum. Mi csak közönséges ágyútöltelék vagyunk a szemében.
– Az igaz, csak úgy sugárzik róla a faji gőg és a felsőbbrendűség tudata – adott igazat Boros. Lelkére kötöttem, hallgasson ezekről a dolgokról, ha hosszú életű akar lenni a földön. Lehangoltan ment el tőlem.

A következő este azután megváltozott minden. Este lett és magam maradtam a gondolataimmal. Vártam Borost, de nem jött el. Letörte a tegnapi probléma. Ő is ilyen egyedül érzi magát, mint én, a saját gondjaival. Kis primitív fedezékemben, amelyben csak ülni vagy feküdni lehetett, a sok távoli emlék nem hagyott aludni és a fűágyamon forgolódtam. Végre kimásztam a fedezékből és elindultam a rám bízott félszázad vonalán. A kijelölt őrszemeken kívül mindenki aludt. Különösen beszédes volt a holdvilággal átszűrt sötétség, a köddel birkózó különös félhomály.

Ezen az estén az orosz őrök fokozott ambícióval lőtték a föld alatti kuckómból kiszűrődő fehér füstöt. A másik szakasz szolgálattevő őrmestere ki is jött saját kuckójából megnézni a lövöldözés okát. Mikor meglátott, megjegyezte:
– Nem érdemes szabadon sétálni éjjel. Egy eltévedt golyótól elesni nem érdemes. Biztos valami kozák tábori csendőr, vagy részeg tiszt szórakozik, hogy mi sem aludjunk.

Igazat adtam neki és bemásztam a földszagú odúmba, és gyertyavilág mellett elővettem a naplómat. Felülbíráltam a Sors és a Halál címen írt költeményem. Nem egészen fedte a jelenlegi hangulatom. Ezért nekifogtam átírni, illetve átültetni valamivel reálisabb formába. Íme a második kiadás:

Játszunk a Halállal!

Életünkért játszunk a Halállal,
És játék hevében lassan elfogyunk.
Értelmünk küzd a végtelen homállyal,
Mert kezében sakkfigurák vagyunk.

Kacag a Halál! Nyer mostanában,
Nem használ a taktika-kombináció.
A kegyetlen pusztulás zűrzavarában
A játék rafinált vad pankráció.

Sok paraszt a királyok védelmében
Reszketve mind ütésre vár.
Elpusztulnak-e a játék hevében,
És a rettegésnek vége lesz-e már?

Mi kopott bábuk a Halál kezében,
Remélünk, játszunk, élni akarunk.
Összetör minket duhaj jókedvében,
És elfelejtjük, ha jól megy sorunk.

Játék közben, ha karja nekilendül Zord arca torz vigyorra fagy. Ütésére az anyaföld megrendül, Súlyos ökle rajtunk örök nyomot hagy.

Ha nyerünk, mindig újra kezdi.
Hiába taktika és elszánt akarat.
Halálos játékát soha el nem veszti,
Küzdelemben győztes mindig ő marad.

Így botorkálunk az Élet sakktábláján,
Süketen és vakon érezve a Halál szagát,
Nem nekünk osztanak az urak asztalán,
Miért nem értjük hát az igazság szavát?

Miért játszunk hát tovább a Halállal?
Csak szenvedünk, veszünk és fogyunk,
Ne komázzunk úrral sem királlyal,
Mert kezükben csak sakkfigurák vagyunk.

1916. okt. 13.

Éjfél elmúlt és én nem tudtam elaludni. Így azután nem lepődtem meg, amikor a századküldönc bedugta a fejét az ajtón, illetve az ajtót helyettesítő sátorlapot félrehajtva.
– Bocsánatot kérek, hogy nem kopogtam, de nem találtam az ajtót, sem az ajtófélfát – tréfálkozott. – Főhadnagy úr kéreti azonnal a hadnagy urat megbeszélésre. A többi tiszt úr már ott várakozik.
– Rendben van, jelentsd, hogy azonnal ott leszek.
– Igenis! – és a küldönc, hogy a katonás formaságot betartsa, a fedezéken kívül erősen összeütötte bakancsai sarkát, jelezve, hogy ő akkor is betartja az előírást, ha nem is látják.

Ültünk öten a századparancsnoki fedezékben, szorosan összebújva, hogy elférjünk. Kezünkben a térkép, amelyre pillanatnyilag nem volt szükség. Lovrenkovics beszélt. Keménynek és elszántnak akart látszani, ami dacára színészi készségének nem akart sikerülni. Elfogódottság érzett szavai mögött:
– Közlöm a brigád parancsát: Az orosz katonai egységet pozíciónk megszilárdítása végett le kell szorítani a Frunteáról és az előttünk levő Névtelen hegyhátról. Reggel 7-től nyolcig tüzérségi előkészítés. 8 órakor a mi századunk támadást intéz a hegyen levő állás ellen. Jobbról a 2., balról a 3. századok nyomulnak előre. A támadás négy hullámban történik, minden szakasz egy hullám, a megadott szélességben egymás után húsz lépés távolságban követik egymást. Az első szakaszt Sasvári hadnagy, a negyedik szakaszt Imre hadnagy vezeti. A drótakadálytól 20–25 lépésre a négy hullám összezárkózik és együtt rohamozza meg a gerincen levő állást.

Lovrenkovics szavai nyomán összeszorult a szívünk, mert tekintetében ott bujkált az élet és a halál problémája. Mint az ítélethirdetés kongtak szavai, s amikor elmagyarázta a századunknak kiosztott szerepet, ülve maradtunk mindent megértve és szó nélkül egymásra nézve.
– Támadás holnap. Győznünk kell okvetlen.

Kirlibabánál a Dadul hegyhát ellen 1916. október 14-én végrehajtott támadás vázlata. Középen az úgynevezett Névtelen hegyhát ellen támadó újvidéki 6/I. zászlóalj
(Doromby József: A volt cs. és kir. 38. gyalogezred története és emlékkönyve. Budapest, 1936. kötetből) 

Nem volt sok beszélnivaló. Mi jól tudtuk, hogy a támaszpont éle ellen kell támadnunk. És mégis brutális támadást rendeltek el. Egy véres akciót, amely nem bíztatott sikerrel. Tehát a mi századunk embereinek élete árán próbálják ki, hogy milyen erős az ellenséges állás. Homloktámadást kell intézni a kopasz gerincen, ahelyett hogy az általunk ismert úton oldalról, sőt hátulról támadnánk a támaszpontra.
– Figyelembe vették, főhadnagy úr, hogy támaszpont van előttünk és nem folytatólagos állás? – kérdeztem Lovró felhívására, hogy van-e kérdésünk.
– Csak félig, mert csak akkor kanyarodik jobbról és balról felfelé a két szélső század, ha nem talál ellenállásra.
– Addig pedig mi elvérzünk – mondta Sasvári meggyőződéssel.

Mit szóljunk? Nekünk kis tartalékos hadnagyocskáknak nem sok szavunk lehetett.
– Na, fiúk, menjünk még néhány órát pihenni, holnap szükség lesz minden erőnkre – búcsúzott Lowró letéve a katonai hangnemet.

Felálltunk és kimentünk a cigarettafüsttől terhes fedezékből.
– Jól megnézem utoljára a csillagokat, hogy el tudjak igazodni holnap, ha megyek a másvilágra – mondta Sasvári keserű humorral és nagyot köpött hozzá. – Csak arra vagyok kíváncsi, hogy kiket fogsz rohamra vinni, ha utolérsz minket, mert az a gyanúm, hogy igencsak magadra maradsz – nevetett és katonai szemmel is hatásos káromkodásba kezdett.
– No, Balogh őrmester bajtárs, mit szól ehhez a marhasághoz? – kérdeztem a régi fegyvertársat, aki közben őrmesterré lépett elő és a 3. szakasz parancsnoka lett.
– Azt, hogy kivételes szerencsénk lesz, ha holnap este találkozhatunk. Szinte úgy néz ki, mintha a századunkat szándékosan le akarnák mészároltatni – mondta fogcsikorgatva. – No, de azért nem sz...k be, mert a csalánba nem üt a ménkő.
– Ez lehet, hogy igaz, de a gépfegyverek azt is lekaszálhatják.
– Ez is igaz, egye meg a fene. De ha egy mód van, nem fekszünk le nekik, igaz-e hadnagy úr?
– Voltunk mi már többször a sírgödör szélén, mégsem estünk bele, Balogh bajtárs. Úgy érzem, itt sem veszünk el. Csak nem szabad reménytelen kockázatokat vállalni.

Mindenki visszament a szakaszához pihenni. Ha tudott. A reggelig tartó néhány órát a támadás várható fejleményeinek latolgatásával töltöttem. Eljött a reggel. Az emberek gyanútlanul készülődtek az új napra. Még nem tudtak az elrendelt támadásról. A természet szép őszi napfénnyel köszöntött ránk. A drámai fejleményekhez hiányoztak a szükséges kulisszák. A szokásos feketekávé mellé a konyha jó disznógulyást is hozott. A legénység jóllakottan, megelégedetten rakta össze a holmiját, amikor ki lett adva az utasítás az új árokrészbe való költözésre. A tapasztaltabbak csak akkor kezdtek gyanakodni, amikor a szakácsok a kiosztott bőséges menázsi után fejenként egy-egy deci rummal is kedveskedtek minden harcosnak.

Hét órakor elfoglaltuk a kiindulásra szükséges terepszakaszt. Lovrenkovicsnál sikerült kiharcolnom, hogy ne közvetlen a gerincen, hanem ötven lépésre lejjebb törjünk ki az állásunkból, olyan helyen, ahova a fenyőbokroktól az ellenség nem tudott jól belátni. Legalább a saját drótjainkon való túljutás pillanatáig ne legyenek nagy veszteségeink.

Megtörtént a század rövid előkészítése. Fagyott, kifejezéstelen tekintettel vették tudomásul a támadásra szóló parancsot. Mindenki még egyszer átrendezte a felszerelését. Sokan gyorsan levélíráshoz fogtak. Én is átadtam Filkónak, aki nem vesz részt a támadásban, a hajnali órákban megírt levelet, amelyet csak akkor kell továbbítania, ha elesnék.

Hét óra elmúlt. Gondolkozva kezdték az ágyúk. Fáradt hangjuk nehezen tört fel a párás völgyekből. Az állásunk elé érkező gránátok azonban vérfagyasztó vonítással haraptak-rágtak bele a hegyoldalakba. Robbanások nyomán kő- és földfelhők támadtak az égen. Fél nyolc. A robbanások fokozódása jelezte, hogy nemsokára elkövetkezik a mi szereplésünk ideje is. Az orosz tüzérség is mozogni kezdett.

A hétszentségit nekik, hát nem a támaszpontot lövik, hanem össze-vissza a hegyoldalt – tört ki belőlem az elkeseredés. A század körülbelül száz lépés szélességben állt fel és várakozott az indulást jelző parancsra. A drótakadályunk több helyen át lett vágva a kifutásra. A legénység figyelte a szakaszparancsnokok magatartását, nézésükben ott bujkált a félelem árnya. Mi elfogulatlannak igyekeztünk látszani. Lefojtott idegzettel és lehetőleg semmire sem gondoló elszántsággal vártuk az indulás pillanatát. Jól megnéztük egymást, mert néhány perc múlva, bizony nem tudjuk, hányan és kik lesznek a Sors kiválasztottjai, akiknek életükkel kell adózni a gyalázatos elgondolásért.

Keserű érzéssel álltam az árok falához támaszkodva és bámultam a fiatal fenyőket, amelyek eltakarták előttünk a ránk váró utat. Dacára a jelentésemnek, az orosz támaszpont nem lesz kellően megtörve. A tüzérségi tűz pergőtűz jelleget öltött, és a parancs szerint a pergőtűz megszűnésének pillanatában indulni kell. Kő és földeső hullott a nyakunkba és időnkint gépfegyversorozatok söpörtek végig az állásunk felett. Az ellenség tudta már mi fog következni.

A tüzérség váratlanul elhallgatott és elrepült felettünk egy kíváncsi repülőgép. Leszámoltunk mindennel és mint futók a startlyukban ugrásra készen vártuk az indulást. Parancsot a véres gátfutásra, melynek díja az Élet, a csodálatos reménnyel, vággyal, boldogsággal és szenvedéssel gazdag, borzasztóan fontos élet. A napsütés, a természet zöldje, a virágok színe, a gyümölcs édes íze, az asszony és szerető szívének dobbanása, a gyermek kacaja, a dicsőség és siker végtelenségbe vesző glóriája... Előttünk a végzet útja: zöld gyepen, fenyőfák és gépfegyvergolyók között.

– Előre! – hangzott fel a parancs, és az első szakasz Sasvári hadnagy után némi habozást követően megindult. Az első sort már az árokból való kiugrás pillanatában veszteségek érték, az állandósuló gépfegyvertűzben. Eltűntek a bokrok között. Megindult a második hullám is, majd húsz lépésre a harmadik. A bokrok között felhangzó lármára teljes erőből dolgozni kezdtek az összes ellenséges gépfegyverek. A halál ugató kutyái.

 Orosz géppuskások egy támaszponton
(forrás: vm.ru/news)

A negyedik szakasszal végig néztem az első három keserves nekiindulását, és felhasználva egy pillanatnyi szünetet nekiugrottunk mink is az erdőnek. A drótakadályon túljutva a bokrok közt szembe találom magam Schäffer törzsőrmesterrel, a második szakasz parancsnokával, akinek már régen elől kellett volna lennie.
– Mit csinál maga itt hátul! – ordítottam rá.
– Nem találom az embereimet – lelkendezett a gyáva zupás, és szörnyű fringiájával rémülten mutogatott körül az erdőben, ahol bizony nem látszott katona sehol!
– Bizonyosan elől vannak! Utánam!

A parancsom azonban nem lehetett meggyőző, mert hiányzott a példamutatás. Látom, hogy néhány méterre tőlem a fenyőbokor ágait és leveleit valami láthatatlan erő borotválja és hull a levél és a faág. Az életösztön és a fiatal rugalmasság megmentett. Gondolatnyi gyorsasággal hatalmas fejest ugrottam az előttem álló fenyő gyökerei közé. A következő másodpercben pedig elsüvített fölöttem a golyózápor. Leszorított a golyók szele és mint a kukac belelapultam az életmentő kis mélyedésbe. Vártam a nekem szánt golyót, amely azonban csupán a Bergsteiger bakancsom sarkából harapott le egy darabot. Mikor a golyósorozat túlhaladt fölöttem, Schäffer után néztem, akinek nyoma veszett.

Nekirugaszkodtam az erdőnek... Mindig csak előre! Már nekem sem volt meg a szakaszom. Fülembe csengett Lowró parancsa: „Imre hadnagy szakaszával beérkezve magával ragadja a többieket és rohamra vezeti a századot.” Futottam a halál elől a halál elé. A fák között itt-ott katonák feküdtek. Élnek-e? Halnak-e? Nem volt időm megállapítani...

Következő rész: A támaszpont bevétele

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról