Imre Gábor naplója az orosz frontról - 27. rész
Az orosz támaszpont ellen indított támadás megakad a drótakadályok előtt. Az újabb támadó hullámot lekaszálják az orosz géppuskák, s a tüzérségi támogatásban sincs köszönet. Az oroszok ellenállásának megtörésére kisebb ágyúkat kapnak segítségül…
A nagy rohanás az orosz drótakadály előtt ért véget. Futás közben az volt az érzésem, hogy én vagyok az utolsó és mindenki elhagyott. Közvetlen a drótakadály tövében néhány katona kuporgott és idegen tekintettel néztek rám, mintha csodálkoztak volna, hogy én is megjelentem köztük. Balog integetett, hogy ugorjak mellé. Szerencsénkre két héttel ezelőtt a 38-asok támadásuk közben a drótakadály tövében gödröket ástak, amelyhez mink is hozzá bújhattunk. Az ellenség lőrései közvetlen fölöttünk voltak és ránk nem tudtak lőni. Kézigránátot nem tudtak dobni, mert az árok be volt fedve a srapneltűz ellen.
A drótakadály nyolc soron sűrűn összebogozva feküdt fölöttünk. Drótvágó ollóink nem voltak. Így a támadás közvetlen az ellenség állása előtt megakadt. Kifújtam magam és körülnéztem. Körülöttem nem volt több harminc embernél. Azoknak a fele az én szakaszomból. Hol lehet a 232 emberből álló század? Tiszt, altiszt Baloghon kívül senki sem látható. A fák között sebesültek és haldoklók segélykérése. Fejünk fölött négy géppuska dübörgött. Lőtték a kis erdőcskét kitartóan.
Mi közvetlen a drótakadály mellett beláttuk a gerincet egészen a mi elhagyott állásunkig. Mozdulni nem lehetett, mert ha kinyújtóztunk, már a lábunk elé lövöldöztek a fejünk fölött. A saját állásunkban emberek mozogtak. Figyelték, hogy mit csinálunk.
Kirlibabánál a Dadul hegyhát ellen 1916. október 14-én végrehajtott támadás vázlata. Középen az úgynevezett Névtelen hegyhát ellen támadó újvidéki 6/I. zászlóalj
(Doromby József: A volt cs. és kir. 38. gyalogezred története és emlékkönyve. Budapest, 1936. kötetből)
Rövid időre elhallgattak a felhevült géppuskák, és ezt a szünetet felhasználva a tartalék század újabb támadást indított. Az első sor katona még a dróton sem vergődött keresztül, mikor közéjük söpört két gépfegyver.
– Elő a kézigránátokat! – ordított Balogh és pillanatok múlva már dörögtek is, sajnos a mellvéden és az állás tetején robbantak és a két gépfegyvert nem érhették el. A támadásra induló szakasz emberei, amint belekerültek a gépfegyver szórásába, megtorpanva lefeküdtek. Hiába ordította a szakasz vezetője: „Előre! Előre!” és jó példával maga is teljes erőből rohant, az emberei nem mertek mozdulni és közeli célpontot nyújtottak a megállás nélkül tüzelő ellenségnek. Ottmaradtak mind, egyedül Dudás szakaszvezető jutott el hozzánk. Mint jól képzett altiszt, tudta, hogy egyedüli mód a menekülésre, ha kirohan a géppuska szórásterületéből.
Közénk érve visszanézett és látva, hogy nem követi senki, zokogva kiáltozta:
– Szentséges Úristen, nem jöttek utánam! – és név szerint szólongatta az ötven lépésre fekvő embereit, akik nem mertek, később pedig nem tudtak eleget tenni a hívásának. Mind kivégezte a kegyetlen gépfegyver. Dudás látva a borzasztó mészárlást, dühöngeni kezdett és öklét rázta visszafelé ahonnan elindultak:
– Aljasság! Egyenesen a vágóhídra küldenek bennünket! – kiabálta szörnyű izgalmában. Nem törődve azzal, hogy lelövik, felemelkedve integetett hátrafelé, hogy ne indítsák el a másik szakaszt, amely nem is indult el, látva a borzasztó eredményt.
Közben a bokrok között kúszva előkerült egy küldönc. Lovró parancsát hozta:
– Főhadnagy úr parancsára, hadnagy úr gyűjtse össze a századot és rohamozza meg az ellenséget.
– Hol a főhadnagy úr? – kérdeztem.
– Lejjebb van száz lépésre – felelte a fiú.
– Ott nincsen ellenség?
– Nincsen. Mi jóval előbbre jutottunk.
– Mondd meg a főhadnagy úrnak, hogy itt összesen nincsen több, mint harminc emberem. Nincsenek drótvágó ollóink, a drót pedig, amint te is láthatod, teljesen ép állapotban van. Jó lenne, ha a főhadnagy úr személyesen idejönne és megnézné.
A küldönc felhasználva a kedvező pillanatot, eltűnt a bokrok között. Elmúlt tíz perc és a sebesültek jajgatásán kívül más sem hallatszott. Az ellenség nem bántott minket, hagyta, hogy ott szorongjunk a drótakadály tövében, pedig néhány jól irányzott kézigránáttal elkergethetett volna bennünket.
Végre messze valahol megszólaltak az ágyúk. Lovró a tüzérség segítségét kérte, amelyben azután nem volt sok köszönet. Srapnelek robbantak a fejünk fölött és mint jégeső hullott közénk a sok ólomgolyó. Összehúzódva borzalommal néztünk a magasba, ahonnan bőven jött az áldás egyenesen ránk. Elbújni, elmenekülni előle nem lehetett. Az ellenség pedig fedett árokban nevetett rajtunk. A mellettem ülő katona hangosan feljajdult és gyomrához kapva összezsugorodott. Iszonyattal néztem rá, azt hittem haslövést kapott.
– Mi történt veled? – kérdeztem.
Kis szünet után levette kezeit a térdéről és látható lett, hogy a bal térde fölött egy, a nadrágján keletkezett lyuk körül gyorsan véres folt keletkezik. Fájdalomtól eltorzult arccal, de a megkönnyebbülés halvány mosolyával szinte bocsánatkérően pislogott a szemembe.
– Fene a dolgodat, mit ijesztgetsz – mordultam rá azért, hogy elpalástoljam felindulásom. – Kösd be gyorsan és igyekezz elpucolni innen – nem törődött a vérzéssel és gyorsan elsántikált.
Közben jöttek a következő srapnelek és gránátok és mi tehetetlenül vártuk mikor csap egyenesen közénk.
– A következő bizonyosan a hasamra esik – mondta az egyik katona az elkeserítő helyzetében.
– Köpj rá – mondta neki a másik akasztófa humorral.
– Rosseb egye meg őket, pozdorjává veretnek minket is! – kiáltott át hozzám Dudás szakaszvezető.
– Elfussunk? – kérdezte Balogh is, aki szintén megunta a komédiát.
– Várjatok, mindjárt jövök! – kiáltottam vissza és felhasználva a robbanás utáni csendet, elrohantam a küldönc által mutatott irányba a századparancsnoksághoz.
Túlérve az első bokorcsoporton, beleütköztem az én sebesült katonámba, aki nem törődve a veszéllyel, állva egy gödörben megbújt földijével tárgyalt olyan nyugodtan, mint akire nem tartozik az egész marhaság.
Rátaláltam Lovrenkovicsra, aki már felhevülten telefonált a tüzérségnek, mert az eltévedt gránátok őket is kerülgették. A tüzérség néhány perc múlva el is hallgatott. Leírtam Lovrónak a helyzetünket, aki szinte őrjöngött dühében.
– Az a porosz csirkefogó, ki akar irtani mindnyájunkat, minden percben követeli telefonon a rohamot – közben úgy ordított a telefonba, hogy az ellenség ijedtében lövöldözni kezdett.
– Főhadnagy úr! Oldalról kell megtámadni a támaszpontot kétfelől, elölről nem bírunk a géppuskákkal, mind ott pusztulunk – mondtam végül Lovrónak és elindultam vissza az elhagyott helyemre. Útközben összegyűjtöttem az elbújt és még élő embereket, kik egyenkint szállingóztak elő a bokrok közül. Félóra múlva már 60-70 főre becsültem a körülöttem nyüzsgő-szorongó katonákat.
Közben a zászlóaljparancsnok is rájött az egyetlen helyes módra és egy revolverágyú üteget hozatott valahonnan. Ezeket egészen közel felállították és amikor mozgolódásunkra felfigyelve megszólaltak az ellenség géppuskái, a pontosan célzó gépágyúk lecsaptak rájuk. Még a lőrésen is belőttek közvetlen célzással.
Létezett revolverágyú is, de ezek a Monarchia hadserege általi használata kevésbé ismert, így itt valószínűleg a képen látható 37 miliméteres gyalogsági ágyúról lehet szó.
(Kajon Árpád gyűjteményéből)
Negyedóra dobolás után már a támaszpontból is felhangzott a jajgatás. Felélénkültünk mink is és ki mertünk nézni a búvóhelyünkről. Az ellenség, mikor a kiságyúk dolgozni kezdtek, kimenekült az exponált árokrészből, ha az ágyúk elhallgattak, vissza lettek terelve a tisztjeik által. A helyzetünk annyira megváltozott, hogy még meg is lövöldöztük a mozgásban levő ellenséget. Amikor a gépfegyverek megszólaltak, mi bújtunk el és munkába kezdtek a kiságyúk. Ez a véres és veszélyes játék jó ideig eltartott. Bámulatos gyorsan eltelt a nap és késő délután lett. A támaszpont eleje jól meg lett dolgozva. Az ellenség gépfegyverei helyett gyalogsági fegyverekkel lőtt.
– Úgy látszik, tönkrementek az orosz géppuskák – mondtam hangosan, hogy növeljem a katonák önbizalmát. A drótakadályon is bíztató rés keletkezett és csak tágítani kellett rajta. Éreztük, hogy kezd megérni a helyzet. Megüzentem Lovrónak, hogy lankadnak az oroszok. Baloghot, Dudást és néhány elszánt embert magam köré gyűjtöttem, még drótvágó olló is került elő.
Megérkezett az új támadás terve, most már az én rajzos jelentésem alapján: öt perc gyors ágyútűz után azonnal meg kell elölről rohanni a támaszpontot. Egyidejűleg jobbról és balról támadásba mennek a szomszéd századok. Időpont ½ 5 óra.
Az orosz árokban jajgatás és káromkodással vegyes siránkozás zaja hallatszott. Az ellenség észrevehetően mindig kevesebb gondot fordított ránk. A hegy túloldalán is megindult a lövöldözés. Tehát megindult az oldaltámadás, pontosan abból az irányból, ahol mi felderítésünk alkalmával tartózkodtunk.
– Pálmai főhadnagy úr százada is támadásba kezdett – jegyezték meg a fejleményeket figyelő emberek.
Közeledett a ½ 5 óra. Balogh, Dudás és néhány kijelölt katona levették a hátizsákot, és amennyire lehetett, közel húzódtak a megtépázott drótakadályhoz. Előkerültek a kézigránátok és drótvágó ollók. És visszatért az elveszett önbizalom is.
Pontosan ½ 5 előtt öt perccel eldördült az első kiságyú. A hátizsákokat a fejünkre raktuk a fölöttünk néhány méterre robbanó gránátok szilánkjai ellen. A dobpergésszerűen becsapódó gránátok beszórtak bennünket földdel és drótszilánkokkal.
A hirtelen beállt csönd és az órám mutatta a kellő pillanatot. Intettem Baloghnak, ki Dudással és a kiszemelt rohamcsoporttal pillanatok alatt a drót között teremtek. Néhány drót elvágása után már a mellvéden feküdtek. Az alkonyodó nap megszínesítette a jelenetet és elvette annak félelmetességét. Mindig többen és többen vagyunk a mellvéden. Tízen... húszan... Felugrunk és szinte megszokásból elordítjuk magunkat: „Hurrá!” – velem a többiek is. Beugrálunk az üres árokrészbe, ahová éppen ebben a pillanatban akarták visszaterelni az orosz katonákat. A leadott kézigránát sortűz után vad kavarodás keletkezett. A katonák látva az ellenség zavarát és hátrálását, az egész nap keserűségével a szívükben rohantak neki. Hiába ordítottak az orosz tisztek, a kézitusa formaság volt csupán, aki tehette rohant a támaszpont túlsó oldalán kifelé.
Kacagva és sírva a győzelem mámorában verekedtünk. Már nem az ölés, hanem a forma kedvéért duhajkodtak a felemelt kezű rémült ellenség között. Pedig megfogadtuk, hogy nem marad kő-kövön... Hogy szörnyű bosszút állunk az elmaradt bajtársainkért... De amikor láttuk a borzasztó halálfélelmet az arcukra kiülve – amit nem is régen mi is éreztünk – megállt a fegyver a kezünkben. Láttuk, hogy az orosz katonák is ugyanolyan parancs szolgái, mint mi. Mihelyt nem érezték a tisztjeik fenyegető közelségét, azonnal jámbor civilekké változtak. Egyszerű, békés parasztokká. Kerestem közöttük a pipázó őrszemet, de nem láttam.
Mire a támaszpont közepére értünk, két oldalról benyomultak az oldalozó századok katonái is, kik már nem találtak ellenállásra. A két század megállás nélkül a menekülők után indult, akik szétszóródva rohantak fel a Dadulra. A mi századunk pedig ott maradt a támaszpontban, amely pontosan úgy nézett ki, mint ahogy már elképzeltem. 40x150 méter terjedelmű ovális terület bokrokkal körülvéve. Ideális támaszpontnak való hely, amelyet kb. egy század gyalogság és néhány gépfegyver védelmezett. A közepén még égtek a konyha tüzei és főtt a feketekávé a csajkákban. Otthagyták a menekülők mindenestől.
A támaszpont közepére tereltük az ottrekedt foglyokat. Közben megérkezett Hauptmann von Warnevick is a zászlóaljtörzs kíséretében, hogy a most már mozgó harcot irányítsa. A támaszpont hátsó kijáratánál a múltkori járőrszolgálat alkalmával búvóhelyet adó fenyőt nézegettem elgondolkozva... Mekkora szerencsétlenséget és lőszerpazarlást lehetett volna megakadályozni, ha hitelt adnak a jelentésemnek. Mikor közel értek hozzám, elöntött a keserűség. Piszkosan, törődötten, éhesen, belül lefojtott undorral néztem őket. Leereszkedő udvariassággal néztek rám. Warnevick zászlóaljparancsnok pedig a fejem fölött a szemközti hegyoldalt vizsgálta, amikor elhaladt mellettem. Szerettem volna megmondani neki a véleményemet. Egy pillanatra idegenkedő tekintetet vetett rám, mert elfelejtettem tisztelegni. Fritz főhadnagy segédtiszt is utánozni akarta parancsnokát, de őt már nem hagytam szó nélkül továbbmenni:
– Főhadnagy úr! Nézze csak jól meg azt a fenyőfát ott oldalt. Tizennégy óra hosszat figyeltük onnan az ellenséget. Ezt a fát berajzoltam a jelentésemhez is. És Önök nem hittek nekem... Fritz főhadnagy úgy tett, mintha nem értené meg, mit akarok mondani és tovább ment.
Szerettem volna fenéken rúgni a gyáva férget, a felelősség elől igyekezett meglógni.
– Nem baj, Imre! Majd az orra alá dörgöljük még neki – csillapított Lovrenkovics, aki figyelte a jelenetet.
– Nekünk már nem baj, de mit mondjanak, akik e miatt a sváb kukac miatt megsebesültek, elnyomorodtak, vagy meghaltak? – válaszoltam.
– A halottak már nem szólnak semmit – jegyezte meg az egyik harcos rezignáltan.
A század összegyűlt a támaszpont közepén. Előkerültek a bujkálók is. Az orosz foglyokat hátrakísérő 10 emberrel együtt összesen 104-en maradtunk. Megrendülve néztünk egymásra. Több, mint a félszázad elpusztult vagy megsebesült a támadás első fázisában.
Megérkezett a konyha is. A katonák teljes felszereléssel a hátukon ettek. Egyik mohón, nehogy ott kelljen hagyni, a másik elgondolkozva. Akinek kedve és étvágya volt, dupla adagot ehetett, mert a bajtársak egy része már a mennyei diétás kosztot ette.
Közben végigjártam a támadás színterét. Az orosz támaszpont előtt az állásunkig terjedő terület minden tenyérnyi része fel volt szaggatva a gépfegyvergolyóktól. A fenyők kérgét lehántotta és a tűlevelek milliói hevertek a gépfegyver sorozatok után. A gerincen lemészárolt Dudás szakasz embereit már elhordták, mert útban voltak a felvonuló csapatoknak. A fák között azonban még ott feküdtek a mi halottaink. Legnagyobb részt olyanok, akik a rohamtól való félelmükben a bokrok között vissza akartak maradni és elérte őket a minden talpalatnyi helyet bepásztázó géppuska harapása. Voltak olyanok, akik már fél méter mély, ember hosszúságú gödröt ástak maguknak és abban feküdtek holtan, mint a sírban. Csak rájuk kellett hányni a kiásott földet és kész volt a temetés.
– A Doberdón jó lett volna az ilyen sírhely is – szólalt meg mögöttem váratlanul Balogh őrmester.
– Szomorú dolog a halál a szép fenyők között is – válaszoltam neki.
– Ez igaz. Különösen, ha rágondolunk, hogy ezeknek a fele életben maradhatott volna.
– Még több is...
Fiatalok, öregebbek, legények, családapák... feküdtek, akik elbuktak az életért rosszul, gyalázatos könnyelműséggel megrendezett versenyben. Csupa ismerős arc mindenfelé. Összeszorult szívvel hagytuk el a pázsitos temetőt, mely fölött ott terjengett a halál és az alkony misztikuma.
Visszamentem a századhoz. A katonák megvacsoráztak. Hátizsákkal a vállukon hevertek és halkan beszélgettek az elmúlt harcról vagy elmélkedtek az életről, nem törődve az elmúlt szörnyűségekkel és befelé megkönnyebbülve vették tudomásul, hogy életben maradtak. Örültek az életnek, amely szomorú ugyan, de mégis jó, mert megmaradt nekik.
Következő rész: „Előre hatosok!”
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról