Imre Gábor naplója az orosz frontról - 28. rész
Az orosz támaszpont elfoglalása után Kirlibabánál másnap hajnalban tovább folytatódik a Dadul hegyhát elleni támadás. Hősünk megritkult csapata ezúttal csak szemlélője a magaslat birtoklásáért a kecskeméti, gyulafehérvári és újvidéki századok elkeseredett támadásának, oda-vissza hullámzó véres harcának, majd diadalának. Nem elég azonban a magaslatot elfoglalni, meg is kell tudni tartani…
Néhány száz lépésre előttünk most már a mi gépfegyvereink dübörögtek. Az ellenség felhúzódott a Frunteának a Dadulhoz csatlakozó legmagasabb pontján levő előre elkészített állásaiba. A beálló sötétség megállította a támadásunkat, mert a Dadul oldalán feketéllő erdőségek között megbúvó veszélyeknek nem volt ajánlatos tájékozódás nélkül nekimenni. A zászlóalj rajvonalba fejlődve feküdt a Dadul felé fordulva, amely mint egy borzalmas pók potroha sötétlett a csillagos égre kirajzolódva. Nyúlványai mind hatalmas hegységek, mint a pók szőrös lábai terjeszkedtek el körülötte. A völgyekben feketedő erdő, mint a szörnyeteg áthatolhatatlan szőrzete borzongással töltötte el a nézőt. Szinte vártuk, hogy mikor fogja megunni ez a mesebeli óriás a tétlenséget és leráz magáról mindnyájunkat, mint a kellemetlen férgeket, akik hitvány eszközeikkel igyekeznek sérüléseket ejteni sziklákkal páncélozott bőrén.
Századunk is előre húzódott a rajvonal mögé tartaléknak. Lovró azon törte a fejét, hogy félszázadot alakítson a megmaradt emberekből vagy tartsa meg a századkeretet. Az utóbbi mellett döntött. Így azután a 2. és 3. szakaszok 8-10 harcosból álltak. Az összerongyolt századunkra igazán ráfért a pihenés. A kövek között kerestem egy teknő formájú mélyedést, belefeküdtem és igyekeztem nem törődni semmivel... Elaludtam. Keserves pihenés volt és megmerevedett tagokkal forgolódtam a kőágyamban. Belepett bennünket a nyirkos köd és csontjainkat átjárta a hideg.
Még hunyorogtak a csillagok, mikor Filkó felkeltett és forró feketekávéval kedveskedett. A legénység is főzte a kávéját egy hatalmas szikla takarása mögött. Igyekeznünk kellett, hogy még napfelkelte előtt kiaknázzuk a tegnap kiharcolt eredményeket. Mire színesedni kezdett a környék, zászlóaljunk rohamközelségre húzódott a feltételezett ellenséges vonalhoz. Jobbra messze be lehetett látni a Fruntea kopasz gerincét, amelyen a 38-as és 50-es zászlóaljak egységei rajvonalban nyomultak előre. Ez a felvonulás teljes csendben történt. A 38-asok már felértek a Fruntea tetején levő alacsony bokros erdőcskéhez, amikor pillanatok alatt kitört a harc. Mi légvonalban kb. 500 méter távolságból néztük a felvonulást, melynek résztvevőit csak homályosan lehetett megkülönböztetni. Szinte hadgyakorlatnak tűnt fel, oly könnyen jutottak el a mieink a Fruntea legmagasabb pontjáig. Már vártuk mink is a továbbindulásra szóló parancsot, mikor az elfoglalt erdőcske mögött felhangzott az ellentámadás zaja. Váratlanul, szinte lövöldözés nélkül indultak rohamra az ellenséges osztagok. Harsogott a hurrá! Hol erősebben, hol gyengébben és néhány perc múlva feltűntek a lépésről-lépésre hátráló 38-asok, utánuk húsz lépésre az előretörő ellenség rajvonala. Háromszor cserélt gazdát az erdő rövid fél óra leforgása alatt. Az orosz ellentámadás láthatóan megingott mihelyt kiértek az erdőből és célpontot szolgáltattak az oldalazó géppuskának. Ilyenkor újuló erővel törtek előre a 38-asok. Az óriás kopasz gerincen úgy futkostak a kicsiny emberek, mint a hangyák fel s alá. Mentek előre, zengett, harsogott a hurrá! Háromszor... négyszer... mindjobban gyengülő erővel igyekeztek a mieink megtartani a kis erdőt, amely egyúttal a Fruntea feletti uralmat is jelentette.
Kirlibabánál a Dadul hegyhát ellen 1916. október 14-én végrehajtott támadás vázlata. Középen az úgynevezett Névtelen hegyhát ellen támadó újvidéki 6/I. zászlóalj
(Doromby József: A volt cs. és kir. 38. gyalogezred története és emlékkönyve. Budapest, 1936. kötetből)
Ekkor lépett közbe a mi zászlóaljunk. A hajnalban visszaérkező Kozarev százados vezetésével az első századunk rohamra indult, hogy oldalba támadja a fölénybe kerülő ellenséget. Gyorsan kellett cselekedni. Kozarev százados futólépésben indult neki a meredek hegyoldalnak. A hegy mögött felkelő nap élesen rajzolta ki a hátráló 38-asok és az ellenség harcosainak figuráit, míg a segítségre induló századunk, mint hosszú kígyó csúszott felfelé a még homályos árnyékba borult hegyoldalon. Félelmetesen szép látvány volt...
– Ezt soha nem fogom elfelejteni – lelkendezett Lovró.
– De jó volna ott lenni – sóvárgott egy kis verekedés után Balogh, aki már szinte elfelejtette a tegnapot.
Messze elől rohant Fischer hadnagy 20–25 jó tüdejű fickóval, utána Kozarev és Keleti törékeny alakja volt látható. Már egész közel ért a rohanó katonák eleje az erdőcskéhez, amikor a 38-asok is észrevették a közeledő segítséget, amely már hátulról fenyegette az ellenséget. Újra visszavonultak. Aggódó izgalommal figyeltük az erdőcskét, amely elnyelte a mieinket. Vajon helyt állnak-e addig, míg a többiek felérnek...
Végre felérkezett Kozarev százados és fokozatosan a századnak kb. harmadrésze. Úgy látszik csatlakoztak a 38-asokhoz és ki tudták szorítani az erdőből az ellenséget. Feltűnt az erdőszélen Kozarev alakja és karjával jelt adva „balra át!”-ot vezényelt a hegyoldalon felfelé kígyózó századnak, amely így azonnal rajvonalba fejlődött. A 38-asokkal egyesülve ez a rajvonal nekiindult a Dadulnak. A támadósor állandóan gyorsuló iramban tört előre, nem törődve az ellenség lövöldözésével. Megható volt látni Keleti hadnagy törékeny alakját, amint jóval a rajvonal előtt kapaszkodott fel a lejtőn. Éles hangját elhozta hozzánk a szél:
– Előre magyarok, előre hatosok!
Mentek is azok bíztatás nélkül, mert az ellenség magasan célzás nélkül lövöldözött. Mi pedig sapkáinkat a levegőbe dobálva hangos rivalgással bíztattuk őket. Mint a versenyzőket szokta cél előtt a fanatikus közönség. Némi zavar csak a gépfegyverek előtt támadt, azonban ez sem tartott sokáig. A lövészárokban behúzódó gyalogság azonnal megadta magát, még a menekülést sem kísérelték meg. Aránylag könnyen elfoglalták a Fruntea gerincét, amelynek 1400 méter magas hátáról már messze át lehetett látni a Dadulra. De nem elég elfoglalni egy ilyen félelmetes hegyet, azt meg is kell tartani. Alighogy a mieink beugráltak az árkokba, már robbantak is a megkésett zárótűz srapneljei a fejük fölött. A 38-asok a Fruntea túlsó oldalán foglaltak állást. Zászlóaljunk hátramaradt egységei is nekilódultak, hogy egységes vonalat képezzen a magaslaton elhelyezkedett századdal. A megerősítésre indulóktól úgy nézett ki a kopasz hegyóriás, mint a megzavart hangyaboly. A Fruntea feladása után az orosz ütegek vad erővel lőtték minden oldalról a hegyet.
Századunk a Fruntea lejtőjén levő erdőzóna szélén foglalt állást. Az előttünk levő felderítetlen erdőt nagy erővel forgácsolta a tüzérségünk, amely elől az ott meghúzódni akaró ellenséges gyalogság sietve mászott fel a védelmet ígérő Dadulra. Útközben gépfegyvereink és tüzérségünk siettette őket.
A győzelem önfeledt pillanata volt ez. Mozgásban volt minden. Úgy éreztük, ha a felsőbb parancsnokság elrendelné, könnyen feljuthatnánk a Dadul hátára is. Ehelyett parancs érkezett: „beásni”.
Előkerültek az ásók és csákányok. Hamarosan kis fedezékekben feküdtünk, melyeket az óvatos előrelátás gyorsasága varázsolt elő, mert a gépek harcában és a gránátok csattogása között ellobban a bátorság, mint szélben a gyertya lángja. Fölöttünk pedig dühöngött az ágyúkoncert. Kis gödreinkben összekuporodva néztük a felettünk húzódó füst- és porfelhőket. Akadozó lélegzettel figyeltük útját a halálnak, összerezzenve minden becsapódás után. Hallgattuk a gránátok csattogását, nyeltük a port, összehúzódva a lehető legkisebbre.
Órák hosszáig verte az orosz tüzérség az általunk elfoglalt vonalat. Különösen sokat kapott a tőlünk százlépésnyire levő kis erdőfolt, hol Boros hadnagy gépfegyverei voltak meghúzódva. Halálos pontossággal robbantak bele a fák közé a gránátok. Boros néhány napja érkezett vissza a régen óhajtott szabadságról. Vajon mi van vele? A Dadul mögül érkező gránátok fölöttünk elsuhanva egyenesen a facsoportot keresték. Borzalmas volt nézni, amint recsegtek a fenyők és repültek a kövek Borosék körül. A zavar mind jobban érezhető lett és a géppuskás szakasz emberei szaladva kerestek védett helyet maguknak. Hozzánk is eljutott néhány és sírva elmondták, hogy Boros hadnagyot és több társukat telitalálat érte.
– Miért nem hoztátok magatokkal őket? – kérdeztem.
– Hiába volt minden, szörnyethaltak...
Láttam, hogy igazat beszélnek. Szegény Boros. Vége a sok szép akarásnak. Nem tudod már megírni a háború és a béke nagy szimfóniáját. Leborultam a frissen hányt anyaföldre, hogy ne lássák meg rajtam a kezdődő rosszullét jeleit. Nem akartam gondolkozni. Miért? Miért kell ennek így lenni?
Közben a hátunk mögött sebesültek vánszorogtak lefelé a hegyről. Vegyesen magyar, szerb, sváb és orosz, az előző támadás sebesültjei. Csodálatos látvány volt, amint egy orosz és egy magyar baka összeölelkezve bandukoltak az ösvényen nem törődve a gránátokkal. Az orosz katonának láblövése volt, a magyarnak váll lövése. Az orosz a puskáját használta mankónak és úgy támogatta a rosszabb állapotban levő társát a segélyhely felé. Megfestésre való jelenet volt.
De az alattunk levő erdőből egyre hangzott az otthagyott sebesültek jajgatása. Egy orosz katona előttünk mászott ki a sűrűből. Lassan, két kezével tolta magát felénk és vonszolta béna alsótestét. könyörgő tekintettel kért irgalmat. Végtelen soká tartott míg közel ért hozzánk és be lehetett húzni mellénk a gödörbe. Súlyos medencelövése volt. Valószínű a gépfegyvertől. Az életösztön nem engedte elpusztulni az erdőben. Úgy ahogy tudtuk bekötöztük. Sokat mozogni nekünk sem lehetett.
Vártuk az estét. Késő délután lett, mikorra kifáradtak az ágyúk, vagy a lőszer elfogyott. Feszült temetői csend borult a tájra és csak messziről mordult fel néha egy-egy ágyú. Lassan kezdett visszatérni belénk az élet. Meghalt az orosz katona is. Elvérzett a hosszú mászás közben, élete utolsó cseppjét is elhasználta, amíg hozzánk ért. Ahogy az ágyúk elcsendesedtek, előkerültek a lapátok és csákányok, és sebtiben megkezdődött a munka. Az ideiglenes gödrökből folytatólagos, állandóan mélyülő árok lett.
Beállt a szürkület és elmentem megnézni Boros bajtársamat, hogy egy utolsó tekintettel elbúcsúzzam tőle. A géppuskás osztag emberei egy dús fenyő tövében ástak sírgödröt részére. Úgy ahogy rendbe hozták holttestét és a gödör szélén sátorlapra fektették. Mellén egy tartalékos hadnagy összes kiérdemelhető kitűntetéseivel nézett a végtelen messzeségbe. Bizony, nem csillogtak ezek az érmek és ő sem bírt a regények hősi halottjainak szépségével... Szomorú jelenség volt viaszsárga arcával, megüvegesedett szemével és a haláltusának megszáradt nedvével az ajkain. Szemöldökét összehúzta, mintha vádolt volna valakit a messzeségben. Vérbeborult nyaka, megkopott ruhája, amint összeroncsolt katonái mellett feküdt, egyformává tette őt is a többiekkel. Itt már nem sokat jelentett, ki a hadnagy és ki a közember.
A barnásszürke földhányáson fekvő halottak kétségbeejtően rettenetes képet nyújtottak az agyonlövöldözött csonka fenyőkkel és a sötétedő, opálos színű lomha hegyekkel a háttérben. Komor arccal és valami megnevezhetetlen iszonyattal álltunk ott és a többórás halálfélelmet túlélt emberek érzéketlen fagyott idegzetével szemléltük őket, és nem találtunk szavakat részvétünk kifejezésére.
Temetésre váró halottak Volhíniában 1916-ban
(az NHKA gyűjteményéből)
Megérkezett Hauptmann von Warnevick zászlóaljparancsnok is a segédtisztjével.
– Uraim – kezdte a marcona porosz tiszt vészjóslóan pózolva –, tisztelegve mondjunk búcsút derék és halálukig kötelességtudó bajtársainknak, kik a hazájukért estek el a harc mezején. A hazájuknak tett szolgálatuk, önfeláldozásuk példaképül kell, hogy szolgáljon mindenkinek. Béka poraikra! – fejezte be röviden a néhány frázisból összetákolt beszédét. Így búcsúztatta el a zord bajszú zászlóaljparancsnok az én Boros komámat és katonáit. Tisztelegtek a halottaknak és elmentek a színről, mintha statiszták lettek volna az élet tragédiájában. Távozás előtt még úgy rendelkezett, hogy a halottakat ne a harcvonal közelében, hanem a tegnap elfoglalt támaszpont mellett eltemetett 128 halott mellé, az ott tervezett katonatemetőbe temessék.
Mélységes meghatottsággal néztem, amint hordágyra fektették őket. Megindult a menet Boros komám tetemével az élen. Elkísértem századunk arcvonalának a végéig. Eszembe jutottak a vele folytatott hosszú pesszimista hangú beszélgetések, melyekben már hónapokkal ezelőtt megérezte a sorsát. Eszembe jutott a Kolemea melletti erdei állásban tett kijelentése, amelyben oly megdöbbentően ecsetelte a röhögni valóan keserves helyzetünk:
– Hej, komám! Olyan az életünk, mint egy buta futurista festmény: egy szomorú undok fekete-szürke hangulat, melyben barnássárga árkok kanyarognak beleolvadva a megfoghatatlan, reménytelen szürkeségbe. Jelezve az irányt, az utakat, amelyet eddig megjártunk és még megjárnunk kell. Amelyet a Sors úr, a szeszélyes művész kriksz-krakszol szüntelen.
Elérkeztünk a század utolsó emberéhez. Nem mehettem tovább. Megálltam egy magasabb sziklán és néztem a homályba vesző szomorú menetet.
– Búcsúzom, jó komám Turi Boros Péter, tehetséges, jobb sorsra érdemes művész fiú, rezerv hadnagy a császári és királyi 7. hadseregben... Búcsúzom... Nem látlak többé...
Elmentek. Sötét lett a véres felvonulás után. Néhány szanitéc motoszkált a mohás sziklák és tövises bokrok között. Boros Péter sárga arca már talán megelégedett lett. Túl volt már a vágyakon, érzéseken, túl volt a véres támadások emberi mértékkel alig mérhető őrjítő, butító rettenetességein. Túl volt már az élet minden problémáján... Messze a múló nap végső akkordjai dörögtek a horizonton fénylő bíborszínű sáv mentén, amelyen keresztül a nagy Rendező figyelte az eredményt a végtelen operában. Mi pedig, akik megmaradtunk, a tragikus színjáték megérthetetlen misztikumát, lehangoló sejtésekkel vegyest hordjuk tovább, amíg bírjuk.
Következő rész: Sasvári hadnagy különös szerencséje és a hajnali rajtaütés
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
