Imre Gábor naplója az orosz frontról - 29. rész
A magaslat sikeres elfoglalása után megmerevedik a frontvonal és leesik az első hó is a Dadulon. Állásépítésbe kezdenek. A lövészárokélet mindennapjai várnak hősünkre és csapatára, míg az előretolt orosz állásból nem kezdik sorra kilőni a megfigyelőket, így 1916. november 20-án hajnalban rajtaütésre indul egy rohamcsapat az orosz állás ellen…
Még ezen az éjjelen ránk tört a tél. Éjfél után beborult és dermesztő hóvihar lepett meg bennünket. Reggelre fehér hótakaróval eltüntette az elmúlt harcok nyomait.
Egész éjjel hallottuk segélykiáltásait a völgyben rekedt orosz sebesülteknek, kiket a fejvesztett menekülés közben otthagytak társaik. Még másnap is felhallatszott a hótakaró alól mindig gyengébben: „Bozse moj! Voda... Voda!”
A cári hadsereg tisztjeire jellemző, hogy ezeket a katonákat mind veszni hagyta... Szanitéceik nem mertek lemenni értük az ismeretlen bozótos terepre, mert féltek a csapdától.
Nehéz napok jöttek. Keserves kemény küzdelem következett a köves talajjal, a dermesztő hideggel, az ellenség tüzérségével, betegséggel, piszokkal és a tetűvel, míg végre hetek múlva elkészült a téli állásunk. Az előtéren többsoros drótakadállyal, melyet éjjel készítettünk, oldalazó árkokkal, előretolt támaszpontokkal, legénységi és tiszti fedezékekkel. Csodálatosan szívós küzdelem volt ez a néhány hét, mely alatt, ha nem dolgozott az ember, akkor őrségen állt és legjobb esetben a puskájára támaszkodva aludt. Tizenkét órai munka, 12 óra szolgálat volt a munkabeosztás. Hauptmann von Warnevick az alvást kifelejtette a napiparancsból.
Hetekig tartott a szívós és embertelen hajszolása a zászlóaljnak. Közeledett a dermesztő kárpáti tél a tenger színe fölött 1400–1500 méter magasságban. Az emberekre nem lehetett ráismerni. Rájuk fagyott és száradt a sár. Bekormozta őket az ideiglenes alvóhelyekben gyújtott szabad tüzek füstje. Víz nem volt, mert a források ellenség által pásztázott területre estek. Kezük, arcuk a mosdatlanságtól kérges lett és repedezett. Ellepett mindenkit a tetű és a rüh, a katonák örök harctéri ellenségei.
A hátsó hegyek valósággal megkopaszodtak az erdőirtástól. Az állásépítés töméntelen faanyagot igényelt, melyet emberi erővel kellett a hegyi ösvényeken felszállítani sötét éjjeleken. A vidék volt lakói nem fognak ráismerni a környékre, ha visszajönnek. Nemcsak a falujukat, hanem az erdőket is letarolták az állásokhoz szükséges anyag miatt. A csákány és fejsze pedig csattogott. Az árok mind mélyebb lett. Valóságos utak keletkeztek a hegyoldalakon, hol nemcsak emberek, hanem a konyhát hozó lovak is közlekedhettek. A főárokból mellékárkok vezettek a legénység szoba nagyságú fedezékeihez.
Nekem is készült egy kis fedezék, amelyben a priccs, előtte ládából tákolt asztalka és csöpp kis tábori tűzhely volt az összes felszerelés. S ami fő, kb. 30x40 cm nagyságú ablaka is volt. Kell-e ennél nagyobb fényűzés? Már nem kellett bakancsban aludni, a fokozódó közbiztonság lehetővé tette a minimális kényelmet.
Az elkészült téli állás, melyet folytonosan javítottak és fejlesztettek, lehetőséget nyújtott arra, hogy gondolni lehetett a legénység állapotának megjavítására. Viszonylagos kényelem időszaka következett és az agyonhajszolt legénység újra ráeszmélhetett emberi mivoltára.
A javuló kondícióval együtt visszatért a katonák jókedve is. Fogytak a rózsaszín tábori lapok, jöttek már a hazai csomagok. Előkerültek a kártyák és a primitív zeneszerszámok. Néha a fiatalabb gárda már dalolni is tudott.
Katonatisztek gramofonnal és hegedűvel. Az Imre Gábor hagyatékából előkerült fotón valószínűleg a szövegben is említett katonatársai láthatók
Az orosz gyalogság valószínű hasonló körülmények között élt. Nem lövöldöztek és aránylag biztonságos életformánkban csak az orosz gyalogság ellenőrzésére kiküldött kozákok okoztak kellemetlenséget. Ezek között sok mesterlövész volt, akik képesek voltak a lőrésen keresztül is lelőni a vigyázatlan embert.
A megszokott tüzérségi zavarótűz nem okozott különösebb izgalmat a mély lövészárokban és aránylag biztos fedezékekben. Valóságos kaszárnyaélet alakult ki, pontosan megállapított munkarenddel, a velejáró különféle kellemetlenségekkel. A hátsó védett helyeken megkezdődtek a jól ismert fegyelmező gyakorlatok, tisztelgés, menetelés, fegyverfogás és rohamcsapat kiképzés.
Ahogy megszűnt a közvetlen veszélytől való rettegés és az állati munka állandó törődöttsége, ránk tört a honvágy és az emlékekkel való szélmalomharc... Meddig tart még? Mikor lesz már vége? S az ároklabirintusban szállást kért a Gond...
1916 október havában a Bruszilov offenzíva Kirlibaba, Dorna Vatra és Kimpolung vonalán a Kárpáti hegyek között végleg megakadt. Az osztrák–magyar hadsereg egységei lélegzethez jutottak és állandóan erősítették az állásaikat.
A régi komák közül néhányan elmaradtak a hadiösvényen, akik pedig átvészelték magukat, törhetetlen optimizmussal viselték a kárpáti téli állás egyhangúságát. Elpusztíthatatlan jókedvvel igyekeztek megszínesíteni, változatossá, kibírhatóvá tenni az életet. Lovrenkovics, Fischer, Keleti, Suszter hadnagy – az új gépfegyveres, Sasvári hadnagy – akit a támaszpont elleni támadás alkalmával négy helyen is megcsipkedtek a gépfegyvergolyók, Zandek főhadnagy, Nagy Imre pionír főhadnagy és magam is szoros egységet alkottunk. Nappal a szokásos szolgálati teendők, gyakorlatok, este tréfa, ének és kártya. Egymás részére baráti alapon. Én rajzoltam, mások verseket fabrikáltak. Teltek-múltak a napok egymás után. Az orosz állásokból is áthallatszott az énekszó. Ha cári tisztek és kozák tábori csendőrség nem lett volna, talán barátságos szomszédi viszony keletkezik a két tábor között.
Fischer hadnagy szakaszának állása előtt bokros erdőcske volt, ahol legkönnyebben meglehetett közelíteni bennünket. A szemközti emelkedésen elhelyezkedett előretolt orosz őrs emberei gyakran eljöttek a mi kiállított őrszemeinkig. Mikor észrevették őket, szerényen visszahúzódtak. Lövöldözés nem történt. Egyszer aztán Fischer az őrszem ellenőrzése alkalmával észrevette, hogy egy közeli fenyő törzsére papírlap van kiakasztva. Az őrszem minden félelem nélkül elment a fáig és leakasztotta a papirost, amelyre a következő volt írva: „Ne lőj magyarszki! Orosz jó barát!”
A legénység azt állította, hogy ez az első üzenet volt. Meg voltam győződve, hogy már nem új a kapcsolat. Visszaemlékeztem Balogh megállapítására. A röplapról pedig nem tettünk említést. Csapatáthelyezések történtek volna és mi már megszoktuk a magunk készítette állásunkat, kár lett volna megválni tőle.
Az esti összejöveteleken a vékonydongájú Sasvári hadnagy volt a tréfálkozás tárgya. Gyenge fizikumú, sovány fiú volt, kedves szerény modorú. Keleti hadnagy azt állította róla, hogy nem fogja a golyó és ezt a feltevést számtalan variációban felhasználták a tréfacsinálásra.
– Csak azt szeretném tudni, hogyan tudtad a gépfegyvergolyókat kitempózni, hogy nem tudtak beléd akadni – indította meg a támadást Sasvári ellen Fischer.
– Könnyen – felelte Sasvári – kapus voltam a futballcsapatban.
– Én inkább arra gondolok, hogy a girhes testedet a bő hacukádba nem tudta eltalálni a géppuskás, zavarba jött, mikor meglátta kísérteties alakod – ugratta Keleti.
– Úgy körüllőtte a géppuskás, mint a cirkuszban a céllövő mutatványos – nevetett Suszter hadnagy.
– Én azt hiszem, még te sem tudnád ezt a kunsztot megcsinálni vele – kapcsolta bele Suszter hadnagyot Keleti.
– Azt hallottam, hogy többek között olyan helyen is lecsípett egy darabkát belőle, amelyről nem mer beszélni.
– Hát akkor már érthető, hogy újabban miért ilyen férfiatlan a magatartása – fejezte be általános nevetés közben a mókát Lovró és megölelte a piruló Sasvárit.
Sokat beszéltek a támadás után Sasvári hadnagy különös szerencséjéről. A támaszpont elleni rohamnál az első hullámot vezette. Azonnal bekerült a gépfegyver szórásába. Körülötte elhullottak az emberek. Ő is elesett. A szanitécek felkapták és visszahúzták az árokba. Négy lövés érte. Egy golyó súrolta a fejét és egy csíkot hasított a fejbőrén. A másik ellőtte a kisujjának utolsó porcát a körmével. A harmadik átfutott a hóna alatti lágy bőrön, a negyedik pedig a lábszárvédőjét szaggatta össze. Két hét alatt visszakerült a tábori kórházból. Sokáig kesergett miatta.
– Másnak elég egy lövés is, hogy haza kerülhessen, nekem négy sem volt elég – szokta mondani.
– Miért nem tartottad jobban oda a fejed, miért kapkodtad el a golyók elől? – ugratták.
– Jobb ez, hogy így történt. Két centivel mélyebben elég lett volna a másvilágra is útravalónak – vigasztaltam.
Nem mindig voltak azonban kedélyesek az esték... Erőt vett rajtunk a honvágy és a nosztalgia. Ingerlékenyek lettünk, különösen, ha nőügyekről volt szó. Sokszor a hajnali órákban nem tudok aludni. Végigjárom a század frontját és mindig más és más hangulat hatása alá kerülök. Utam rendesen egy ferde növésű fenyő törzsénél ér véget, amelynek nekitámaszkodva órák hosszáig elnézem a szörnyű méretű alvó hegyeket... Mint azok, én is a bánatom által felkeltett gondolataim ködébe burkolódzom. Mindig más és más ezeknek a hegyeknek az arculata. Sokszor enyhe napsütésben úgy érzem, mintha mosolyogna, borús időben zord és hideg, éjjel csodálatosan félelmetes.
Most bizonytalan világosság dereng a hegy mögül az utoljára rám tekintő hold különös kárörvendő mosolya után. A hegyek, mint félelmetes őscsodák lomhán nyújtózkodnak és a sűrű vattás ködtakarójukat nagyság szerint mind a feneketlen völgyekbe vetik és mosakodnak. Felöltik a színruhát megint: az erdő feketét, furcsán kéket, a borúsat. A barna csuhát is felveszik és ahogy közeledik a pirkadat, birkózik a sok okker árnyalat a pirossal. Változnak a színek barázdált arcukon, a feketéből zöld lesz számtalan árnyalatban és megtépett tarajos felhők úsznak felettük gyorsan. Tespednek, mint nagy indulatokat rejtegető szimbólumai a teremtő erőknek. Valami szomorú, véres, félelmetes tragédia titokzatos képe ül az egész tájon... Szinte várom megnyilatkozását a feszülő erőknek: a gránátrobbanások egekbe törő füstjét, hogy a színek és gyászos formák harcában a megszokott szemem háborút lásson...
November 20-a van. Nemrég volt halottak napja... Támadás lesz ma! A hegyóriások sziklás vállaikkal és tar koponyájukkal most már színesen emelkednek ki az átláthatatlan ködfelhők közül, hasonlóan a háborgó tengerből kiálló szigetekhez. S ebben a ködtengerben sok száz méter mélyen ilyenkor már lázas tevékenység folyik. A völgyekből felhangzik a fejsze csattogása , a távolból trénkocsik nyikorgása rémlik. Felhangzik az étel és kondérokat szállító pónikat bíztató szakácsok káromkodása. A völgyet takaró ködfátyol alól – mint a tenger fenekéről, bugyborékoló hangon – feltör dübörgő dörejjel öreg ágyúk vészjósló mordulása. A belövést végző tüzérség ágyúinak tompa dörrenései.
– Ma korán keltek a tüzérek – szólalt meg az alattam levő árokhoz támaszkodó Balogh –, bizonyosan mulattak az éjjel és lefekvés előtt meg akarják mutatni, hogy mit tudnak – rosszmájúskodott.
– Ugye milyen szép, szinte valószínűtlen jelenség ez az elsüllyedt világ, melyből mi a kiálló hegyormok tetején, ragyogó reggeli napsütésben élvezzük a Kárpátok felejthetetlen monumentalitását.
Csodálkozva és értetlenül nézett rám, nem értette az ékesszólásomat és a helyzet gyakorlati oldalát tekintve válaszolt.
– A ragyogó reggeli napsütésben, ha a hadnagy úr nem jön le onnan, nemsokára élvezhetjük az ellenséges tüzérség gránátjait.
Ebben teljesen igaza volt, mert elfelejtettem, hogy jól belátható helyen állok és közben nappal lett. Gyorsan lehúzódtam én is a lövészárokba. Az árokban sem tudtam megszabadulni a vad táj lenyűgöző varázsától. Ha nem tudnánk, hogy ezek a napfényben csillogó színes sziklák és zöld pázsitok nem csak a ködtől, hanem jó bajtársaink vérétől is áztatottak, le kellene borulnunk a természet ilyen csodái előtt. Sajnos ezek a gyönyörű hegyormok már kora reggel, mint a tűzhányók füstölögnek a becsapódó gránátok robbanásai nyomán. Mi pedig minden pillanatban bekövetkezhető szerencsétlenség ideges feszültségében csodáljuk a csodás napfelkelést.
Ma mindenki korán elfoglalta a helyét és minden épkézláb ember a mellvédnek támaszkodva figyelte az előteret. Tegnap önkéntes csoportot alakítottak egy rajtaütés végrehajtására. Tegnap délelőtt az előttünk elterülő lejtő bokrai között megbúvó mesterlövész fejen lőtte a lőrésen keresztül figyelő tüzérségi megfigyelőt. Két nappal ezelőtt pedig a maga nemében páratlan eset történt: egy mellvédbe épített páncéllemez 10 cm-es nyílásán keresztül homloklövést kapott a századunk egyik szakaszvezetője. Az emberek nem merték a lőrésen keresztül figyelni az előteret a kiváló mesterlövész miatt.
Lövészpajzson át az állásból kitekintő katona valahol az orosz fronton
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)
Meg kellett tisztítani az előttünk levő bozótos erdőt és felszámolni az ott leselkedő előretolt ellenséges csoportot. A kora reggeli köd leple alatt látszott ez legkönnyebben végrehajthatónak. A rohamcsoport tizenkét gránátvető, fiatal rugalmas harcosból lett összeállítva, akik már speciális kiképzésben részesültek. Feltételezett siker esetén a csoportvezető tiszthelyettesnek aranyérem, a legénységnek nagyezüst. Több fogoly esetén mindegyiknek kétheti szabadság.
Balogh is szeretetett volna részt venni a csábító vállalkozáson, azonban nem volt a kiválasztottak között. Ezért sóvárogva gondolt az elmulasztott kaland izgalmaira. Első volt, aki észrevette a rohamcsoport indulását.
– Most indulnak – mutatott a szomszéd század vonalára, ahol a bokrok védelme mellett most másztak át a drótakadály alatt a kiszemelt harcosok. Felszerelésük karabély, két kenyérzsák kézigránáttal tömve, drótvágó olló és rohamkés.
A félkör alakú hegyoldalon, mint valami hatalmas arénában az egész zászlóalj a tizenkét embert figyelte, amint egyenkint beleolvadtak a ködgomolyagba. Eltűntek a szemünk elől. A köd vattás felszíne vakítóan csillogott a rátűző napsugaraktól és gyorsan párologni kezdett. Lépésről-lépésre emelkedett ki a hegyoldal és a ködtenger kitartóan süllyedt.
– Én korábban indítottam volna ki őket – mondta az odaérkező Lovrenkovics főhadnagy.
Senki sem válaszolt, mindenki a kérdéses pontra figyelt. Percről percre idegesebben vártuk a küzdelem kezdetét. Ugyan meg bírják-e lepni az ellenséget? Mert csak a rajtaütéssel lehetett teljes sikert remélni.
Közben a szemközti állást szorgalmasan lőtte tüzérségünk, hogy elterelje a figyelmet a veszedelmes kísérletről. Mindenki odaképzelte magát a rohamosztagosok közé, amint lépésről-lépésre lopakodnak előre. Végre félórai várakozás után felcsattantak az első lövések, utána pedig egy kézigránát össztűz. Megkönnyebbülten sóhajt fel a nézősereg. Hangos lárma és egymás után robbanó kézigránátok jelzik a támadás irányát. A ritkuló ködön át látható a gránátok villanása. Rövid csend, majd utána szaggatott puskatűz.
– Futnak! – állapítottuk meg a hangjelekből.
A szemközti orosz állásból idegesen gépfegyverezik a támadás helyét, amely fölött már szakadozni kezdett a felhőréteg. A rajtaütés sikerült! Néhány perc múlva már húzkodják is be az állásunkba az elfogott öt cserkeszt.
– Reggeliztek éppen, amikor rajtuk ütöttünk – újságolta boldogan az egyik rohamosztagos, amint elhajtotta előttünk a nagykucsmás cserkeszeket. – Négy orosz maradt az árokban, a többi pedig a mi gépfegyverünktől üldözve kapaszkodott fel a szemközti lejtőn.
– Ezek is megkapták a magukét – mondta Balogh, jelezve, hogy elismeri a rohamosztag teljesítményét.
Este azután betemettük az előretolt árokrészt, benne hagyva a kézigránátok által széttépett cserkesz lövészt.
– Na, ezek sem találhattak volna megfelelőbb sírhelyet maguknak – dünnyögte az egyik sírásó és ezzel meg is történt a búcsúztatás...
Következő rész: „Színaranyból van a béke trombitája…”
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
