Az I. világháború idején a sebesültek hátországba való juttatásának leggyorsabb módja a vasúti szállítás volt. A súlyos betegek részére kórházvonatokat, a könnyű sebesültek számára pedig megfelelően berendezett közönséges vonatokat, ún. betegszállító szerelvényeket állítottak szolgálatba. A vasúton mozgó tábori egészségügyi intézetek a világháborúban hihetetlen nagy munkát végeztek. 1915 márciusában 128, míg a háború végén már 151 különféle felszereltségű szerelvény dolgozott, amelyek egyszerre 39.334 férőhellyel rendelkeztek. Az I. világháború alatt összesen 7-8 millió sebesültet és beteget szállítottak a harctérről a mögöttes országrészbe.
Az I. világháború idején a sebesültek hátországba való juttatásának leggyorsabb módja a vasúti szállítás volt. A betegszállítás e formáját a cs. kir. hadseregben 1859-ben választották először. Az 1870/1871-es porosz–francia háborúban már rendszeresen alkalmazta mindkét fél, ekkor még nem központilag szervezett keretek közt. Ezek azonban berendezésükre és összeállításukra nézve különbözőek voltak. Személyzetüket részint katonaorvosok és polgári orvosok, valamint önkéntes ápolók adták. A hadjárat idején például a porosz hadsereg 36 kórházi vonatot állított fel, amelyek összesen körülbelül 38 000 sebesültet és beteget szállítottak vissza a hátországba. Elsősorban a porosz hadsereg e téren szerzett tapasztalataira támaszkodva állította össze a cs. és kir. hadsereg a mozgósítás esetén létrehozandó szerelvényeit, és rendszeresítette őket 1878-ban. A vonatok ekkor még 19 vagonból állottak, befogadóképességük 104 fő volt. Személyzetüket 1 ezredorvos (mint parancsnok), 1 orvos, 1 gyógyszerész és 1 altiszt vezetésével 19 ápoló adta. 1911-től mozgósítás esetén már kétféle vasúti egészségügyi vonat szolgálatba állítását tervezték, amelyek a cs. és kir. közös hadsereg hadrendjébe tartoztak:
– súlyos betegek részére külön kórházvonatok
– könnyű sebesültek számára megfelelően berendezett közönséges vonatok, ún. betegszállító szerelvények
Egészségügyi vonat Villachban, 1916
(forrás: www.bildarchivaustria.at)
A kórházvonatok jelölése folyószámokkal történt (pl. cs. és kir. 6. sz. kórházvonat).
A kórházvonatok rendeltetése volt, hogy a súlyos sebesülteket kórházi ellátás mellett eljuttassák a hadsereg körletéből a hátország állandó egészségügyi intézeteibe.
Egy-egy kórházvonat személyzete 3 orvosból és 34 fő legénységből állt, akik a segédszemélyzetet alkották. A kórházvonat parancsnoka egy ezredorvos volt. Egy 52 tengelyes (200 tonna) kórházvonat általában 18 betegszállító és 7 kiszolgáló kocsiból tevődött össze. Minden kocsiban 8 beteget helyeztek el, tehát összesen 144 beteg számára volt férőhely.
(forrás: ub.meduniwien.ac.at)
A 62. sz. kórházvonat tisztek részére kialakított betegkocsija, konyhája és műtője
(Forrás: Molnár Tibor)
A kórházvonatok felszerelése a közös Hadügyminisztérium rendeletére történt. Leszerelésük szintén a közös Hadügyminisztérium által meghatározott helyen és ennek költségén valósult meg.
A háború kitörésekor a közös hadügyminisztérium költségvetéséből 33 kórházvonatot szereltek fel a fent említett formában. Közülük 18 az osztrák államvasút és 15 a MÁV szereldéiből került ki. A világháború során összességében 38 kórházvonat teljesített szolgálatot. A kórházvonatok a felállítási terveknek megfelelően általában csak súlyos betegek felvételére szolgáltak, és a valóságban is kórházszerű elhelyezést nyújtottak (járványvonat, hálókocsi betegvonat, segély- és üdítővonat, fürdő- és fertőtlenítő vonat). Eleinte a kórházvonatokat szervezetszerűleg az egyes hadseregekhez osztották be, nem gondolván arra, hogy mivel ezek folyamatos mozgásban vannak, nem lehetnek egy adott körzethez kötve. Később ezt felismerve 1914 októberétől az összes kórházvonatot a cs. és kir. Központi Szállításvezetőség irányítása alá helyezték. Így a háború kezdeti szakaszában tapasztalható szervezetlenséget tükröző problémák – a betegeknek a befogadó kapacitás hiánya miatti városról városra történő utaztatása – a központi nyilvántartás előnyei miatt megszűntek.
Vasúti szállításra várakozó sebesültek
(forrás: ub.meduniwien.ac.at)
A kórházvonatok mellett betegszállító vonatok is működtek. A betegszállító vonatok olyan utazó, tábori egészségügyi intézetek voltak, amelyek rendeltetése a könnyű és az olyan súlyos betegek szállítása volt, akik szállítás közben nem igényeltek feltétlenül kórházszintű ellátást. A 32, e célra berendezett szerelvény felállítása szintén a közös Hadügyminisztérium költségvetéséből történt.
A betegszállító vonatokat a kitűzött úti céljuk szerint két csoportra osztották:
– azokat a betegszállító szerelvényeket, amelyek a szolgálatképteleneket csupán a harcvonal mögötti egészségügyi intézetekbe továbbították, úgynevezett beteg-tovaszállító vonatoknak nevezték
– azok a szerelvények, amelyek csupán a mindenkori szükséglet szerint alkalomszerűen szállították a szolgálatképteleneket, betegszétosztó vonatok voltak
Külön folyószámos megjelölést csak az állandó betegszállító vonatok kaptak. A betegszétosztó vonatokat szállítmányként, ideiglenes számmal tartották nyilván (vasútvonal száma – rendeltetési hely /rendszerint fedőnév/ – szállítmányszám /folyószám/).
A szabványos 50 tengelyes állandó betegszállító vonat 64 fekvő és 300 ülő beteg számára berendezett, összesen 25 kocsiból álló szerelvény volt. A vonat személyzete 1 katonaorvosból (mint parancsnokból), illetve akkora segédszemélyzetből állt, hogy lehetőség szerint 3 betegre jusson egy ápoló.
Az állandó betegszállító vonatok csakúgy, mint a kórházvonatok, a közös hadügyminisztérium rendeletére voltak felszerelhetők, illetve feloszlathatók, valamint szintén a cs. és kir. Központi Szállításvezetőség irányítása alatt működtek.
Az egészségügyi vonatokon általában népfelkelőkből szervezett, úgynevezett sebesültszállítmányokat kísérő osztagok teljesítettek szolgálatot. A kísérő katona feladata a beteg katonák szállítása körül a kísérői, felügyelői és gondozói szolgálat ellátása volt. A kísérő osztag legidősebb felügyelője volt a kísérő osztag parancsnoka. Egy kísérő osztag egy felügyelőből, egy altisztből és négy-öt népfelkelő őrből állt. A kísérő osztagok lehetőleg a vasúti állomás közelében állomásoztak, ahonnan a pályaudvar-parancsnoksággal az összeköttetés állandóan fenntartható volt. A kísérő különítményt vezető felügyelőnek a vasútállomáson a kijelölt szállítmány beérkezése előtt legalább 30 perccel meg kellett jelennie. A szállítmány beérkezésekor azonnal átvette a parancsnokságot, és tájékozódott a betegek számáról, az esetleges ragályos betegségek fajtáiról. A ragályos és fertőző betegeket mindig elkülönítve, külön vasúti kocsiban helyezték el. A vezető felügyelő az osztag tagjait úgy osztotta be, hogy a felügyelet lehetőleg mindenütt meglegyen. Gyanús betegeket vagy ellenséges sebesülteket szállító kocsik természetesen nagyobb és fokozottabb figyelemben részesültek. A kísérő személyzet a pályaudvaron történő veszteglés alatt a vonat mindkét oldalán úgy állt fel, hogy az egész vonat áttekinthető maradt. Az osztag tagjai csak közvetlenül a vonat elindulását követően szállhattak fel. Éjjel a betegeknek tilos volt leszállniuk a vonatról. Nappal is csak kellő felügyelet mellett hagyhatták el a vonatot. Ha egy beteg útközben eltűnt, erről a legközelebbi vasúti állomásra való beérkezés után a különítmény parancsnokának haladéktalanul jelentést kellett tennie a legközelebbi csendőrőrs vagy községi elöljáróság számára, valamint a legközelebbi katonai hatóságnak. Ha útközben valaki meghalt, akkor a legközelebbi állomásra való beérkezéskor a katonai, illetőleg ha katonai hatóság nem volt, a polgári hatóságnak kellett átadni. A kísérő osztag pedig a következő vonattal tért vissza állomáshelyére.
Kórházvonat ábrázolása korabeli képeslapon
A vasúton mozgó tábori egészségügyi intézetek a világháborúban hihetetlen nagy munkát végeztek. 1915 márciusában 128, míg a háború végén már 151 különféle felszereltségű szerelvény dolgozott, amelyek egyszerre 39.334 férőhellyel rendelkeztek. A legtöbb szerelvény 1917. máj. 14. és jún. 12. között, a 10. isonzói csata idején közlekedett. Napi átlagban 34 vonat szállította a sebesülteket, ez naponta 3600 fő ellátását jelentette. Az I. világháború alatt összesen 7-8 millió sebesültet és beteget szállítottak a harctérről a mögöttes országrészbe. Ilyen nagyságú feladatot természetszerűleg nem lehetett zökkenőmentesen ellátni. A világháború folyamán a rendelkezésre álló szerelvények száma általában megfelelő volt. Ez alól az 1918 nyarán a Piave folyó mellett lezajlott események jelentettek kivételt. Általában véve a legtöbb gondot egyrészről a szerelvényeknek a várakozási idő alatti, az állomásokon történő kiszolgálása, másrészről a szerelvények személyzetének a várakozási idő alatti viselkedése okozta. Egy szerelvény fertőtlenítése, takarítása, újbóli feltöltése ugyanis átlagban 48 órát vett igénybe. Ezt az időt a cs. és kir. 10. hadsereg körzetében közlekedő szerelvények esetében a betegek sapkájára, illetve jól látható helyre rögzített fehér, vörös vagy kék színű cédula alkalmazásával próbálták csökkenteni. A cédula tartalmazta az ápolt rövidített kórlapját. A fehér papírral rendelkezők 4 hétnél hosszabb kezelésre számíthattak, míg a vöröset viselők 4 hét alatt gyógyulhattak. A kék cédula 2 hét kezelést valószínűsített. Így már a berakodásnál csoportosíthatták a sérülteket, ami a kirakodást könnyítette. Magyarországi állomásokon a kiszolgálást a MÁV végezte, s erre a személyzet részéről a cs. és kir. Központi Szállításvezetőségen keresztül gyakorta panaszok érkeztek a MÁV vezetőségéhez. Többször előfordult, hogy az állomásokon végzendő szükséges tolatásokat, mozdonycseréket durván végezték, amellyel a betegek nyugalmát nagymértékben zavarták, illetve az állomástól túlságosan messze állították meg a szerelvényeket. A MÁV részéről pedig többször kifogásolták a személyzet trehány, sokszor alapvető higiéniás igényt nélkülöző viselkedését.
Betegek szállítása tehervagonokban
(forrás: ub.meduniwien.ac.at)
A haderő által fenntartott szerelvények mellett számos alapítvány (Schwarzenberg Herceg Alapítvány vagy Anglobank Alapítvány), illetve a Vöröskereszt is működtetett kórházvonatokat. A Vöröskereszt 3 vagy 4 kocsiból álló vasúti szerelvényei általában a hadszíntér legutolsó állomásán várakoztak. Az első kocsiban a köt- és gyógyszerek kaptak helyet, míg a másodikban az élelmiszerek, a harmadikban a konyha, a negyedikben pedig a parancsnok, egy orvos és a 8 fős legénység. Jelentősebb harccselekmények során előfordult, hogy a katonai kórházvonatok nem voltak képesek a nagyszámú sérültet befogadni, így a sebesülteket gyakorta tehervagonokba rakták. Ezeket a szerelvényeket oly módon próbálták meg a betegszállításra alkalmassá tenni, hogy az említett 4 kocsiból álló vöröskeresztes szerelvényekhez kapcsolták őket. Ily módon a betegek legalább orvosi felügyeletben részesülhettek. A szerelvények rendszerint a hadtápterület legelső beteggyűjtő állomásáig közlekedtek, ahol a betegek kórházvonatokra kerültek.
A Magyar Vöröskereszt Egylet 16. számú kórházvonatának személyzete 1916 áprilisában, a galíciai Stryjben (Az NHKA gyűjteményéből)
