Imre Gábor naplója az orosz frontról - 21. rész
Hősünk a tábori őrsök ellenőrzésére indul, s meglepve tapasztalja, hogy az egyiket elvitte az ellenség. A laktanyában mintaszerű kiképzőtisztnek számító, de a harctéren elgyávuló, a sűrű erdőben haszontalan karddal közlekedő Schäffer törzsőrmesterrel is meggyűlik a baja, miközben a támadás megindul ellenük…
Jóval feljebb, mint ahol az előző összeütközés volt, leértem a szakadékba, majd az ellenkező oldalon felkapaszkodva a csapás pontosan rávezetett a tábori őrsök által lezárt vadászösvényre. Elég ritka szálfaerdőben, egymástól ötszáz lépésre voltak felállítva a tábori őrsök. A hátul történt lövöldözés megzavarta őket, és nem tudták, merre figyeljenek. Összeköttetést nem tartottak, a járőrök nem mertek elindulni az erdőben. Így azután, ha az ellenség kileste a tartózkodási helyüket, könnyen átcsúszhattak a vonalon.
– Állandóan mindenki figyeljen, minden oldalra, még hátra is – adtam utasítást –, mert az átcsúszott ellenséges csoport visszavonulását nem észlelte senki, és valószínűleg a lejjebb levő cserjésbe vannak behúzódva.
Fojtott csend volt. Míg az egyik őrstől a másikhoz siettünk, el voltunk készülve a hirtelen támadásra. Minden bokorcsoportnál vártam, mikor ragadják torkon az elől haladó két embert. Ez a hely, akárki jelölte ki, nem volt megfelelő. A tábori őrseink csak addig lesznek itt, míg az ellenségnek úgy tetszik. A negyedik tábori őrs után eljutottam a huszárok állásáig. Itt már rajvonalban feküdtek. Szívélyesen fogadtak. Őszintén megmondták, hogy úgy tekintenek minket, mintha ott sem volnánk.
– Akkor visznek el titeket, amikor akarnak – ijesztett egy elegáns huszárfőhadnagy, nem mertem megkérdezni tőle, gróf-e vagy báró.
– Nem valami kellemes helyünk van, az bizonyos, de nem jobb a ti tábori őrsötöké sem, amely a mi balszárnyunkon túl van megbújva a bokrok között. Miképpen kerültek oda, még most sem tudom megérteni. Azoktól már régen a hátatok mögött lehet az ellenség.
Meglepve hallották a bejelentésem. Adtam a bátor gyalogos tisztet. Ilyen az emberi és a katonai hiúság, nevetve, de befelé szorongva indultam vissza az egyszer megtett úton. A harmadik őrsön megdöbbentő hír fogadott: a negyedik tábori őrs eltűnt.
– Hogyan lehetséges ez? Puskalövés nélkül hagyták magukat elfogni? – kérdeztem a megrémült katonáktól, akik minden pillanatban el voltak készülve a menekülésre.
– Úgy látszik az a hátukba került szakasz vitte el őket – igyekezett magyarázni a tábori őrs parancsnoka.
– Vigyázzanak maguk is minden irányba és értesítsék a többi őrsöket is, mert úgy látom, nem babra megy a játék – ösztönöztem nagyobb éberségre az őrsparancsnokot és elkeseredetten siettem visszafelé, nehogy az én szakaszomnak is hűlt helyét találjam. Az ellopott őrs helyén egy ottfelejtett kenyérzsák, behorpadt csajka, üres konzervdobozok és papírhulladék hevertek. Kényelmetlen érzéssel néztünk körül a néma erdőben.
– Mintha figyelne valaki bennünket, olyan az érzésem – súgta Kocsis káplár, mert a nyomasztó némaságban a percekkel ezelőtt lezajlott esemény színhelyén még beszélni sem mert.
– Én is szinte a hátamon érzem az ellenség leselkedő tekintetét – mondtam neki, és gyorsan továbbsiettünk.
A szakaszom területét határoló szakadékban ráakadtam Schäffer törzsőrmesterre és szakaszára, ahova minden értelem nélkül behúzódtak. Schäffer kétségbeesve fogadott és szinte világítottak szeplői a félelemtől.
– Hadnagy úr! Itt egy pillanatig sem maradhatunk, mert bekerítenek minket. – Látszott, hogy a legénységet, akik előzőleg bátran megrohamozták a szerb szakaszt, szintén megzavarta. Erélyesen kellett fellépnem.
– Törzsőrmester! Ne hagyja magát bekeríteni. Ha itt ebben a gödörben elbújik, az ellenség már a határon túl lesz és maga nem fog tudni róla. Azonnal küldjön egy rajt ide három-négyszáz lépésre, hogy oldalról védve legyen és keressen egy jobban védhető helyet magának a szakadék peremén. Parancs nélkül el nem hagyhatjuk a helyünket. Magát erősítésnek küldték, amire pedig komoly szükségünk van.
Huszár törzsőrmester
(Kajon Árpád gyűjteményéből)
Schäffer törzsőrmester túl szigorú, kemény mintakiképzőtiszt volt a pótkeret önkéntes iskolájánál, ahol minden lehetőt kitalált, hogy az életünket megkeserítse. Eszembe jutott ez, látva gyámoltalanságát és hatalmas törzsaltiszti kardját, amelyet még most sem tett le. A kard állandóan verte a bokáját és a sziklákat, beakadt a faágakba. Ő volt talán az egyetlen és utolsó frontkatona, aki a mi állandóan futásra berendezkedett helyzetünkben nem cserélte fel egy jó éles bajonettre az itt forgalmi akadályt jelentő kardot.
– Ha pedig jön az ellenség, rántsa ki a kardját és aprítsa le őket! – Elszégyellte magát és nem szólt. Különös és humoros figura volt ebben az áthatolhatatlan vadonban, ahol a halál kutyái leselkedetek ránk állandóan. Megsajnáltam és beláttam, hogy ő csak tekintélyének külső jeleivel érzi jól magát. Megkövesedett k.u.k. törzsaltiszt volt, és ráadásul sváb a javából. Úgy érezte magát, mint a szárazra dobott hal és a természet szeszélyes és váratlan fordulatokban gazdag akadályai között bizonytalansággá változott nála a tőle megszokott és megutált kaszárnyaerély.
– Tehát ne bújjanak össze egy rakásra. Vegyenek fel szélesebb arcvonalat, akkor nem tudják meglepni. Mihelyt visszaérek a telefonhoz, azonnal kérem ennek a vonalnak a visszavonását. A visszavonulást a szakadékban hajtsák végre, mert ez a legrövidebb út.
– Értettem, hadnagy úr! – vette tudomásul az utasítást, most már valamennyire megnyugodva. A legénység önbizalma is láthatóan visszatért.
– Egyet nem szabad elfelejteni, legények: az ellenség sem szeret meghalni, ők sem szívelik a jól célzott puskagolyókat.
– Igaz! – mondták többen is.
Miután úgy-ahogy rendeztük ideiglenesen a helyzetet, futólépésben siettünk vissza a szakaszhoz. Hajtott az aggodalom, mert a szakasz túlsó szárnyán szóltak a fegyverek. Ugyancsak sürgetőleg dübörgött a honvédhuszároknál a gépfegyver, jelezve, hogy rövidesen ott is komoly eseményre van kilátás. Megkönnyebbülten láttam együtt a jól ismert arcokat. Balogh már türelmetlenül várt, mert balról nagyobb ellenséges osztag felvonulását észlelték. Felhívtam a parancsnokságot. Kozarev nem volt ott, és így jelentésem a lovasdandárparancsnok segédtisztje vette át. Először nem akarta komolyan venni a dolgot, azonban én nem tágítottam. Hivatkoztam arra, hogy a helyzet itt tarthatatlan. Szorul körülöttünk a hurok és minden pillanatban az ellopott tábori őrs sorsára juthatunk.
– Gondoltál-e arra, hogy esetleg a tábori őrs önként ment át a szerb dandárhoz? – kérdezte a segédtiszt. Meglepett ez az elgondolás.
– Nem gondoltam – válaszoltam. – Ha így volna, akkor még veszélyesebb a helyzetünk. – Kezdte belátni, hogy komoly és gyors intézkedésre van szükség.
– Várj a telefonnál.
Tízpercnyi körömrágás után, mely alatt Balogh többször is hátraszaladt sürgetni, egy idegen hang, a dandár vezérkari tiszt kiadta a parancsot a visszavonulásra:
– A 6-os osztagok visszavonulnak a következő gerincre – szólt a rövid parancs.
A futásra készen álló küldöncökből egymástól száz lépés távolságra két-két embert indítottam útnak a biztonság kedvéért. A hírvivők eltűntek a fák között azzal, hogy az utolsó tábori őrssel együtt vonuljanak vissza, mert mi is indulunk.
A szakasz gyorsan gyülekezett, és az előre elkészített ösvényen lerohantunk a völgybe. Az ott elhelyezkedett huszárőrs már türelmetlenül várakozott, mert addig kellett tartani a helyét, amíg mi mindnyájan át nem érünk a völgy túlsó oldalára. Újságolták, hogy oldalról a kozák járőrök a közeli kanyarig merészkedtek.
Felhúzódtunk a túloldali lejtőre az erdő széléig. Ezt a terepet már ismertük. A Maximecre induláskor Zandekkal erről indultunk neki az útnak. Visszafordulva figyeltük, mikor tűnnek fel a túloldalon a visszavonuló tábori őrsök. Az erdőben lövöldözés folyt, különösen a huszárok felőli részen, ahol rajvonalban futottak át az úton az emberek.
Végre megjelentek a mi tábori őrseink is. Meglátva minket, futva gázoltak át a Bysztrica térdig érő jeges vizén. Sorban mind a három tábori őrs átjutott. A gyaloghuszároknál először a gépfegyverek, majd a gyalogság jött át az innenső oldalra. Egyedül Schäffer szakasza nem jelentkezett, pedig ők kapták meg először az értesítést. A hírvivők is megérkeztek és jelentették, hogy átadták a visszavonulásra szóló parancsot.
A huszárőrs már inkább hátra mint előre figyelt. Intettem nekik, hogy jöjjenek át hozzánk. A mi helyünkről ellenőrzés alatt tarthattuk az egész völgyet. Eltelt öt-tíz perc és Schäfferék nem mutatkoztak. Már a faluban tőlünk jobbra szóltak az ellenséges gépfegyverek, melynek a hangját jól meg tudjuk különböztetni. Minden pillanatban várható volt az ellenség felbukkanása velünk szemben. Ami a szakasz elfogatását jelentette volna.
Elcsüggedten kutattam végig látcsővel az erdő minden részét, hátha meglátom őket az utolsó pillanatban. Helyettük oldalt, a huszárok felőli részen feltűntek az ismert sárgás egyenruhák, amint a fák között rajvonalban előrenyomultak. A szemközt levezető vízmosáson kellett volna Schäfferéknek lejutni. Messze fel lehetett látni, de egy lélek sem mutatkozott. Az ellenség rajvonala pedig állandóan fejlődött és percek kérdése, hogy szembekerüljenek velünk.
Nem várhattunk tovább. Nem tehettem ki ok nélkül a rám bízott csapatot az ellenség tüzének, mikor mód van rá, hogy észrevétlenül elvonuljunk. Indítani akartam, mikor az egyik küldönc ujjongva mutatott a túlsó oldalra:
– Jönnek! Ott jönnek – kiáltották.
Schäffer törzsőrmester és emberei nem a legrövidebb úton, hanem a mi általunk kijelölt ösvényen, nagy kerülővel vonultak vissza. Elől Schäffer öles léptekkel, egyik kezében a kardja, másik kezében karabély. Vörösesszőke bajusza lengedezett a szélben, mögötte emberei libasorban. Megláttak minket és hanyatt-homlok rohantak a patakon hozzánk.
Az erdőszélen már állást foglalt ellenség lőni kezdte őket, egy csoport pedig el akarta vágni az útjukat. Közbe kellett lépnünk. A tüzelésünk fedezete alatt sikerült mindenkinek átérni, azonban nem tudták elkerülni, hogy két sebesülés ne történjen. Az egyik maga Schäffer volt, aki könnyű karlövést kapott, és egy gyalogost pedig súlyos medencelövéssel hozott fel a földije.
– Mi jutott eszébe, hogy kerülő úton vonult vissza? – kérdeztem Schäffert, aki alig állt a lábán.
– Mikor a szakaszom összegyülekezett, a hátunk mögött hallottunk lövöldözést. Ezért felmentünk hadnagy úrék volt állásához csatlakozás végett. Ott meg nem találtunk senkit és időbe tellett, míg az ösvényre rátaláltunk. Ideje is volt, mert már az ellenséges rajvonal látható volt a fák között.
– Rendben van – mondtam a megtört embernek –, fő hogy ideát vannak. Ilyen esetben nem szabad tétovázni, hanem a legegyszerűbb megoldást kell választani. Ha csak egy percet is késnek, már fogságban vannak. A huszárőrs és egy raj Balogh szakaszvezető vezetésével itt marad és fedezi a mi visszavonulásunkat az 1009 ¤ magaslatra. Legalább fél óráig tartsák túlsó oldalon az ellenséget, aztán jöjjenek utánunk.
– Értettem – mondta Balogh, és sietett végrehajtani a neki való feladatot. Mi pedig elindultunk felfelé az újonnan megállapított védelmi vonal megszállása végett, ami néhány száz méteres kapaszkodás után meg is történt. Kozarev százados a félzászlóalj romjaival és egy ulánus gépfegyveres osztaggal várt bennünket.
Ulánusok rohama az erdőben korabeli képeslapon
(NHKA gyűjteményéből)
Kozarev nagy lelkesedéssel ölelt meg mint a hazatért tékozló fiút. Bemutatott az ulánus tiszteknek, akiken látszott, hogy Kozarev valószínűleg legendákat beszélt rólam. Hát még hogyan bámultak, amikor a menet végén megjelent Schäffer barátunk. Az egyik karja felkötve, csapzottan és mégis marconán. Kardja félelmetesen himbálódzott az oldalán, ép kezében a karabélyt tartotta és szemében egy hős tekintetével vonult be. „Látjátok, ez vagyok én” – mondta ez a tekintet, és a teljes hatás kedvéért a már haldokló sebesült közkatona hordágya mellett baktatott. Kozarev elérzékenyülve egyben megígérte neki a nagyezüst vitézségi érmet. Erre a nagy ijedtségre – gondoltam magamban – végre ő is megérdemel egy kitüntetést, csakhogy mit szólna hozzá ez a súlyos sebesült, ha eszméleténél volna, akinek Schäffer gyámoltalan fontoskodása miatt kell meghalni...
Kozarev ezután átvette az intézkedést. Alighogy elhelyezkedtünk, Rafailova házai között megjelent az ellenség és gépfegyverekkel végigsöpörte az általunk megszállt füves lejtőt. Kozarev százados pedig a szokásos konyakadagtól már kellő hangulatban lévén elkezdett sétálni a gépfegyverektől pásztázott rajvonalunk mentén. Nekem, mint egy bátor szakaszparancsnoknak vele kellett tartanom. Mérgemben nem tehettem mást, szidtam azokat a katonákat, akik nem kerestek maguknak megfelelő takarást, közben vártam, mikor lőnek ki bennünket a sorból.
A magaslaton megbújt ulánus tisztek ugyancsak megbámulták az inkább ostoba, mint hősi produkciót. Baloghék is megérkeztek. A honvédek elmentek megkeresni a csapattestüket. Időközben még jól meg is srapnelezték az állásunkat. Este lett újra. Már szürkületben megérkezett a parancs, hogy a 6-os félzászlóalj maradványai, az ulánus gépfegyveres osztag csatlakozik a falu felől visszavonuló huszárokhoz, és visszavonul a kb. 8 kilométerre levő magyar határig, és a Pantir-pass (hágó) környékén vesz fel állást.
– Ezt nevezzük mi elszakadás mozdulatnak – jegyezte meg Kozarev –, és ezzel a Maximec körüli szereplésünk lezárult.
Imre Gábor korábbi vázlata a környékről
A sötétség leple alatt sikerült a közelünkben felvonuló ellenség elől minden baj nélkül elszakadni és feljutni a következő gerincre. Kitudódott, hogy a hirtelen helyváltozásnak az ulánus zászlóalj elfogatása volt az oka, akiket körülfogtak és mindenestől elvittek.
Hogy milyen közel volt a veszély, mutatta egy mellettünk ellovagló ulánus futár esete. Hiába magyarázták neki, hogy az ellenség karjai közé szalad és nincsen már meg a zászlóalja, nem engedte magát feltartóztatni, és nekivágott a veszélyes útnak. Rövid idő múlva ellenséges tűzbe került. Visszafordult, azonban a lova már törött lábbal támolygott. Az alsó lábszáron érte a lövés és mire hozzánk ért a megsérült láb a galoppozásban eltörött. A tönkrement ló fájdalomtól nyöszörögve remegett, nem tudott tovább menni. Ajánlottuk a síró ulánusnak, hogy vezesse félre és lője agyon. El is vezette, lenyergelte, de nem bírta agyonlőni. Otthagyta és a nyerget vállára dobva az induló csapatunkhoz csatlakozott. Még messziről is hallottuk a paripa fájdalmas nyerítését, amellyel szomorúan sírdogáló gazdájától búcsúzott. Hangos nyerítésével is szolgálatot tett nekünk, mert meglassította az ellenséget az előrenyomulásban.
Másnap hajnalban pedig elértük Pantir-passnál a magyar határt, ahol már friss csapattestek vártak ránk kiépített állásban, hogy végre megállítsuk a félelmetes orosz hengert.
Következő rész: Vérszag, cserkeszek és a megkeményedő szív
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
