Hajnali véres színjáték

2017.03.06. 08:27 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 16. rész

A szerencsés esti támadást és orosz ellentámadást követőn alábbhagy a harc. Lassan múlik az éjszaka. A sok fogoly őrzése is gondot okoz. A hajnal beköszönte újabb izgalmakat hoz hősünk alakulatának: az úton óvatlan ellenséges osztag közeledik feléjük…

 

Képzelhető volt, az üres árok láttára mekkora meglepetés érte a rohamozó ellenséget, akiket most már géppuskával is üdvözöltünk. A megújult lövöldözés jó negyedóráig tartott.
– Ha így megy tovább, elfogy a lőszer – jelentették.
Lassú tüzet vezényeltem. Inkább csak nyugtalanítás céljából. Megkerestem Lovas törzsőrmestert. Megérkezve elmondta, hogy a szakadékon éjjel nem tud senki felmászni. Azonban nagyszerű kilövés van az ellenséges állások felé és ők ki is használják ezt a lehetőséget. Lassan a tüzelés szórványossá vált. A beállt időszaki csendben hallani lehetett a tőlünk jobbra és balra eső területen is a mieinkhez hasonló harci zajt, aknarobbanásokkal súlyosbítva. A gerincek mögött is kísértetiesen világítottak a rakéták.

Átadtam Lovasnak a parancsnoklást, és elindultam a rajvonal mentén a jobbszárny megtekintésére, ahol még élénk tűzharc folyt. A középen tényleg nem kellett tartani a támadástól, ezért Lovas szakaszának embereit a baloldalra, míg a negyedik szakaszunkhoz tartozókat jobbra csoportosítottam. Így két komplett szakasz tömörebb harci egységet alkotott. Balogh szakasza a kőút fölötti emelkedésen helyezkedett el fél jobb irányban, mert a jobbszárnyon bekerítés fenyegette. Lovas szakasza a dűlőút két oldalán ásta be magát, és a gépfegyverre támaszkodott támadás esetén.

A helyszín Imre Gábor vázlatán A helyszín Imre Gábor vázlatán

– Mindjobban bekerítenek – jelentette Balogh.
– A felszabadult emberekből hosszabbítsa meg legyező alakban a vonalát – adtam utasítást. – Van-e vesztesége a szakasznak?
– Két könnyű sebesült és három eltűnt. Birkás őrvezető két emberrel jobboldal fedezet a kőúton haladtak. Mikor mi feljutottunk az emelkedésre, ők továbbmentek a mélyúton és beleütköztek az ellenségbe. Tisztán hallottuk a kiabálásukat. Valószínűleg megverték őket.
– Ha rosszabb nem történt velük, mert jajgattak is – mondták a közel fekvők.
Elvette a kedvünket a három társunk balsorsa. Bántott nagyon az eset, mert büszke voltam, hogy többszöri felderítő akció alatt, melyet vezettem, még nem vesztettem el embert. A legénység erősen bízott bennem. Megbeszéltem Baloghgal, hogy ne vállaljon semmi rizikót. Ha úgy látja, komoly a bekerítés veszélye, húzódjon vissza szakaszával. Mi már a kapott feladatot teljesítettük, tehát kár lenne, ha további veszteséget szenvednénk.

Visszamentem a telefonhoz. Kozarev örömmel hallgatta a jelentést. Foglyokra és gépfegyver zsákmányra nem számítottak.
– Szerencsénk volt – szerénykedtem.
– Ne dumálj – kiabálta a telefonba –, tudjuk milyen nehéz helyzetben vagytok. Később, hajnal felé húzódjatok vissza az orosz állás elől, nehogy ott fogjanak – utasított. – Vigyázz a foglyokra – volt Kozarev utolsó szava – nehogy meggondolják magukat és ők vigyenek titeket vissza.

Ez nem is olyan lehetetlen gondolat... A foglyokat 5 ember őrzi, két küldönc, akik jönnek-mennek, két telefonista és Filkó, velem együtt tizenegy ember. A foglyok 17-en vannak és látszólag fegyvertelenek. Nem sok bátorság kellene, hogy az álmos fáradt őreiknek nekiugorjanak, és a koromsötétben meglógjanak. Még szundikálni sem mertünk, nehogy elvágják a torkunkat. Ráadásul az eső is szemetelni kezdett. A lövöldözés mind a két oldalon megszűnt. Csak a gyanakvó orosz őrszemek lőttek néha a rakétapisztollyal, ha valami zörejt hallottak. A szórványos egyes lövések az idegességtől történtek. Figyelmeztetők voltak: „nem alszunk, vigyázunk”. Támadás ebben a sötétben elképzelhetetlen volt. Még egyszer végigjártam a rajvonalat. A virrasztó katonáknak jól esett, ha a tisztjüket is maguk között látják. Az emberek felváltva szundikáltak és figyeltek. A cári gépfegyver teljesen használhatónak bizonyult. Jócskán volt muníció is hozzá.
– Holnap megismerkedünk vele és ugyancsak meg lesznek lepve odaát, ha felismerik a hangját – mondta Lovas.

A gépfegyvert és még öt embert magammal vittem, hogy megerősítsem a fogolyőrséget. Visszaérkezve felhívtam a zászlóaljat, és leadtam a megbeszélt jelentést. Lovastól és Baloghtól is félóránkint érkeztek a jelentések hozzám. Ezek a jövő-menő járőrök hoztak változatosságot a nyirkos éjszakába. A foglyokat figyelmeztettem, hogy a legkisebb gyanús mozdulatra lőni fog az őrség.
– Azt mondják – tolmácsolta az egyik szlovák katonám –, hogy örülnek a fogságnak. Eszük ágában sincs megszökni. Eleget szenvedtek a cári hadseregben és legjobban szeretnének már messzi lenni innen. Azt mondják, hogy ha a többiek tudnák, hogy nem ölik meg őket, sokan átszöknének.

Kimondhatatlan lassan múlt az éjszaka... Végre mutatkozni kezdtek a pirkadás első jelei. Nyirkos harmat lepett be mindent. Kínosan nyújtózkodtunk, hogy mozgékonnyá tegyük fázós, elgémberedett tagjainkat. A foglyaink összekuporodva, fejükre húzott köpeny alatt aludtak. Részükre a háború egyelőre befejeződött.

Még alig pirkadt, mikor Lovaséknál parázs lövöldözés keletkezett, amely gyorsan abba is maradt.
– Kíváncsiak, hogy ébren vagyunk-e? – mondta Filkó, aki már az este eldugott száraz rőzsét tördelte, hogy kávét melegítsen. A foglyok riadtan ültek fel a lövések zajára. Egyik-másik szemében ott ült a remény, a megszabadulás vágya, hogy azután helyet adjon a csalódásnak. A zsákmányolt gépfegyvert felpakolták a foglyokra, akiket még egyszer átkutattak indulás előtt. A lőfegyvereket mi szándékoztunk szállítani. Sürgősen nekiindítottam a fogolyszállítmányt. Telefonon át jelentettem az indulásukat és várható érkezésük idejét, nehogy meglövöldözzék őket. Kérdezősködésemre megnyugtattak, hogy a leváltó szakasz már készülődik. Két órán belül meg fognak érkezni.

Még egyszer elindultam Balogh szakaszához. Kíváncsi voltam a szakadékra és a mélyútra, amelyen Birkás és két társa eltűntek. Balogh egy szikla mögül figyelte a mélyen lent kanyargó utat.
– Jól néztünk volna ki, ha mink is letévedünk az útra – mondta jelentőséggel.
– Hiába, a harchoz szerencse is kell – véleményeztem.
– Bátraké a szerencse – ismertette velem az elcsépelt közmondást –, mi úgy látszik a szerencsésekhez tartozunk.
– Csak nyugtával dicsérjük a napot – idéztem én is egy jól ismert közmondást.
– Az is igaz – felelte Balogh. S miután ilyen jól megértettük egymást, nevetve figyelni kezdtük a szemközti hegyoldalt, amelynek némasága és elhagyatottsága semmit sem árult el a tegnap esti zűrzavarból. Megtévesztően békés csend honolt a környéken.

A látási viszonyok is megjavultak. Hajlandó lettem volna gyakorlatra induló menetszázadnak elképzelni lent az úton szembekanyarodó ellenséges csoportot... Elől az előőrs, utána az összekötők és végül szabályszerűen egy osztag feltűzött hosszú szuronnyal, jobbra, balra tekingetve zárt alakban ballag. Szinte felfoghatatlan volt a látomás.
– Hű, az árgyélusát – fejezte ki finoman magát Balogh –, most kellene a géppuska. – De máris villámgyorsan előkészítette a véres színjátékot.

Két raj sietve elhelyezkedett a szakadék szélén. Az előőrsök már közvetlen alattunk jártak és gyanakodva szemlélték a meredek barátságtalan sziklákat. Messzebb nagyszerű célpontot mutatott a közeledő osztag. Balogh vezényszavára eldördült az első össztűz és utána még kettő. A hatás tökéletes volt. Úgy szétrebbentek, mint egy rakás csirke a kődobás után. Volt, aki felszaladt a szemközti lejtőn, az állásukban keresve menedéket, voltak, akik visszaszaladtak, néhányan a sziklafal kiugrásai mögött kerestek menedéket. Néhányan pedig lefeküdtek az út közepén örök pihenőre. Az egész úgy hatott, mintha csupán játék és nem véres valóság volna. Az orosz osztag a bárányok jámbor együgyűségével ment a vágóhídra.

Sebesült katona egy háborús jótékonyságra felhívó orosz plakáton Sebesült katona egy háborús jótékonyságra felhívó orosz plakáton
(Forrás: 1mirovaja.ru)

Balogh, amikor látta az arcomon, a sikertől nem vagyok elragadtatva, lemutatva az útra figyelmeztetett:
– Nézze csak meg, hadnagy úr, azt a három halottat a kilométerkő mellett az árokban.
Elővettem a látcsövem. Pillanatok alatt meggyőződtem, hogy Birkás és két társa fekszenek holtan egymásra dobálva.
– Miért nem figyelmeztetett már erre a dologra?
– Nem voltam bizonyos, hogy ők azok. Csupán a ruhájuk színéből sejtettem, hogy róluk van szó.

Valahogyan mégsem tudtam érezni a győzelmes bosszú örömét. Fájdalmas volt tudni a jó bajtársak kegyetlen elpusztítását, amelyen nem változtathatott semmit az, hogy mellettük kétszerannyi ellenség fekszik holtan. De nem volt sok idő az emlékezésre, mert egy gépfegyver felsöpörte körülöttünk az avart és nekünk mindent elfelejtve ugyancsak le kellett lapulnunk az ideiglenes fedezékbe, hogy belénk ne marjon.
– Az bizonyos, hogy ma már nem lesz kedvük a felderítéshez – állapította meg Balogh.
– Máris felderítettek minket... Legyen nyugodt, lesz még hozzájuk szerencsénk.

Visszahúzódtam a veszélyeztetett helyről, és elindultam Lovas szakaszához. A két szakasz között keletkezett kiürített részen az engem kísérő küldönc engedélyt kért sürgős ügyei elintézésére. Ismerve az ilyen ügyek fontosságát utasítottam, hogy keressen megfelelő helyet magának. El is vonult egy sűrű bokor mögé, én pedig lefeküdtem figyelni. Már intézkedett is, és előlépve a bokorból a derékszíját csatolta, amikor a szemközti bokor mögül váratlanul előtoppan egy hatalmas orosz katona és rámered az én küldöncömre. Ahogy az semmiről sem tudva tölténytáskáját helyreigazította, az orosz valószínűleg azt hitte, hogy fegyverét rántja elő és hatalmas csapásokkal keresztül törve a bokrokon elrohant. A meglepetéstől felocsúdott küldönc puskáját felkapva egy tárat nekieresztett, hogy lássa minden ellenség, kivel van dolguk.

A lövöldözés figyelmeztetésnek is jó volt, mert az ellenség átcsúszása a szakasz mellett az éberség hiányára vallott. Lovas szakasza már megélénkülve figyelt fel a lövöldözésre. Megdorgáltam az alvókat, mert a hanyagságuk az életükbe kerülhetett volna.

A telefonon jelezték, hogy a leváltó szakasz már útban van. Filkó már forró feketével várt, és a jól megérdemelt pihenőre gondolva kezdtem belenyugodni a helyzetembe. Közben Balogh szakasza fölött elcsattantak az első srapnelek, melynek felhőjét rojtosra szaggatta a hajnali szél. Az elsőt követte a többi, majd néhány gránát is következett a nagyobb nyomaték kedvéért. Nem tudtam egy mosolyt elnyomni, mikor Baloghra gondoltam, ki az orosz szakasz szétugrasztása után nyugalmat remélt, és ehelyett sokkal mérgesebb ellenfelet kapott.

Jelentettem az új helyzetet. Nagy megnyugvásomra értesítettek, hogy hallják ők is a tüzérség hangját. Nem kell tovább tartanunk az éjjel felvett állásunkat és visszahúzódhatunk a régi helyünkhöz. Tehát szereplésünket befejeztük. Kiadtam az utasítást: Balogh és Lovas szakaszaikkal magukat fedezve visszahúzódnak. Balogh elfoglalja az előző tábori őrsök helyét. A Lovas szakasz pedig hozzánk húzódik vissza. Mind a két szakasz egy rajt hagy hátra utóvédnek. Az utóvéd egy órai várakozás után bevonul.

Tíz perc alatt Lovas megérkezett szakaszával és elindultunk vissza, hogy találkozzunk a leváltó szakasszal. A főőrs helyén már várt ránk Balla hadnagy a leváltó szakasz parancsnoka. Az új emberek bizalmatlanul nézegették az áttekinthetetlen terepet. Balogh is beérkezett, és azonnal megkezdtük a tábori őrsök felállítását. Nem sajnálva a fáradtságot néhány katona kíséretében előrementünk Ballával, hogy ő is megismerje az előterepet, a tegnapi előrenyomulásunk színhelyét. Kioktattam Ballát a terület sajátságaira, a szederdzsungel veszélyére, a szükséges éberségre. Útközben magunkhoz vettük a két utóvéd szolgálatot végző rajt és véglegesen, megkönnyebbülve kiürítettük tegnapi harcaink színhelyét. Már régen visszaérkeztünk a főőrsre, mikor az orosz gránátok még mindig elkeseredetten keresték Lovas és Balogh szakaszainak hűlt helyét. Felkerekedtünk.

– Fél szemmel aludjatok és a másikkal állandóan őrködjetek, mert itt könnyen körülfoghatnak benneteket – szóltam vissza Ballának, aki nevetve integetett utánunk, amint mi a pihenés reménységével, teljes felszerelésünkkel libasorban húzódtunk felfelé a Chevka meredek ösvényén a jól kiérdemelt pihenés felé. Ballát és szakaszát pedig nem láttuk többé... Valószínűleg elnyelte őket is a káder telhetetlen gyomra. Minden harci zaj nélkül vesztek el a vad erdőségben. A megszakadt jelentések okát kideríteni küldött járőr az ott maradt szétszórt felszerelésből és vérnyomokból megállapította, hogy nem ment egész simán az elfogatásuk.

Mi a szerencsések pedig dicséretet kaptunk az akciónk sikeres végrehajtásáért, amelyet teljesen hiába hajtottunk végre, mert másnap hajnalban újabb húsz kilométerrel hátrább Zielona (Zelena) község mellett vettünk fel új állást. A mi akciónk egy messzebb lefolyó orosz támadást akart megzavarni, ami nemigen sikerült, mert Bruszilov generális embertömegei tovább üldözték csapatainkat a magyar határ felé.

Következő rész: „Ilyen állásunk nem lesz egyhamar”

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

1 komment

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr2112316405

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ZX 2020.05.21. 14:53:25

Néha kicsit nehéz megtalálni a történések pontos helyszínét, mert Deljatintól órákat gyalogoltak, de a tábori őrs elég messze volt volt a főerőktől, majd azt írja 20 km-rel hátrébb vonultak Zelenába. Viszont Deljatin és Zelena légvonalban 20 km-re van egymástól. Persze aztán a 3.katonai felmérés térképén megtaláltam a Chevkát lengyel nevén, Szczewkaként, légvonalban 12km-re DK-re Zelenától, Jaremcsétől NY-ra. 3D-ben nézve jól látszik, valóban milyen nehéz terep.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása