Imre Gábor naplója az orosz frontról - 7. rész
Álmában a Városligetben járó hősünket hirtelen felébresztik, mert megindult az oroszok támadása a szomszéd honvédalakulat ellen és a tehermentesítésükre ellentámadást kell indítaniuk. A hajnali szürkületben előretörő félszázad vezetését Imre hadnagyra bízza Kozarev százados, aki közben átveszi a zászlóalj parancsnokságát. Az erdőben megindul a vad előrenyomulás…
Lassan elaludtam. Az előző éjjel sem tudtam kellően kipihenni magam ezért mélyen kábultan zavaros álomba merültem: Budapesten a Városligetben jártam. Gyönyörű napsütésben az angolparkban szórakoztunk. Könnyelmű önfeledt örömmel. A mutatványos sátrak különféle élvezeteiben dúskálkodtunk. A levegőben kacagás, mindenfelé jókedvű lárma, sikongatás. A pufogás, durrogás és gépzongorák zaja túlharsogta az ideges hangzavart. A hullámvasút bukkanóin száguldtunk hangos kurjongatással és a gyomrunkig süllyedő iszonyat érzésével mikor a szerelvényünk a meredek bukkanókon zuhant lefelé. Jóleső érzéssel és az erős férfi fölényével élveztem a rettegő partnernőm kedves indulatkitöréseit és görcsös markolását, melyhez egyszer csak új hang, Filkó barátom ismert sürgető hangja párosult, aki rendületlenül nem éppen kíméletes módon rázogatott:
– Hadnagy úr! Tessék felkelni! Baj készül…
A vurstli eltűnt és a kislány helyett Filkó izgatott arca meredt rám. A liget zaja, a céllövöldék pufogása realizálva csattogott a még sötét erdőben. A honvédek frontján mély hangon kerepeltek a gépfegyverek. A mi vonalunk előtt is sürgős készülődés és a kitörni készülő vihar feszült izgalma vibrált. Hű, az istenségit, megindult a támadás, eszméltem rá a helyzetre, és mint az állj fel Jancsi ugrottam fel.
– Filkó, pakolj! – volt első parancsom.
– Még pedig gyorsan! – szólt bele Boros, ki már cigarettázva ült a géppuskája mellett. Nyoma sem volt rajta az esti pesszimizmusnak. Jó kedve támadt, hogy az események új irányba sodorták a gondolatait.
– Mielőtt összecsomagolnál, add ide a maradék barackpálinkát. Az előkerült barackpálinkával pillanatok alatt végeztünk. Filkó is megkapta a maga részét. A végén az okozott neki gondot, hogy mit tegyen az üveggel, amely kiürült. Rövid tétovázás után belegyömöszölte a kenyeres tarisznyába.
Hajnalodott. Az előterepen meg lehetett a fákat különböztetni egymástól. Tábori őrseink visszahúzódtak a megritkított erdő vonaláig, és a kilövések fénye tisztán látható lett a bokrok között. A kezdődő ünnepélyre való tekintettel Kozarev százados is közöttünk termett, mint mindig, tisztán és kialudva.
– Meg kell tudnunk, mit terveznek előttünk, úgy látom, ma már nem fogunk unatkozni – kezdte meg az intézkedést.
– Egyidejűleg erősítsük meg a tábori őrsöt – javasoltam.
– Igen, egy rajt kell kiküldeni.
Alighogy elhangzott a parancs, az örökké résen levő Balogh már intézkedett is. Percek alatt együtt voltak az emberek. Balogh is felkészült, jelezve, hogy ő akarja kivezetni az erősítést. Nem akart semmiféle verekedésből kimaradni. Futólépésben indultak, és egy-kettőre a tábori őrs között voltak. Ezt a megélénkült harci kedvükből következtettük.
Az ellenség egyelőre megelégedett a tábori őrsvonal visszaszorításával. Keveset tüzeltek és célzás nélkül. A golyók magasan a falombok között süvítettek el. A mellvédhez dőlve figyeltük a fejleményeket. Kozarev a szakasz állásába vezettette a telefont, mert innen jól áttekinthető volt a terep.
– Ugyan mit akarnak? – morfondírozott –. Mintha velünk szemben nem volna komoly támadószándékuk…
– Lehet, hogy elterelő támadás akar ez lenni, a honvédek elleni támadás fedezésére – volt Boros véleménye.
– Nagyon meglehet – helyeselt Kozarev –, azonban mindenre készen kell lenni. A támadásra is, és egy esetleges áttörésnél a gyors visszavonulásra is – közben leguggolt a telefonkészülék mellé, mert hívta a brigádparancsnokság.
Kozarev százados a nap folyamán átvette a zászlóalj irányítását, mert Bartha őrnagy – megunva a dicsőséget – beteget jelentett. Hosszabb telefonbeszélgetés után elgondolkozva nézett ránk, mi pedig várakozva vártuk, hogy megszólaljon:
– A brigádparancsnokság közli, hogy a támadás főiránya a Kolomea felé vezető úton van. A honvéd zászlóalj arcvonalán az ellenséges gyalogság egészen a mi zászlóaljunk balszárnyáig megközelítette az állásunkat és a drótakadály előtt kezdi beásni magát, valószínű erősítésre várva, mert a meglepetésszerű támadás nem sikerült. A brigádparancsnokság parancsa, hogy a menetszázad két szakasza, a második század két szakasza egyesülve, megerősítve két géppuskával, intézzen oldaltámadást.
Összenéztünk… Meg sem lepődtem, amikor hallottam Kozarev diszpozícióját:
– Imre hadnagy vezeti be a támadást. Vele megy a két géppuska, hogy azonnal bevethető legyen. Ez nem lesz könnyű akció, mert ha az ellenség felismeri korán a támadás célját és meghiúsítja, könnyen elvághatja a visszavonulás útját. Most minden attól függ, milyen erők vannak előttünk. Ha nem sikerül az oldaltámadáshoz felfejlődni, frontális támadást intézünk, mert azzal is tehermentesítjük a szomszéd honvédeket. Minden esetre nagy előny most, hogy nem vontuk be a tábori őrsöket, mert akkor most saját állásunkból kellene kitörnünk. A másik előny pedig az, hogy Imre hadnagy szakasza vele együtt már ismeri az előttünk levő terepet.
Sok időnk nem volt, mert a támadásnak még a hajnali szürkületben kellett megtörténni. A mi gyenge erőnkkel eredményt csak meglepetéssel lehetett elérni. Ezért Kozarev már intézkedett is:
– Szakaszokat előkészíteni az induláshoz. Az első és negyedik szakasz a tábori őrsön túlhaladva kb. 120–150 méter szélességben frontális támadásba megy. Ha az előttünk levő gyalogság gyenge és csupán ködösítés végett zavarnak minket, meg fog hátrálni. Kétszáz lépés előretörés után indul a második század első és harmadik szakasza az oldalozó támadásra, amelyet én fogok irányítani – órájára nézett. – 15 perc múlva a menetszázad két szakasza megindítja a támadást. A félszázad felett Imre hadnagy azonnal vegye át parancsnokságot – kaptam meg a konkrét utasítást. Kérdezősködésre nemigen maradt idő.
A támadás vázlata Imre Gábor naplójából
Rohantam a szakaszokat mozgósítani. Közben hallottam amint Kozarev intézkedett a zászlóalj készenlétbe helyezéséről és hívatta a századparancsnokokat. Engem mindez csak közvetve érdekelt. Sok probléma tisztázatlan maradt. Pl. mi történik, ha az akció nem sikerül, és egy erős ellentámadás visszaszorít minket a saját drótsövényünkhöz. Nem csak a támadást, hanem a rendezett visszavonulást is meg kellett volna beszélni. No, majd mindent menet közben.
Balogh perceken belül indított. Az első szakaszt váratlanul érte a parancs, ezért kissé késett. Balogh elrohant, hogy utánunk vezesse őket. Jelentettem az indulást, és a drótakadályon erre a célra készült átjárón keresztül sietve elfoglaltuk a helyünket. Mire a szakaszt elrendeztem, megérkezett az első szakasz is Balogh vezetésével. Fischerrel gyorsan megérttettem a helyzetet, és felállítottuk az ő embereit is. A felállítás közben kiadott „szuronyt fel” vezényszó megmagyarázott mindent, és a katonák siettek előkészíteni a szükséges lőszert is a tarisznyából.
Míg a felvonulás tartott, Fischerrel nagyjában megállapítottuk az előttünk levő ellenséges gyalogság helyzetét. Az erdő még homályba borulva várta a pirkadást. Látni csak a fák és bokrok körvonalait lehetett. Az ellenség vonala a lövések torkolattüzéből ítélve 150 lépésre lehetett. Miután a támadást nagyobb veszteség nélkül csak rajtaütésszerűen lehetett megkísérelni, tehát nem volt idő a várakozásra, fel kellett használni a homályt.
Az oldalazásra kijelölt szakaszok eleje is megérkezett, tehát nincs ok a további várakozásra. Megbeszélés szerint a tábori őrs állandóan tüzelni fog, míg előre haladunk, hogy elterelje rólunk a figyelmet. Az állandó zavaró puskaropogás zajában észrevétlenül maradtunk. Nemcsak a mieink lőttek magasan, hanem az orosz gyalogság is, ezért eddig sebesülés nem történt. A félszázad szoros rajvonalat alkotott. Kezet fogtunk Fischerrel, elválás előtt még megkérdeztem tőle:
– Van-e még a préselt rózsasziromból?
Elnevette magát és menet közbe felelt:
– Van ám, még neked is adhatok.
Az előirányzott 15 perc már letelt. A ligeti álomvilágból alig múlt el fél óra, hogy felébredtem és máris emberéleteket igénylő feladat előtt állottunk. Utolsó pillanatban még felvillant bennem a gondolat: milyen könnyű kiadni a parancsot telefonon, mi pedig a bőrünket visszük a vásárba. Egy szakasz, egy század csak kis sakkfigurák, amelyet ide-oda helyeznek, mintha nem is emberekből állnának, ha elvesznek, jön másik helyettük. Az erdő barátságtalan mélységeiből fel-felcsattantak az ellenséges fegyverek, és a fejünk felett eltalált gallyak és falevelek jelezték, hogy még nem vettek észre minket.
A megbeszélt jelre felálltunk és szuronyt szegezve megindult a rajvonal előre. Hogy az előrenyomulás zaját csökkentsük, utasításomra a hátul maradottak magasan irányított puskával tüzeltek. Ezután minden figyelmünket az előttünk levő terepre fordítottuk. Egy tisztás derengő világossága látszott a fák között, melynek túlsó szélén volt a tábori őrs régi állása. A jelek szerint ott húzódik az ellenség rajvonala.
Az előttem haladók hirtelen megálltak. Balogh egy bokor mögött integetett felém. Onnan már tisztán látható lett az ellenség lövéseinek fénye. A lövések már körülöttünk csattogtak… Nem várhattunk… Baloghra néztem és egyszerre intettünk a fejünkkel és nekiiramodtunk. Futás közben felhangzott a rohamra vezénylő „Hurrá! Hurrá!”
A mi csoportunk elszántan rohant előre. Tőlünk jobbra és balra fokozatosan vették át a rohamot jelző vezényszót. Zúgott-harsogott az erdő a hurrázástól. Mintha nem is a félszázad, hanem egy zászlóalj rohamozott volna. A hangos ordítás az ellenség megfélemlítésére és önönmagunk bátorítására is szolgált. Rohantunk.
Roham az erdőben
(forrás: Érdekes Újság)
A szemközti bokrok mintha szembe futottak volna velünk. Az elől levők lövöldöztek is. Pillanatok alatt óriási kavarodás keletkezett. A rajtaütés sikerült. A feléledt orosz rajvonal nem tudta mi történik. Egy sortűz felénk… Néhány ember mintha megingott volna… És mi ott voltunk a bokrok előtt. A szakasz körülöttem látható része szinte átgázolt a még többnyire fekvő embereken. Kiknek egy része felugrált és megfutott.
Váratlanul, álmos és rémülten pislogó orosz gyalogosok között találtam magam, kik magasra tartott kézzel álltak előttem. Gyorsan a mögöttem fújtató Filkóra és a szakaszküldöncre bíztam őket, akik futólépésben terelték hátra a rémült foglyokat.
A rohamozók már jól elől jártak a megfutott ellenség nyomában. A kitűzött célt elértük. Frontálisan előretörtünk. Az erdőt hangos kiáltozás visszhangja és élénk fegyvertűz zaja verte fel. A harci zaj szerint Fischer szakaszának jobb szárnya maradt csak vissza.
Megítélésem szerint elérkezett az oldalazó támadás pillanata. Intésemre már durrant is a rakétapisztoly, jelezve, hogy elértünk a kitűzött távolságig és az erdőt másodpercekre nappali fény világította meg. Rövidesen hallatszott is a hátunk mögött felfejlődő szakaszok lármája.
Közben Boros két géppuskája is felzárkózott.
– Egy géppuskával jöjjenek utánam – rendelkeztem – , te pedig maradj itt és avatkozz be, ahol szükség lesz rá – kiáltottam neki és elrohantam Fischer szakaszához. A jobbszárnyon levő raj erős tűzben állott. A meglepett ellenség kissé meghátrált, de nem futott meg, hanem a fák védelme mögött tüzelt. Az én szakaszom harci zaja mélyen az erdőben hangzott. Úgy látszik, Balogh nem bírja fékezni a lendületét. A velem érkező géppuska végigsöpört a bokros előterepen és rövidesen látni lehetett a menekülő ellenség árnyait.
A jobbszárnyat kiigazítottam, és meghagytam a rajparancsnoknak, hogy a főállásra támaszkodva védekezzenek az estleges oldaltámadás ellen. Otthagytam a jobbszárnyat, és siettem végig az új vonalunkon elrendezni a félszázadot. Az elért eredményt további parancsig tartani kell, mert ellenkező esetben megeszi a fene az egész oldalazó támadást, idéztem fel Kozarev utasítását. Örömmel állapítottam meg, hogy az első felvonás sikerült. Sebesültet alig láttam. A katonák felbuzdulva az első sikeren jókedvűeknek és bizakodóknak látszottak.
Amint a rajvonal mentén igyekszünk, látom, hogy Fischer egy tekintélyes fa törzse mögül integet, hogy feküdjünk le. Lehasalva várom tőle a magyarázatot, ami rövidesen meg is érkezett. Egy lövés porzott fel a fatörzs mellett és látom, amint Fischer barátom igyekszik minél kisebbé válni a fa tövében. Mihelyt megmozdult, rálőtt az ellenfele.
– Ugyancsak szorongatják a hadnagy urat – dörmögi mellettem a gépfegyveres szakaszvezető –, valahonnan a fáról lövöldöznek a muszkák. – A bokor védelme alatt előrekúszott és rövid figyelés után jelenti:
– Látom őket hadnagy úr! Tessék figyelni, ott kissé balra azt a sűrű bükkfát. Ahol elágazik, ott ülnek a lövészek.
Jól meg kellett néznem, míg felismertem a fakósárga egyenruhák színét. Most az egyik megmozdult és lőtt egy általunk nem látott célra. Közben a géppuskát be is állították. Rövid sorozatot eresztettek a fára. Az egyik hanyatt lebukott, a másik pedig ész nélkül levetette magát a fa alatt levő bokrok közé.
– Az egyik megkapta a magáét – nevetett a géppuskás.
Odasiettem Fischerhez, aki még nem mert megmozdulni.
– Nincsen semmi baj? – kérdeztem tőle.
– Az ijedtségen kívül semmi. Az anyja szentségit, majdnem kikészítettek. Nem egyszer azt hittem kilukasztottak, amint idevágott a golyó. Nem tudtam tőlük meg sem mozdulni – mondta Fischer megkönnyebbülve.
– A rohamnál idáig jutottunk, itt azonban megakadtunk.
– Nincsen semmi baj, csak ezt a helyet tartsátok, hogy a bal oldalon idő legyen a támadáshoz.
Fischert otthagyva a következő bokor mellett találtunk rá az első halottra, a mellette levő is súlyosan megsérült. Ásóikkal már elég mély gödröt rögtönöztek, azonban a magasból lelőtték őket. Ha nem érkezünk idejében, Fischer is így járt volna. Figyelmeztettem a közelben levőket a sebesültre, és futottam tovább.
Ráakadtam végre a szakaszom első embereire, akik felcsillanó tekintettel fogadtak. Feltételezték rólam, hogy tudom mi a teendő, és ha itt vagyok, minden rendben van.
Balogh jó érzékkel a szakaszt a sűrűség széléig vitte, és ott megállt. Tűrhető kilátás nyílt előre a ritkás szálfaerdőbe, míg a mieink a bokrok védelme alatt takarásba voltak. Balogh nevetve fogadott:
– Jól megijesztettük őket – újságolta –, ha tovább megyünk, kiszaladtak volna a világból, úgy megindultak. Rosszseb egye meg, de kár, hogy nem hajthatjuk őket tovább – közben állandóan pislogott és a bal szeme vérzett.
– Neki szaladtam valami faágnak. Majdnem kibökte a szemem – magyarázkodott.
– Még mindig jobb, mintha egy szuronynak szaladt volna – vigasztaltam.
– Mit gondol, meddig mehettünk volna előre ezzel a két szakasszal? – kérdeztem tőle.
– A mi támadásunk a honvédeket akarja kissé tehermentesíteni. Más célja nem lehet.
– Helyezkedjenek jól el, ássák be magukat, mert az ellentámadás rövidesen megkezdődik. További parancsig itt ki kell tartanunk.
– Kucsera tizedes fejlövést kapott és három emberünk sebesült meg – jelentette még, elkomolyodva.
Nem értem rá sajnálkozni, mert a közelben feldübörgött Boros komám géppuskája. Az oldaltámadás már megindult, amelyet Szabó zászlós vezetett. Hatalmas dörgő hangja hol bíztató, hol parancsoló árnyalatban állandóan hallatszott. Boros gépfegyverével egy alacsony emelkedésen helyezkedett el és onnan segítette a gyalogság előrenyomulását. Közben az erdő kivilágosodott. A madárhangverseny helyett ma a fegyverek ropogása és kiabálás szolgáltatta a reggeli hangulatot.
Következő rész: „Jobb élő gyilkosnak lenni, mint hősi halottnak…”
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
