„A Kárpátokkal a hátunkban csak ellenállni vagy megdögleni lehet…”

2016.12.19. 07:10 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 5. rész

Imre felderítő szakasza a kozák kaland után megpihen a szomszédos honvéd alakulatnál, majd a foglyokkal visszatér a saját zászlóaljához, ahol nagy elismeréssel fogadják az egységet. Másnap folytatódik az állás építése, amelyre szükségük is lesz, mert megérkeznek eléjük az oroszok…

 

Bor is került elő. Kitűnt, hogy innen nem messze gyönyörű vadászkastély van, és ez a szép gyakorlótér tulajdonképp egy gondozott vadászterület, melyet a honvédek lázas igyekezettel ástak össze-vissza, hogy gyorsan állást építsenek maguknak az éjszakára.
– Hetek óta szaladunk – mondta keserűen egy honvéd hadnagy –, tegnap három rohamot vertünk vissza. Azt hittük, megállapodunk végre, azonban valahol a szomszédban áttörték a cseheket, és egész idáig futottunk.
– Rosszseb egye meg őket, mi verekszünk, azok meg átengedik az ellenséget a hátunk mögé – heveskedett egy fiatal zászlós.
– Tudják a csehek mit csinálnak, csak mi vagyunk olyan becsületes marhák, hogy kitartóan tartjuk a hátunkat a cár katonáinak rohamai elé. Mi magyarok mindig jók voltunk, ha Ausztria bajba került. Amikor pedig rendbe jöttek a dolgok, mehettünk összesanyargatva haza, a sebeinket nyalogatni – dörmögött a bajsza alá egy népfelkelő korban levő főhadnagy.
– Arra nem vagyunk megfelelőek és elég érettek, hogy választójogot adjanak a magyar népnek. Ágyútölteléknek azonban megfelelünk. Mert mi csak rohamozni tudunk, és ha kell, hősiesen meghalni, de jogainkért harcolni nem tudunk.
– Ne túlozd el a dolgot, komám – csitította egy százados –, a magyar képviselőház sem szavazta volna meg a választójogi törvényt, nem is szólva a főrendiházról. […]

Észrevették a csodálkozásom, és a százados szükségesnek látta megmagyarázni a helyzetet.
– Ne csodálkozz, ezek a fiúk már két hónapja harcolva vonulnak vissza a túlsúlyban levő cári hadsereg elől. Fáradtak, elkeseredettek, és céltalannak látják az egészet.
– Megértem én jól – válaszoltam –, nálunk még mindezekhez a nemzetiségi probléma is hozzájárul. […]

Borozó osztrák–magyar tisztek valahol az orosz fronton Borozó osztrák–magyar tisztek valahol az orosz fronton
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)

– Minden rendbe jönne, csak jól kialudhatnám magam – zárta le az eszmecserét egy másik hadnagy –, pedig lehet, hogy ma éjszaka sem alszunk. Már azt is elfelejtem, mikor aludtam utoljára.

Közölték velem, hogy a zászlóaljunk értesítve lett sikeres szereplésünkről. Elővettem a térképem, és belerajzoltam a honvédek vonalát. Kitűnt, hogy egy negyed kört alkotó védelmi vonal egyik végét a honvédek, a másik végét a 6-os közös zászlóaljak tartják. E negyedkör hossza kb. 6 kilométer. Elől egyelőre a mi általunk megjárt senkiföldje terült el.

Az egy órai pihenő gyorsan letelt. Összeszedelőzködtünk, és elköszöntünk a barátságos honvédektől. Az egymáshoz kötött két kozákunk mogorva tekintettel ballagott közöttünk. A lovak is idegenkedve szaglászták a gyeplőt tartó katonákat. A honvédek vonala mögött jó kedvvel és megfelelő biztonságban mocsaras erdei tisztásokon, majd sűrű erdő mohás fái között meneteltünk visszafele a zászlóaljhoz. Útközben a honvédek jól megnézték a kozákjainkat, akikre mink is módfelett büszkék voltunk, és úgy vigyáztunk rájuk, mint a szemünk világára.

Az ismert vízmosás képezte a zászlóaljak közötti határt. Itt már szinte otthon éreztük magunkat. A bácskai földik örömmel üdvözölték a hazatérőket, és kellő tisztelettel nézegették a kozákjainkat. Egyik másik ököllel meg is fenyegette őket.
– Miért nem vertétek agyon ezeket a gyilkos pofákat? – kérdezte az egyik felhevült bácskai sváb.
– Örülünk, hogy sikerült rábeszélni őket – mondták a fogolykísérők büszkeségtől dagadozva –, egyáltalában nem akarták elfogadni a meghívásunkat.
Ezen aztán volt mit nevetni, és megenyhült a kozákok elleni gyűlölködés.
– Ahogy nézem ezeket a kozákokat, fel lehet tételezni róluk, hogy minden lelkiismeretfurdalás nélkül elvágnák a torkunkat, ha módjuk volna hozzá – mondta Pankov őrvezető.
– Nem a kinézésük a fontos most, hanem az, hogy élve sikerült hazahoznunk őket – szereltem le a társaságot.

Rendes menetformációba felzárkózva érkeztünk meg a zászlóaljparancsnokságra, ahol már Kozarev is várt minket. A mi sikerünk az egész század sikere volt. A két fogoly teljes felszereléssel alátámasztotta akciónk sikerét, és az elismerés bőven kijutott mindnyájunknak. A legnagyobb öröm azonban a sebesültjeinket érte, akik az este érkező konyhával visszamehettek a segélyhelyre, a meglőtt emberünk pedig a kórházba.

Kozák katonák Kozák katonák
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)

A részletes jelentésem leadása után szakaszommal együtt visszakerültem a századhoz, ahol mindenki a maga benyomásai szerint, megfelelő színezéssel elmondta társainak a nap történetét. Az egész felderítésnek az lett a szépséghibája, hogy a jelentéssel hátraküldött járőr szőrén-szálán eltűnt. Bizonyára elfogták őket és ez a gondolat megrontotta a kedvemet. Úgy éreztem, hogy a rám bízott emberekért minden körülmények között én vagyok a felelős.
– Ne lógasd az orrod – vígasztalt Keleti –, kvittek vagytok, két fogolyért két fogoly, egy sebesültért egy sebesült.
– Nem egészen, mert három fogoly lett és néhány halott is valószínűleg, meg sebesült is… Na és a három paripa, kucsma és egyéb apróság, az semmi? – védett meg Kozarev.
Ezzel azután a kérdés le is lett zárva. A morális eredmény az volt, hogy kozákokat zavartunk meg. A kapott parancsot végrehajtottuk, és vonalaink előtt az ellenség egy napot legalább felderítéssel fog eltölteni. Végül a mi századunk is láthatta, hogy a kozákok sem földöntúli lények, hanem a meglepetésszerű véletlennek ugyanúgy kitett emberek, mint mi, és őket is fogja a golyó.

A menetszázad területszakaszán a jó puha talajba már derékig érő lövészárok várt minket, sőt már egy sor drótakadály is ki volt húzva a fák között. A konyha is megérkezett, és a jó krumplisgulyás lényegesen emelte a hangulatot.

A szakasznak ma pihenő járt, és az estét be sem várva lefeküdtek a legények. Filkó, a tisztiszolgám és belső titkos tanácsosom friss fenyőgallyakból nagyszerű fekhelyet készített a számomra. A mai szerencsés hírszerző kiruccanásunk megzavarta az ellenséges osztagokat, és nem volt elég idejük kipuhatolni a felvett állásunkat, és így remélhető volt, hogy hajnalig csend lesz nálunk.

A menetszázad már beletörődött a sorsába. Beszélgetve, tempósan ásták a zsíros fekete földet. A fűkockák garmadába rakva várakoztak a mellvéd beburkolására. Az olasz frontról idekerült emberek szinte átszellemülten jöttek-mentek, az őshumusz dagadozott a bakancsok alatt.
– De jó lett volna ebből néhány kocsiravaló a Doberdón – jegyezte meg az egyik sziklás vidékről érkezett harcos.
– Majd akkor beszélj, ha esni fog az eső – tromfolta le a másik.
– Jobb lesz az is a gránátesőnél – döntötte el a vitát Balogh, aki itt a legelismertebb szakértő volt ebben a kérdésben.

Az este közeledtével hűvös lett a levegő. Felkerültek a zubbonyok. A félig kész lövészárokban a legénység szolgálatot nem teljesítő része megvackolt magának az éjszakára, és pihenni tért. Elől, a komor sötétségbe burkolódzó fák között elhelyezkedtek a tábori őrsök. A sötétben eltűnt az erdő barátságos hangulata. Mélyszínű misztikus árnyékok fonódtak össze körülöttünk. Nedves hűvösség áramlott a mocsaras részek felől.

Megborzongva felvettem a köpenyem, hátitáskám a fejem alá téve ruhástól lefeküdtem a fenyőalomra. Erőt vett rajtam is a honvágy. Soká hallatszott a katonák halk duruzsolása a koromsötét éjszakában. Lassan ez is elcsendesedett. A szokásos békahangversenyt néha egy–két lövés dörgése zavarta meg, jelezve az ugyanígy virrasztó ellenfélnek: mink is ébren vagyunk. Azután ez is megszűnt, és beállt néhány órára ezen a frontszakaszon a képletes fegyverszünet és az erőgyűjtés holnapra.

Az éjszaka csendben telt el. Alighogy pirkadt, mozgolódni kezdett mindenki. Az ellenséges felderítők szeretik a hajnali órákat. Száz meg száz madár fújta a riadót, hangos trillázással köszöntve az új és ismeretlen nappal kezdetét. Feketekávé illatával telt meg az erdő, és a katonák sietve megreggeliztek.

Megindult a munka. Előkerültek az ásók és balták. Gyors munka zaja verte fel az erdő csendjét. Készült a második drótsövény, hinderniss a mi nyelvünkön, és mélyült az árok is. A sűrű bokorcsoportokat kiritkították, hogy az előtér jól áttekinthető legyen. Szorgalmas munkával telt el a délelőtt, melynek eredménye a harmadik drótsövény lett, melyet egymáshoz fűztek. Ez már komoly akadályt jelentett. Kellő biztonságot nyújtott ahhoz, hogy a kozákparipa rostélyost nyugodtan elfogyaszthassuk.

Délután három óra tájban adott életjelt magáról az orosz gyalogság. Felderítő járőreik beleütköztek az előretolt tábori őrseinkbe. A tábori őrs heves lövöldözés után lassan visszahúzódott, és így az ellenség fegyveres felderítése nagyjából megállapította a védelmi vonalunkat.

Figyelnek – osztrák–magyar katonák az orosz fronton Figyelnek – osztrák–magyar katonák az orosz fronton
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)

A tábori őrs a segítségére küldött megerősítés dacára nem tudott visszajutni az elhagyott helyére, mert a drótakadálytól 200 lépésre megállásra kényszerítették. További harc nem volt célirányos. Fontos az volt, hogy minél előbb tudjuk fedezni az állásunkat.

– Úgy látszik, szorul körülöttünk a hurok – mondtam Kozarevnek, amint megállapodott mellettem.
– Kezd tisztázódni a helyzet. Most már nem fognak nyugton hagyni minket – felelte, és bizonyságul élénk lövöldözés keletkezett a honvédek előtt is. Már ott is tapogatóznak.
– Igyekezzünk az erdőirtással! – adta ki a parancsot. – Mert a mai esténk nem lesz olyan csendes, mint a tegnapi – az utóbbit azonban már csak nekem mondta.

Nem volt nagy szükség a figyelmeztetésre. A katonák maguk is jól tudták, hogy sok függ az állás kiépítésétől. Minden eshetőségre állandóan kéznél tartották a fegyvereiket.
– Ne féljetek semmit, majd rájuk porolunk, ha idejönnek – bíztatta a legénységet Balogh szakaszvezető. – Itt még a tüzérség sem imponál, mert nagyobb lesz a hangja, mint az ereje. Muszkáktól pedig nem félünk.
– Százados úr – kérdeztem Kozarevtől –, miért nevezik az oroszokat „muszkáknak”?
– Valószínűleg ez egy háborús katona kifejezés, amely magába foglalja az óriási orosz területek soknyelvű lakosságát. A katonafantázia szóképzése valószínűleg a Moszkva–moszkau szavakból.
– Ilyenformán nem kicsinyítő jelző, hasonló a minket összefoglaló „sváb” elnevezéshez – mondtam –, mert ha a cári birodalom mérhetetlen nagyságára és kimeríthetetlen területeire gondolok, mindig erőt vesz rajtam az aggodalom.

Kozarev, mint tapasztalt katona csak mosolygott.
– Éppen az óriási kiterjedésében rejlik a gyengesége – igyekezett magyarázni ellentétes véleményét –, a cári kormány és hadvezetőség nem tudja a nagy távolságok miatt megfelelően koncentrálni a rendelkezésre álló nagy erőket. Az Osztrák–Magyar Monarchiában sincsen meg a kellő egység, azonban Oroszországban ezenkívül valami nincsen rendjén. Állandó forrongások vannak. A hadsereg ellátása csapnivaló. A munkásság és parasztság állandó elégedetlensége felőrli az erejüket és befolyásolja a katonákat is. Ezt a hadifoglyok előadásából is tudjuk. Ez a tényleges szerencsénk is – folytatta –, most máskülönben már Budapest körül lennének.
– Ha ez így van, akkor a sok nemzetiséggel rendelkező Monarchiának is hasonló gondjai kell, hogy legyenek. – mondtam a honvédek hangulatára gondolva.
– Vannak is, bár nem ütközik ki annyira. Igaz, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia sem egységes politikai alakulat – ismerte be, majd folytatta –, a jó öreg Ferenc József császár hiába mondta, hogy mindent megfontoltam és meggondoltam. Az orosz cárral együtt neki is van még min gondolkodni. Lám a németek már sokkal egységesebbek és célratörőbbek. Ez fogja javunkra eldönteni a háborút – fejezte be gondolatait Kozarev százados, mint ahogy az egy császári és királyi századoshoz illik.

Közben én arra gondoltam, hogy vajon Ferenc József, akinek képét a háború elején egy képes újság címlapján láttam, amint gondolkodik. Gondolt-e ránk is, magyarokra, horvátokra, a mi bácskai szerbjeinkre, románokra, akik a vegyes összetételű hadseregében harcolunk? Bizonyosan arra gondolt csak, hogy hány hadosztály, ezred stb. áll a rendelkezésére. Már a századokra, szakaszokra és azokat alkotó embereikre nem volt ideje gondolni. Sem Ő, sem a tábornokai nem törődtek azzal, mit gondolnak a közkatonák a háborúról. Pedig mi már jól tudtuk, hogy a győzelem főleg a katonák magatartásától függ. Fontos a jó felszerelés, de nem sokat ér, ha nem tudjuk, miért harcolunk és miért halunk meg… A mi katonáink velem együtt a háborút céltalannak tartották.
– Én úgy érzem, hogy jelenleg hódító szándékú hatalmak harapófogójában vagyunk, és az ősember fogat-fogért, szemet-szemért primitív ösztönei alapján harcolunk anélkül, hogy kiszámíthatnánk, mit hoz a jövő – mondtam Kozarevnek.
– Valahogy így van – felelte Kozarev elgondolkozva nézve rám. – Csakhogy a harapófogókat már szét sem igen lehet nyitni. Ami pedig a jövőt illeti – folytatta jelentőségteljesen –, minden körülmények között bízni kell a győzelemben.
– Az bizonyos, ha nem bízhatnánk a győzelemben, megenné az egészet a fene – csatlakozott Balla is, aki a párbeszédet végighallgatta, a beszélgetésünkhöz.
– No, gyerünk, nézzünk körül, hogyan halad a munka, mert a legközelebbi „jövőnk” az erős állásunktól fog függni.

Mindenki a szakaszához indult. A katonáink bíztatás nélkül szemfényvesztő gyorsasággal erősítették az állást. A puha földben már mellig jártak az árokban. A mellvéd lőréseit készítették. Fűkockával bélelték, hogy tiszta és száraz legyen. Vizsgálták, jó lesz-e a kilövés. Készültek a drótakadály nyílásait elzáró spanyolbakok is. Fa volt korlátlan mennyiségben, szögesdrót is volt elég és kellő munkakedv is hozzá.

A szomszéd századok azonban korántsem voltak ilyen szorgalmasak, mint a menetszázad legénysége. Kedvetlenül túrták a nyirkos gyökeres talajt. Minden meggyőződés nélkül dolgoztak.
– Nagyon lassan megy nálatok, szomszéd – kötődött az egyik menetszázadbeli, a sokkal elnyűttebb kinézésű tábori századbelivel.
– Te még bírod, há! Majd akkor beszélj, ha ezt napról napra egy hónapon át mindig újra kell kezdened – vágott vissza rosszkedvűen a földi.
– Úgy csinálja meg kend, hogy utolsó legyen – forgatta tovább a szót az első.
– Neked lehet, hogy az első és utolsó lesz, én azonban nem akarok ebben megöregedni – és jó hegyeset köpött a lassan mélyülő árokba.

Látszott, hogy a sok harcot és visszavonulást átélt tábori századok legénységének erejét már felőrölte a hosszú visszavonulás fáradalma, a harci szellemet és a győzelembe való bizakodást az átélt zűrzavar. Mikor elmondtam Kozarevnek a tapasztalatom, azt felelte rá:
– Ez így szokott lenni, az első hosszabb pihenés után visszatér az önbizalmuk. Elkeseredettek, de azért meglátod, hogy harcban milyen elszántak lesznek. Tudják ők is jól – folytatta –, hogy a Kárpátokkal a hátunkban csak ellenállni vagy megdögleni lehet…

Elgondolkodott és még hozzátette, hogy enyhítse előző kifejezését:
– Szerencse, hogy az élelmezés elég jó és egyelőre az időjárás is kedvező. Én hiszem, megállítjuk az orosz hengert.

Következő rész: „Az elmélkedő katona nem igazi harcos”

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: Imre Gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr9712056519

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról