Imre Gábor naplója az orosz frontról - 6. rész
Boros Péter géppuskás hadnagy elszánt katona volt. A civilben sikeres és víg kedélyű zenetanárt pesszimista, zárkózott, keserű emberré tette az egy éve tartó frontszolgálat, a folyamatos visszavonulás, társai elvesztése, a menyasszonyától való távollét. Imre Gábor megpróbálja jobb kedvre deríteni…
Századunkhoz az „öregek” pesszimizmusát Boros hadnagy gépfegyverosztaga hozta. Az osztagot mögénk helyezték el erősítésnek, jobban mondva tartaléknak, hogy oda vessék be őket, ahol a legnagyobb lesz rájuk a szükség. Fegyvererejük tudatában éreztették fontosságukat velünk. Emellett azonban jó bajtársaknak bizonyultak.
Boros Péter fáradt, magába zárkózott fiú lett, amióta nem láttam. Civilben, mint zenetanár, bizonyos sikereket ért el odahaza. Együtt dolgoztuk át magunkat az önkéntes iskola különféle nehézségein. Ő az orosz frontra került, én az olaszra, és így egy év után most találkoztunk újra, hogy az elméleti oktatás után átessünk a megfelelő gyakorlaton is. Pontos és elszánt katona volt, de a találkozás után érezhető volt rajta, hogy a háború kegyetlenségei mélyebben szántanak végig a benne zengő húrokon. A találkozáskor feltett kérdésemre:
– Hogy vagy egy komám? – vállait felhúzva felelte:
– A legrosszabbul… – és savanyúan mosolyogva hozzátette – mondhatnám ocsmányul… undorodom a háborútól.
– Mások is úgy vannak ezzel – akartam kedélyesebb húrokat pengetni –, mégis tréfálnak, nevetnek, ha ilyen szép napsütésben szórakoznak, üde zöld erdőben.
– Te még aránylag pihent vagy, téged is elhagy a jókedved, ha egyszer-kétszer megfuttatnak a szomszédjaink.
– Olyan bizonyos vagy a közeli támadásban?
– Mint a halálban – felelte –, egészen bizonyos. Ismerem a taktikájukat. Ha nem itt, akkor máshol áttörnek rajtunk, és mi megint szaladunk 20–30 kilométert. Bizonyosan nem fogunk megállni előbb, mint a Kárpátoknál. Itt csak addig lesz viszonylagos nyugalom, míg kipuhatolják, hol vagyunk a leggyengébbek.
– Hol vagyunk szerinted a leggyengébbek?
– Hol? Talán már nincs is szilárd pont a vonalainkban – felelte elgondolkozva. – Ha netalán mégis hosszabb ideig, mondjuk egy hétig itt maradhatunk, az árkok fokozatosan elkészülnek majd és nem érdemes magunkat törni érte.
Leverő volt látni ezt a nagyfokú csüggedést, amely a gépfegyvereseknél közöny formájában mutatkozott meg. Úgy jöttek-mentek, mint a zsoldosok, akik mesterségszerűen harcolnak, tisztogatják a halálosztó masinájukat.
Géppuskások valahol az orosz fronton
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)
Egyszerre én is fáradtnak éreztem magam. Színes fantáziám megszürkült, mint naplemente után a táj. Leültünk a telefonisták mellé, és Boros elővéve egy tábori lapot, írni kezdett.
– Nehezemre esik, de írnom kell Baranyi szakaszvezető családjának. Tegnapelőtt esett el a gép mellett. Mit is írjak? Nem találok vigasztaló szavakat számukra. Hát lehet néhány szóval megmagyarázni nekik, hogy ennek így kellett történni, hogy a hazának szüksége volt az életére… Hogy hős volt… Mit jelent ez nekik? A család kenyérkeresőjét, egy jó apát és férjet várja szívrepesve vissza és most egy levelezőlapot fog kapni helyette tele nagyhangú szavakkal, amelyek csak tragédiát jelentenek, vigasztalást nem. – Azután mégis megírta a levelet, mert megérkezett a konyha a vacsorával és a napi postával.
– Látod – mondta a levél befejezése után – Baranyi szakaszvezető egyike volt a zászlóalj legjobb katonáinak. Becsületes, hűséges és kötelességtudó. Hitte, hogy ha jól harcol, védi a saját és társai életét, egyúttal védi a hazáját, családját is. Úgy kezelte a géppuskát, mint én a zongorát, talán jobban, mert neki több volt a gyakorlata. Öreg gyilkosnak becézte mikor tisztította. Most itt hagyott mindent, elfelejtjük, a sírját két hét múlva benövi a növényzet, hogy soha meg ne találják… A géppuskája magára maradt, ha lelke volna, az is búsulna utána. Barátom – lelkesedett fel saját szavaitól – , van fogalmad mi egy gépfegyver? Ötven katonánál is többet ér, adott esetben egy jól irányzott géppuska ütközet sorsát is eldöntheti. Baranyi jól irányította a puskáját, míg egy gránátszilánk el nem találta.
Boros búcsúztatóját megzavarta Szilágyi őrmester, aki bizalmas mosollyal kívánt jó estét.
– Mi az újság hadnagy urak? – kérdezte és szemei gyorsan végigmustrálták a fejlődő állást – látom, szépen halad a védővonal építés. Jó is volna megállni végre. Nagyon jó helyet találtunk a konyhának.
Az átadott napi posta között részünkre még nem érkezett levél. Gyorsan összeszedte a mi leveleinket, hogy hátra szállítva átadja a tábori postának. Bámulatos volt, hogy a tábori posta milyen jól működött. Bárhol, bármilyen körülmények között, ha néhány nap késéssel is, meghozta a várva várt leveleket. A hadvezetőség tisztában volt azzal, hogy milyen jelentősége van a hátországgal való rendszeres kapcsolatnak a harckészség fenntartásánál.
Ugyancsak nagyszerűen működött a konyhaszemélyzet is. Zászlóaljunk Gebiergsbrigádhoz volt beosztva és az ételt szívós kis pónik hozták az ú.n. kochkisnibe. Volt már eset, hogy az ételt átlőtték, a gulyás leve elfolyt, de a többit meghozták maradéktalanul. A szakácsok gyorsan osztották az ételt. Siettek. Nem szerették az állás közelségét, mert már többször előfordult, hogy harc közben érkeztek és részt kellett venni a csatározásban. Tudták azt is, hogy irigylik tőlük a kevésbé veszélyes beosztást, ezért lehetőleg észrevétlenek próbáltak maradni.
Szilágyi őrmester is átvéve a postát és egyéb apró megbízásokat, boldogan csapta össze jól ismert aktatáskáját és túlságosan szabályos lejelentkezés után, közel 100 kilós alakjához szokatlan gyorsasággal sietett az ételhordó lovacskák mellett gyülekező „személyzetéhez”, hogy minél előbb biztos távolságba legyenek a lövészároktól. Közben majdnem fellökte a mindig ambiciózus Filkót, ki fontoskodva hozta a gőzölgő vacsorát. Közben dohogott:
– De nagyon sietnek ezek a lógósok innen.
A század is vacsorázott. Jól ismert és megszokott csajka és flaska csörömpölés, a vacsorázók bizonytalan zümmögésével telt meg az erősödő alkonyat. A vacsora után újra visszajött a nyirkosság hangulata. Hogy megszabaduljunk a kényelmetlen érzéstől, figyelni kezdtük a beállt csendet. Éreztük, hogy az ellenfél sem alszik. Lesben van, hogy mikor csaphat le ránk váratlanul.
Horkolás és csendes beszéd, és Balogh szakaszvezető dörmögő utasításai szűrődtek át hozzánk a drótakadályok előtti fák közül, amint az újonnan felállított őröket oktatta ki az éjszakai szolgálatra. Én is elindultam megvizsgálni a szakaszom előtti területet. Egészen besötétedett. Korhadó fatörzsek mint a világégés szimbólumai elkezdtek foszforeszkálni a sötétben, azt az illúziót keltve, mintha száz meg száz ember cigarettáinak parazsa izzana körülöttem.
Az őrszemek figyeltek. A tábori őrs két szál szögesdrótot húzott maga elé a fák között, amelyre konzervdobozokból készített kolompokat akasztottak.
– Nem tudnak meglepni a betyárok – mondta az élelmes rajparancsnok és jót kuncogott ötletéhez a sötétben.
– Jó gondolat – dicsértem meg – csak azután ne aludjanak el, bízva a kolompokban.
A sötétben nagy nehezen visszakeveredtem Boros mellé. Kozarev sátrából gyenge fény szűrődött. Olvasott vagy vetkőzött. Ilyen fényűzés a szakaszparancsnokoknak nem dukált. Mi legfeljebb a bakancsunkat vethetjük le. A legénység pedig az első vonalban legfeljebb a cipő bakancsszíját oldhatta meg. A tartaléknak volt némi kényelem megengedve, amivel a bizonytalanságra való tekintettel csak módjával és főleg nappal éltek. Ekkor történt a mosakodás, ruhaváltás, borotválkozás, mosás és egyéb hadikomforttal kapcsolatos művelet, amely lehetővé tette, hogy ismét néhány napig kibírható legyen az árokban lakás.
Csendben én is elhelyezkedtem az előkészített fekhelyemen, amelynek friss fenyőillata volt. Ma már megengedhettük magunknak a sátor fényűzését is. Megkísérelem az alvást, határoztam. Ekkor felizzott Boros cigarettájának tüze és megszólalt:
– Alig múlt el kilenc óra én máris ideges vagyok. Pedig jó volna aludni… álmodni… valami megnyugtatót és ne kelljen felriadni éjjelenkint… Mennyi vágy, reménytelenség van itt a sötét fák között. Mindenki, ha a fáradtság el nem nyomja, ilyenkor hazagondol. Reggel még összetörtebbek vagyunk, mint lefekvéskor. Minden nap azt gondoljuk, hogy ez nem mehet így tovább és mégis már évek óta tart… Néha több vérrel, néha kevesebbel, hol reménnyel, hol anélkül, és ki tudja, hogy miért… Az otthon, feleség, szerető, gyermek… Mily végtelen messzi van mindez, és itt van köztünk az örökös rettegés: támadás; mikor, ma, holnap? Mindig csak vér… Mikor lesz már vége? Borzasztó így virrasztani és együtt hálni a gonddal. Gondolkodva lehetetlen ezt soká kibírni… Mit fog csinálni szegény Baranyinak a családja, ha megtudják, hogy nincs többé… Mellettem esett el…
Géppuskások valahol az orosz fronton
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)
Megborzongtam. Részben a hűvösségtől, részben Boros rossz hangulatától. Takarót kértem Filkótól, aki talán egyedüli megelégedett ember volt ezen a vidéken, Balogh szakaszvezetőn kívül.
– Van-e pálinkája a gazdádnak? – kérdezte Filkót, aki percek alatt megjelent fél üveg pálinkával. Én is rágyújtottam.
Boros elkeseredése érthető volt. Tizenkettedik hónapja van az első vonalban és a nagy visszavonulás összetörte a szabadsághoz fűzött reményeit. Mégis meglepő volt, hogy a víg és sokoldalú önkéntesből keserűszavú embert formált a háború, aki örült, ha magára maradhatott és füttyszóval szomorú melódiákat komponált a hangulatának megfelelően. Néha, mint most is, úgy érezte, közölnie kell valakivel a gondolatait, amelyek ilyen alkalommal korlátok nélkül hömpölyögtek. Sokszor összefüggés nélkül, tele ellentmondással, amihez magam is keserűen mosolyogtam.
Tulajdonképpen mindnyájunk közös sorsa sírt a szavaiban. Szerettem volna tárgyilagosabb, reálisabb hangulatot teremteni és optimizmust ráerőszakolni:
– Ne fogd fel a dolgokat ilyen tragikusan, ha nem tudnék néha kedélyesebb és biztatóbb képet alkotni magamnak, meg is bolondulnék. Nem azt mondom, amit Fischer szokott, hogy „ne szívd mellre”, azonban védekezned kell a letargia ellen. Egye meg a fene, majd csak vége lesz már.
– Gondolod? Én nem hiszem. Nagyon elkeserítő a helyzet. Visszamegyünk a Kárpátokra és újra kezdjük az egészet. Minél tovább tépelődöm, annál reménytelenebb és kevesebb a támpont, amiben megkapaszkodhatnánk. Benn vagyunk a világháború legzavarosabb forgatagában. Minden jelszó lekopott rólunk a csapások alatt. Felfordult bennem minden, a múltam, a jelenem, mert mindez csak harcot jelent… Háborút. A háború mögött elérhetetlen messzeségben a boldogság. Menyasszonyom van és egy éve nem láttam. Már két hónapja nem kaptam levelet. Ha lehetséges volna, gyalog is elindulnék, hogy megláthassam.
– Ne csüggedj el, majd megkapod mindet egyszerre. – igyekeztem vigasztalni. Egy ideig nem válaszolt… Hazagondolt és maga elé idézte a menyasszonyát. Majd újra megszólalt:
– Mi értelme van ennek az életnek? Az, hogy tele vagyok vággyal és akarással… Szerelemmel és mindezek ebben a véres zűrzavarban felőrlődjenek? Mi a szerelem? Illúzió, átok? Mit érnek a múló sikerek… Mi a boldogság. Volt idő, mikor azt hittem, hogy tudom, és most át kell értékelnem mindent, amit átéltem és tanultam az életben… Sohasem üldözött a jómód, jóakaróim sem voltak sokan, és mégis hogyan vágyakozok haza… Haza! Csak haza innen ebből a penészes erdőből. Szeretem a szépet, a sikert, az életet, ami sajnos most nem a mienk… Szeretem a menyasszonyom. Ez, ami fáj, ami még jó, ami káromkodásra és magam módja szerint imádkozásra is késztet… Külön utakon jártam, küzdöttem, kitárt mellel haladtam az élet hullámverésében, miért fáradok el, ha eddig kibírtam már?
Bele akartam többször avatkozni, de folyt belőle a szó.
– Látod – folytatta a saját hangjától megittasodva –, most itt élünk furcsa fáradt emberek között, akik tesznek-vesznek, ásnak, lövöldöznek gondolkodás nélkül.
– Nagyon tévedsz – állítottam meg – minden embernek megvan a maga életproblémája, amely kíséri őket. Van, akinél ez kialakultan és van, akinél ez ködös alakban jelentkezik. Én azt gondolom, hogy ezt az általános lelki elesettséget a többhetes bizonytalanság, a rettegés, a megvertség idegőrlő hatása okozza, és ez tompítja el az élni akarás egészséges ösztönét. Lám, a mi századunk legénysége milyen friss és tettre kész, pedig még meg sem szokták ezt a nomád életet. Viszont a többieket, ha nézem, úgy érzem, mintha hadifilm lassított vetítését látnám, vagy egy panoptikum viaszfigurái között élnék, kikben nincsen mozgás, forma, lendület, kik nem tudják, miért vannak. Katonaruha tartja formáikat, hogy szét ne essenek, az árok, hogy el ne dőljenek. Mint a kétségbeejtő befejezetlenség figurái tolongnak a háború véres sakkasztalán.
Nevetett és engedett valamit a csüggedtségéből:
– Szobrászhoz illően jellemeztél minket – helyeselt –, én is ott vagyok köztük, mint félbemaradt ostoba lendület, a minket lenyűgöző érzéseinkkel és gondolatainkkal – mondta némi öngúnnyal. –Kedves komám! A boldogság és a csalódás édestestvérek. Furcsa testvérek, mert minél több örömet ád az egyik, annál több bánatot okoz a másik…
– És mégsem válnak el soha – fejeztem be a gondolatát.
– Úgy van, nem válnak el soha… – ismételte.
– Az elmélkedő katona nem igazi harcos. Csak kérges lélekkel bírhatjuk el a csapásokat és rajtunk múlik, hogy a kéreg alatt megmentsük az igazi énünket.
– Bízzuk, ugye a gondolkodást a nagyfejűekre, mert mint helyesen mondtad: „rossz szobrok vagyunk” ebben az iszonyú játszmában – folytatta bizonytalanul. […]
Utolsót szippantott a cigarettájából és eldobta. – Akárhogyan nézzük is a dolgokat ugyancsak benne vagyunk a slamasztikában. Elsodort minket a háború és nincsen megállás – majd felnevetett és befejezte a beszélgetést.
– Kutyafésülés ez barátom! – és szavaiban öngúnyba burkolt zavart éreztem. – Ha szükség lesz rám költs fel. Jó éjszakát! […]
Következő rész: Ellentámadás a hajnali szürkületben
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
