„Sírás, csókroham, ölelés, utolsó tanácsok…”

2016.11.21. 07:08 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 1. rész

Régi naplóírónk új sorozatát indítjuk el a mai nap a blogon. A Doberdóról sebesülten hazakerült Imre Gábort 1916 nyarán újra a frontra vezényelték. Alakulata, a császári és királyi újvidéki 6. gyalogezred kikülönített I. zászlóalja ekkor az orosz hadszíntéren, a Bruszilov-offenzíva védekező harcaiban vett részt. A civilben szobrászművész hősünk immár hadnagyként lépett „hadiösvényre”, ahogy ő fogalmazott szépirodalmi igényű naplójában, s irányította a rábízott szakasz drámai harcát a Kárpátok előterében. Végtelen erdők, mély völgyek és zord magaslatok között folyt az indiántörténeteket idéző küzdelem. Izgalmas kalandok, fordulatokban bővelkedő történetek várnak olvasóinkra…

 

Új sorozatunk szerzője, Imre Gábor nem ismeretlen az olvasóink előtt. A blogon közreadott Doberdói naplóját azóta nyomtatásban is megjelentettük.

Imre Gábor hadnagyként készült egyik katonafotója Imre Gábor hadnagyként készült egyik katonafotója

A szerző az 1916 nyarán kezdődő naplója autográf kéziratának a „Hadi ösvényen – A Bruszilov-offenzíva 1916-ban” címet adta. Az utólag letisztázott, így inkább visszaemlékezésszerű, irodalmi értelemben vett napló legnagyobb részét valóban ez az időszak és az orosz támadás lassítását szolgáló mozgóharcok ismertetése teszi ki, azonban a leírt események a címtől eltérően egészen 1917 tavaszáig követik Imre Gábor és alakulata sorsát, kitérve már az azt követő állásharcok időszakára is.

Az Alekszej Alekszejevics Bruszilov (1853–1926) orosz tábornokról elnevezett, 1916. június 4-én meginduló offenzíva rendkívül kritikus helyzetet okozott az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege számára. A félmilliós – háború alatti legsúlyosabb – osztrák–magyar veszteség pótlására, a védelmi rendszeren tátongó rések betömésére saját és német csapatok tömegét vezénylik az orosz frontra. Közéjük tartozott Imre Gábor alakulata is.

Helyileg a Kárpátok előterében, a Prut folyó környékén az egykori Galícia, Bukovina és a Magyar Királyság határtérségében játszódik a történet. Erdős rengetegekben zajló folyamatos állásépítések, majd feladások, a visszavonulást biztosító utóvédharcok, felderítő vállalkozások, hirtelen előretörések, leplező támadások folyamatos váltakozása bontakozik ki a sorokból. „A sokat olvasott indián történetek emlékei elevenedtek fel előttem” – írja a naplójában Imre Gábor, s a mozgalmas harcok beszámolója valóban erre emlékeztet. Imre Gábor és szakasza hadiösvényre lépett. A Doberdóról már ismerős személyek is felbukkannak itt mellette: a kedélyes századparancsnok, Kozarev Jásó kapitány, vagy a korábbi tisztiszolga, a rettenthetetlen Balogh Jancsi, aki közben már szakaszvezető lett.

Az eredeti, 93 lap (186 oldal) terjedelmű kézzel írt naplóváltozatot a szerző unokái, Imre Mária és Imre Gábor őrzik, s bocsátották digitális másolatban a rendelkezésünkre. A közreadás lehetőségét is ők engedélyezték a számunkra. Imre Gábor korábbi és a későbbi naplóihoz képest ebből az időszakból csak ez az egy változat létezik.

Imre Gábor hadnagyként készült egyik katonafotója 

Az 1916-os napló első oldala Az 1916-os napló borítója és első oldala

A szépirodalmi értéket hordozó napló szövegét igyekeztünk a leghívebben megőrizni és a legteljesebben átadni a mai kor olvasójának. A helyesírást a mai szabályokhoz igazítottuk. A mondatok központozását, szerkezetét illetően minimális javításra volt szükség. A napló folyamatos szövegét mi tagoltuk részekre, láttuk el címmel és sorszámoztuk.

Imre Gábor naplója a mai olvasó számára is jól érthető, ahol mégis szükségesnek ítéljük, ott a blogon eddig is szokásos módon, felugró buborékokban fűzünk hozzá rövid értelmező kiegészítéseket. Terjedelmesebb tartalmi kiegészítés, magyarázat, értelmezés szükségessége esetén ezeket szerkesztőségi keretes szövegben közöljük. Az eredeti kéziratos szövegben az egyes párbeszédekben néhány esetben előforduló, a naplószöveghez nyilvánvalóan a szerkesztés, letisztázás során írt, utólagos ideológiai jellegű betoldásokat kihagytuk. Ezeket a kihagyásokat szögletes zárójelek között három pont jelöli.

A naplót alapítványunk önkéntese, Kirilly Edit vitte gépre, lelkiismeretes munkájáért itt is köszönetet mondunk!

Induljon a sorozat, kövessük hősünket a hadiösvényen az orosz frontra!

* * *

Fáradt közönnyel sorakozik a menetszázad legénysége. Süvít az északi szél és átjárja minden porcikánkat a reménytelenség és a csüggedés… A lenyugvó nap sugarai még megszínesítik az agyontaposott gyakorlóteret, de már nem tud életet önteni a kaszárnyába visszainduló didergő katonákba, kik pirosló orral menetelnek hazafelé a pécsváradi országúton.

A földre nézve bámulják sáros bakancsukat, mintha nem mernének, vagy nem akarnának előre a jövőbe nézni… A korai alkonyat rideg közönyétől a bennük felgyülemlett lehangoltság fokozódott és érzékenységünk húrjain szomorú melódiákat fütyült a szél.

A 6-osok kaszárnyája, a Frigyes laktanya Pécsen korabeli képen A 6-osok kaszárnyája, a Frigyes laktanya Pécsen korabeli képen
(Nagy Imre Gábor, az MNL Baranya Megyei Levéltára főlevéltárosa jóvoltából)

A sorok között már sok volt a családos népfelkelő, akiket nem lelkesített a harctér, a kaland reménye és a vitézségi érem. Gondolataik otthon járnak a család és a gazdaság körül, nem tudnak beleilleszkedni az együttesbe és még véletlenül sem találják el a lépést.

Megyünk és magunkban elmélkedünk az elmúlt és a bekövetkező eseményekről. Az elmúlt és nem is régen átélt keserű ízű szenzációkról, a nehéz harcokról és a menetszázad közeli napokban várható indulásáról.

A Bruszilov-offenzíva lépésről lépésre szorította vissza a Kárpátok felé az osztrák–magyar hadseregrészeket. A század legénységének egy része már megjárta az orosz, szerb és olasz hadszínteret. Meséltek olyan szörnyűségekről, amelyet átéltek, de megérteni nem tudtak, és mint borzalmas zűrzavar kavargott a lelkük mélyén. Az újoncok szájtátva hallgatták a gazdagon ömlő emlékeket, a színes és véres élményeket.

A meg-megújuló szél még jobban elmélyíti a sorsuk elé menetelő katonák gondjait. A gond és szomorúság, mint kellemetlen útitárs kitartóan velünk ballagott, a városba érve pedig elbújt a soraink közé. Kiegyenesítettük a derekunk, éreztük a járókelők érdeklődő barátságos tekintetét.

Kihúzta magát a menetszázad az új „marsagyusztirung”-ban és katonás lépésben menetelt a főutcán végig, látszólag gondtalan önbizalommal. Az út szélén ismeretlen mosolygó emberek kendőket lengettek együttérzésük jeléül. Mit is jelentett ez az együttérzés?… Akik közelről ismerték a háború borzalmait valószínűleg szánalmat éreztek, akiknek hozzátartozóik a harctéren voltak és éltek… együtt éreztek velünk, mert segíteni megyünk, a gazdagok azért mert a vagyonukat és biztonságukat fogjuk megvédelmezni, a felmentettek és lógósok pedig azért, mert helyettük mi megyünk a harctérre.

Így felbecsülve a helyzetet én is Doberdóról hazatért harcoshoz illően kihúztam magam szakaszom mellett. A század legelkeseredettebb családapái is felengedtek a tömeghangulat hatására és amikor elhangzott a vezényszó: „Hogyan is van az a nóta?” Balogh szakaszvezető hangadó énekes után büszkén énekelték a fiatalokkal együtt:

Szépen szól a katona banda
Magyar fiúk masíroznak rajta
Masírozunk idegen országba,
Oroszország széles határába.

A nóta jól hangzott, bár nem volt elég tárgyilagos, mert a katonabandának nem volt se híre, se hamva, magyarsággal is baj volt, mert a legénység túlnyomó részben bácskai szerb és sváb volt, akik ugyan magyarul énekeltek, de nem bizonyos, hogy magyarul gondolkodtak is. Biztos, hogy a k.u.k. katonai drill hozta egyensúlyba felfogásukat a hivatalos osztrák–magyar nemzetiségi politikával.

Ezalatt az elmaradt emberek eltették a kendőiket, és felöltötték a hétköznapi arckifejezésüket, és minket elfelejtve rohantak dolgaik után.

Miközénk pedig – amint letértünk a főutcáról – visszasettenkedett a gond és elhalt a nóta az ajkakon. A harcteret jártak szótlansága, Balogh szakaszvezető minden igyekezete dacára, ráragadt a többiekre is, és a század komor csendben fordult be a jól ismert kaszárnyakapun. A kapu mellett nem fogyó tömegekben kora reggeltől késő estig várakoztak a behívottak hozzátartozói: asszonyok, leányok és gyerekek, hogy el ne mulasszák a búcsú pillanatát. Messze vidékről jöttek, hogy az övéiknek átadják az útra való csomagot és a sírással súlyosbított jókívánságokat.

A várakozó tömeg hírmagyarázói már pontosan tudták, hogy holnapután este indul a menetszázad az orosz frontra. Így azután nem fért hozzá kétség, hogy nekünk, a fiatalabb korosztálynak is sürgősen hozzá kellett fogni a búcsúzkodáshoz, „nehogy hiányérzete legyen a kedves ismerősöknek, hogy lehetőleg pótolhatatlan űrt hagyjunk magunk után, amelyet ne tudjon senki betölteni, amíg a gyötrelmes harcok után visszatérünk…” Ez a gyönyörű célkitűzés Balla hadnagy bajtársamtól származott, aki komoly szakértő volt nőügyekben. Általános helyesléssel csatlakoztunk az elgondoláshoz, amely ellen a búcsúzkodásban résztvevő nem katonai személyek sem tiltakoztak. Ezt az is bizonyította, hogy a menetszázad indulásakor Pécs hölgyközönsége népes küldöttséggel képviseltette magát…

Persze nem mindenkinek volt ilyen egyszerű a búcsúzás. Különösen a családos katonák hozzátartozói között valóságos temetési hangulat lett úrrá, amelyet a katonazenekar harsogó indulói sem tudtak ellensúlyozni. Mindnyájan elfogódottak lettünk az indulás pillanatában, amikor éreztük, hogy a rövid felszínesnek látszó ismeretségek szálai milyen nehezen szakadnak el és a romantika nem halt ki a fiatal szívekből. A harcba indulók búcsúja nyitott sebet hagy mindenki lelkén, amelyet vagy a feledés vagy a viszontlátás gyógyít csak meg. A mi búcsúztatásunk olyan, mint egy gyászszertartás, amely a bánat ködébe burkolja a problémákat, nem oldja meg, nem tisztázza, csupán közel hozza és kiélezi, meztelen valóságában mutatja meg a háború ellentmondásait.

A pécsi vasútállomás korabeli képeslapon A pécsi vasútállomás korabeli képeslapon
(forrás: pecsma.hu)

Megjelent az állomásfőnök és felhangzott a felszállást jelző vezényszó is. A szolgálatvezető izgatottan rohant végig a hosszú vagonsor mentén. A végső búcsú üteme meggyorsult: sírás, csókroham, ölelés, utolsó tanácsok… Megrándult a szerelvény jelezve, hogy nincsen tovább és a katonák menetközben ugráltak fel a vagonokba. A férőhelyük biztosítva, a vagon falán ott a jelzés: „6 ló vagy 40 ember”. Majd elhelyezkednek valahogy…

Megmozdult a búcsúztatók tömege is és lépésben követte a vonatot, amíg az gyorsítva el nem hagyta őket. Még messziről is utolért minket a hang: „Vigyázz magadra Édesem!” Nem tudtuk már kinek szólt a kiáltás, tehát mindnyájan magunkénak tekintettük.

A Balla kománkat búcsúztató szép leányka is soká sietett a vagon mellett. Amikor nem bírta a tempót, egy égőszínű rózsacsokrot dobott be a fülkénkbe, amelyet búcsú közben elfelejtett átadni. Balla szótlanul integetett és nagyon megilletődöttnek látszott.
– Úgy látszik mintha mégis hiányérzete volna kedves ismerősödnek és a jelekből megállapíthatóan pótolhatatlan űrt hagytál magad után, egy komám – csipkedte meg Ballát Keleti hadnagy, akinek égő vörös haja nem aratott egyöntetű tetszést a nők körében.
– Hát igen… – volt Balla válasza, és a nevetés feloldotta a búcsú feszültségét. Megindult a pécsi emlékek ismertetése és részleges felszámolása. Volt, aki magába mélyedve összegezte az élményeit, én pedig ceruzát nyálazva, hangulatom versben igyekszem megsikeríteni. Mire a versem úgy ahogy összehoztam, a társaság nagy része elaludt.

Szerény szerzeményem pedig így nézett ki:

Hősi bánatok mozdonya készen

Fényes tűzszeme csillog az éjbe
Bús estének könnye húll ránk és rája,
Hosszú acélteste reng izzadó kéjbe.
A következő nagy energiára várva.

A sínek mentén összetörve, fázva,
Bucsuzunk a barátságtalan sötétben,
Szavakat keresve, biztatásra várva,
A hangulattipró szomorú esőben.

Búcsúcsók, könnyes karikás szemek,
Lengő zsebkendő: a búcsú zászlaja,
Indulás füttye, szívünk megremeg,
Elmaradó lelkek utolsó sikolya…

A legényes szomorúan víg énekszó
Harsogva szárnyal lomha felhők alatt,
És az esőverte háromszínű zászló
A csüggedt zavarban, lassan elmarad.

Búcsútól terhes énekszóval rohan
Hősi bánatok fekete réme az éjbe,
Szikrát szórva acélszíve dobban
és vígan belerikolt a sötét jövőbe:

Ne sírjatok pécsi menyecskék
Visszajövünk, mint a fecskék,

Valaha, valaha! Vagy soha!…

Az ismert bakanóta refrénje hirtelen befejezte a mondanivalómat. Hű kifejezője a katonalélek bizakodásának és azzal közös reménytelenségnek is.

A pécsi pályaudvar füstös ablakai már homályba burkolt közönnyel pislákolnak… A vörös orrú trombitást, aki már sok menetszázadot búcsúztatott, a sok bánatos arcot, köztük Őt is… Elmosta az eső és a végtelenbe vesző rozsdás sínek között, mint visszamaradt emlék, néhány eltaposott virág küzd az életért a ködben.

Következő rész: „Megdobbant a szívünk: a háború itt van…”

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr5311977364

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról