A 7., 8. és 9. isonzói csata

1916 nyarán a hadiszerencse elpártolt az Osztrák–Magyar Monarchia mellől. A keleti fronton a Bruszilov-offenzíva az összeomlás szélére juttatta az osztrák–magyar haderőt; az olaszok a hatodik isonzói csatában elfoglalták a Doberdót és a Görzi medencét, Görz városával együtt; Románia belépett az antant oldalán a háborúba, a román hadsereg benyomult Erdélybe. Ausztria–Magyarország gyengülése és szorult helyzete láttán az olasz sajtó és a közvélemény azt várta Luigi Cadorna vezérkari főnöktől, hogy egy nagy őszi támadással végre foglalja már el Triesztet.

A hozzá nem értők számára ez könnyűnek tűnt, hiszen az adriai kikötőváros annyira közel volt a fronthoz, hogy a Karszt magaslatairól tiszta időben látszott a San Giusto katedrális tornya.

Az isonzói fronton az olasz hadsereg a tűzerő, a katonák száma és a lélektani állapot tekintetében is erőfölényben volt. Mindezek ellenére az olasz vezérkari főnök nem bízta el magát. Tudta, hogy meg kell erősítenie a frissen elfoglalt Görz védelmét, kizárni, hogy visszavehesse az ellenség. Jó lett volna hátrább szorítani az osztrák–magyar csapatokat a várost kelet felől félkörívben körülvevő dombokról is, hogy a nehéztüzérségével ne rombolhassa le az Isonzó fölé emelt ideiglenes olasz hidakat. Sürgős volt a térségben levő nagyszámú katonai alakulat rendezése és összekovácsolása is. Cadorna felmérte, hogy erőfölénye mellett nem lenne eredményes, ha „fejre mért ütéssel” próbálkozna, vagyis, ha az osztrák–magyar erők Trieszt előtti védővonalának áttörését és a város elfoglalását tűzné ki célként. Stratégiai jelentőségű támadás helyett így „vállra vitt ütéseket” tervezett: rövid ideig tartó több kisebb támadást, erős tüzérségi csapások után „elfogadható” emberveszteségekkel járó gyalogsági rohamokat, természetesen mindezeket közvetve Trieszt irányában.

Az első őszi támadás színhelyeként a Görz és a tengerpart közötti karsztvidéket jelölte ki, az Emanuele Filiberto aostai herceg parancsnoksága alatt álló 3. hadsereg főszerepével.

 A 7-9. isonzói csaták fő támadási irányai
(forrás: de.wikipedia.org)

Az első támadás, az isonzói csaták sorában a hetedik, 1916. szeptember 1-én kezdődött és szeptember 17-ig tartott. A csata kezdetén 240 olasz és 150 osztrák–magyar zászlóalj nézett szembe egymással. A tüzérséget tekintve az olaszok még erősebbek voltak: 1150 olasz löveg 770 osztrák–magyarral szemben.

 Olasz tüzérségi állások
(forrás: storiaememoriadibologna.it)

 Osztrák–magyar tüzérség a Karszton
(forrás: carsosegreto.it)

Az olasz támadás intenzív tüzérségi tűzzel kezdődött. Hamarosan azonban viharfelhők kerekedtek és leszakadt az ég. A heves zivatarok miatt nem tudtak felszállni az olasz repülőgépek, így a tüzérség a légi megfigyelés irányítása nélkül maradt, a tüzérségi fölény nem érvényesült kellőképpen, az ágyútűz nem okozott a vártnak megfelelő kárt az osztrák–magyar vonalakban. (Az esetből tanulva Cadorna 1916 októberében majd elrendeli, hogy nagyobb támadást csak a repülőgépek számára jó megfigyelési lehetőségeket biztosító meteorológiai viszonyok esetén lehet kezdeni.) Szeptember 14-én az olasz ágyútűz több szakaszon szétzúzta ugyan a drótakadályokat és a lövészárkok első vonalait, amint azonban délután rohamra indult a gyalogság, azt az osztrák–magyar ellenállás feltartóztatta. Esteledvén az aostai herceg az elért pozíciók tartására adott parancsot a szétázott gyalogságnak. Az olasz ágyuk éjszakára sem hallgattak el, majd 15-én hajnalban újra támadási parancsot kapott a gyalogság. Helyenként sikerült 200-300 méterrel hátrébb szorítania az osztrák–magyar csapatokat. Október 16–17-én kitisztult az ég, az olasz támadás azonban nem tudott eredményesre fordulni, sőt érezhetően gyengült. A csata mindinkább az erők „őrlése” állapotba ment át. Október 17-én este Cadorna le is állította.

A 7. isonzói csata az olaszok számára gyakorlatilag semmilyen eredményt se hozott. Ahhoz képest, hogy csak néhány napig tartott a küzdelem, a veszteségek mind a két oldalon súlyosak voltak: olasz részről 20.333 katona és 810 tiszt, az osztrák–magyar oldalon 15.000.

Kis szünettel Cadorna folytatta a rövid frontszakaszokra összpontosító, „korlátozott” támadásokat, az osztrák–magyar csapatok „morzsolását”. A 8. isonzói csata lényegében a 7. folytatása volt, de még annál is rövidebb ideig, mindössze négy napig tartott (1916. október 9–12.). A leghevesebb harcokat szintén az Isonzó alsó szakaszán, a Karszton vívták, és ugyancsak csekély eredménnyel: majdnem 3000 olasz katona élete árán maximum 200-300 m mélységű területszerzéssel. Az emberveszteségek nagysága mind a két oldalon hasonlók voltak, mint az előző csatában.

 Az osztrák–magyar tüzérség által szétlőtt Begliano d'Isonzo romjai
(forrás: storiaememoriadibologna.it)

Az olasz haderő teljesítményéről Svetozar Boroević tábornok, az osztrák–magyar 5. („Isonzó”) hadsereg főparancsnoka mégis elismerően ír a memoárjában: „az ellenség más lett, mint a múlt évben volt. Sokat tanult, megszerezte a modern háborús technika használatához szükséges tapasztalatokat […] Egy új csatában, amely nem tűnik távollevőnek nagyon nehéz lesz feltartóztatni.”

Az osztrák–magyar hadvezér az olaszokról írt elismerő szavakkal nem magát mentette, az 1916 őszi csatákban az olasz hadvezetésen, a tüzérség és a gyalogság összehangoltságán, a gyalogsági rohamokon valóban meglátszottak a háborús tapasztalatok. Amiről azonban Boroević nem tudhatott: a katonák morálját tekintve súlyos gondok mutatkoztak az olasz hadseregben. Már annyira kimerültek a katonák, hogy október végén az aostai herceg személyesen kereste föl Cadornát, hogy jelentse neki, hogy egyes alakulatoknál lázadás kitörése fenyeget, és a letöréséhez „demonstratív” büntetések alkalmazásának szükségességét vetette fel. Az osztrák–magyar erők kifáradását pedig a hadifogságba esettek számának addig nem tapasztalt növekedése jelezte: a hetedik isonzói csatában 4104 (ebből 111 tiszt), a nyolcadikban 8209 (254 tiszt), a következőben, a kilencedikben 8982 (259 tiszt).

 Pihenő olasz csapatok
(forrás: tropeamagazine.it)

1916 őszén Cadorna még elrendelt egy újabb támadást. A 9. isonzói csata a Karszt-fennsík ugyanazon részein zajlott, és csak néhány napig tartott (1916. október 31. – november 4.). A csata menetében az előzőhöz képest újdonságot jelentett, hogy az osztrák–magyar csapatok november 3-án váratlanul ellentámadásba kezdtek, miután lőszerutánpótlást kaptak. Végül is a mindkét oldalon mutatkozó kimerültség és a rossz idő miatt a parancsnokok november 4-én leállították a küzdelmet.

 A frontvonalak alakulása az első tizenegy isonzói csatában
(Doromby József - Reé László, szerk.: A magyar gyalogság című kötetből)

Az 1916. őszi isonzói csaták közül a harmadik volt a legvéresebb: az olasz haderő 34.000 embert vesztett (halottak, sebesültek, eltűntek), az osztrák–magyar 28.000 katonát.

A 9. isonzói csata után az olasz vezérkar december elejére tervezett még egy újabb „korlátozott” méretű támadást. A karsztvidéket elborító tartós esőzés miatt azonban kénytelen volt az elindítását halogatni, míg végül 1916 karácsonyán Cadorna lemondott róla. Elrendelte az állások „szisztematikus” megerősítését, a téli védelemre való felkészülést. A tél beköszöntével a nagyobb hadműveletek leálltak az Isonzónál.

Az olasz vezérkari főnök az 1916. őszi isonzói csaták mérlegét megvonva két tényezőt emelt ki az emlékirataiban. Egyfelől azt, hogy a csaták „bár csak néhány napig tartottak, jelentőségük az európai háború egészére is kihatott, mert sikerült megakadályozni, hogy a Monarchia az Isonzótól erőket szállítson át a romániai arcvonalra.” Másfelől azt, hogy „Ha a három csata morális eredményeit, a kezünkre került 21.000 hadifoglyot tekintjük, megállapíthatjuk, hogy az ellenség anyagilag és erkölcsileg meggyengült.”

 Osztrák-magyar hadifoglyok
(forrás: saturnonotizie.it)