Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése – 25. rész
Az Érsekújváron laktanya-ügyeletes szolgálatot ellátó tüzérünket 1918 őszén eléri a spanyolnátha járvány, amit szerencsésen átvészel. A betegágyban telnek napjai az őszirózsás forradalom alatt. 1918. november 14-én fegyelmezetten tér haza a tüzérezred a frontról. Négy év katonai szolgálatot követően Vágovits Gyula 1919. március 20-án tér vissza a polgári életbe…
Így teltek a kaszárnyai napok és hetek csendesen egymásután. Nappal pedig, amikor szolgálatos voltam, vagy a kaszárnya udvarának egyik napos zugában az őszi napsugár simogatásánál az újságok legfrissebb híreit olvastam, mert már akkor gróf Tisza és gróf Károlyi között élénk parlamenti viták folytak a háború befejezéséről, néhol itt-ott egy-két rövid hír az Antantnak az ország feldarabolási szándékáról, vagy pedig egy vidéki mama és apa meglátogatta a kaszárnyában levő fiát, a katona engem felkeresett és pár órai kimenőt kért.
Egyik késő szeptemberi vagy kora októberi napon, amikor szintén szolgálatban voltam és az ügyeleti szobában aludtam, úgy éjfél táján a napos tizedes felrázott és jelentette, hogy a maródi szobán egy tüzér meghalt. Azonnal felugrottam az ágyról, kardomat és revolveremet felcsatolva vele együtt a maródi szobába mentem. Akkor már javában dühöngött a spanyolnátha járvány. A szoba tömve volt betegekkel, még a padlóra helyezett szalmazsákon is feküdtek betegek. Megállva az ajtó küszöbén, az ügyeletes szanitéc mutatott egy ágy felé, amelyen a szegény kimúlt. Az egész szoba telve volt nyögéssel. Mondtam, hogy lepedővel takarják le és majd reggel jelentem az ezredorvosnak és a halotti lap kiállítása után kiszállíttatom a Tóth József utcai temető halottas házába. Utána visszamenve szobámba lefeküdtem és ébresztőig aludtam.
Úgy d.e. 10 óra felé éreztem, hogy nekem is kezd fájni a derekam (így kezdődött ez a csúnya nyavalya), de dél felé már alig bírtam menni. Igen vártam, hogy a szolgálatot átadhassam. Szolgálatom átadása után hazamenve, de csak úgy, ahogy a kardot a derekamról lekapcsoltam, és úgy támaszkodtam rá mint egy botra, azonnal ágyba feküdtem, és az esetet jelentették Dr. Gyurmán ezredorvosnak, aki többször is kint volt nálam. E csúnya betegségből, ami több millió ember életét vitte el, csak igen nehezen tudtam kimászni, azt is csak erős szervezetemnek köszönhetem.
Az október végi őszirózsás forradalom otthon betegágyamban talált. Ágyban értesültem a pesti, hazai, az otthoni és vidéki eseményekről. Amikorra felgyógyultam, a felbomlott frontokról fegyelmezetlenül özönlött vissza a katonaság. Vége lett mindennek.
Betegségemből felépülve újból jelentkeztem szolgálattételre a kaszárnyában. Naményi alezredes ezredparancsnok 1918. november 14-én délelőtt hozta haza az olasz frontról a mi tüzérezredünket az újvári pótüteghez az itteni kaszárnyába, úgyszólván teljesen épen és fegyelmezetten.
A tüzérezred parancsnoka, Naményi Konc Viktor még őrnagyként a Tölgyesi-szorosban, mellette egy leplezett 30 és feles mozsár (Białoskurski Ödön: A m. kir. 37. honvéd tüzérdandár története 1914–1918. I. köt. A m. kir. 4. honvéd tábori ágyúsezred története. Budapest, 1939)
A politikai események az országban drámai gyorsasággal peregtek. Ezen idők újvári eseményeit külön munkámban örökítettem meg.
Naményi alezredes az olasz frontról úgyszólván teljes hadifelszereléssel tért haza, több mint ezer főnyi frontharcossal, köztük cca. 35 tiszt, több tisztjelölt és altiszt, több ágyúval, 9 géppuskával, 450 felszerszámozott lóval és 220 megrakott kocsival, akkori kb. 9 millió aranykorona értékben. Az itteni pótütegnek is voltak lovai, sőt ezredünk egy német szállítmányból 200 lovat vett át, amik közül sokat az itteni gazdáknak adtak ki mezei munkára.
Az egész országban uralkodó zűrzavaros káoszban szinte szerencséje volt a városnak, hogy tüzérezredünk alakulatai visszajöttek, mert nemcsak a város, de a környező vidék részére is az akkor annyira szükséges karhatalmat a mi ezredünk szolgáltatta. Ezt az idők távlatából igazán csak az tudja felértékelni, aki akkor ebben aktívan részt vett, vagy élt.
Én 1919. március hó 20-án tértem vissza polgári foglalkozásomhoz, mint városi tisztviselő. Az 1918 évi őszirózsás forradalom és az e közötti lezajlott idők eseményei, amelyekben én is részt vettem, már nem tartoznak a jelen témám, illetve a harctéri emlékeim közé, ezért itt ezekkel nem is foglalkozom, mindössze csak annyit, hogy teljes négy évig teljesítettem katonai, ebből 33 hónapi harctéri szolgálatot. És ha most elolvasom az itt leírt sorokat, mint egy érdekes regény, vagy film pereg le lelki szemeim előtt, amely inkább több szenvedéssel és bánattal van tele, mint kedves és édes emlékekkel.
Egyik napon elővettem katonai kitüntetéseimet és az asztalon magam elé raktam ki, amelyek között van egy német, meg egy bolgár arany háborús emlékérem is. A vitézségi érem az „ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásért” járt, illetve ilyen címen adták. De mégis legértékesebb azonban mind között a Károly Csapatkereszt, amely platinaszerű fehér fémötvözetből készült, rövid szárú, azaz úgynevezett máltai keresztforma. A hézagok illetve a közök lombkoszorúval vannak körülvéve, miáltal az érme köralakot mutat. Az egyik oldal felirata VITAM ET SANGVINEM, ami magyarul azt jelenti, hogy életünket és vérünket.
Károly Csapatkereszt
Ezt a keresztet csak azok a frontharcosok kaphatták meg, akik hosszabb ideig teljesítettek fegyveres szolgálatot az első tűzvonalban. Ezen harctéri katonai kitüntetésre 1938 után is a rendes havi fizetésemhez, ha jól emlékszem, még külön havi 15 pengő pótilletéket is adtak. Budapesten jártamban 1940-ben egy idősebb ezredessel találkoztam az utcán, és annak is a mellén csupán ez az egy kitüntetés lógott, pedig minden bizonnyal lehetett neki még sok más vitézségi érme is. Ezzel ő is csak azt akarta dokumentálni, hogy ezt a kitüntetést tekintette mint frontharcos a legszebbnek és legértékesebbnek is.
De ezen érmeim között van még részemre egy értékesebb és igen kedves harctéri emlék, egy alumíniumból készült kicsi szentelt érem, amelynek egyik oldalán Jézus, a másik oldalán szűz Mária képe látható, vékony régi selyemzsinóron, amely érmet ezen eredeti zsinóron a harctérre indulásom napján itthon akasztottak a nyakamba, mint amulettet, amely érmet 33 hónapon át a legviharosabb napokon is állandóan a nyakamon viseltem, ezért is oly fekete az egykori selyemzsinór, de nekem még most is féltve őrzött harctéri emlék, és a koporsómba is szeretném magammal vinni.
Következő rész: Amiről a katonai krónikák nem tesznek említést
Összes rész: Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése
