Badari bácsi

2016.08.08. 07:03 :: PintérTamás

Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése – 21. rész

slovensky

Tüzérünk kedves emlékeket őrzött egy öreg hajótüzérről, aki Pici lovával együtt neki is gondját viselte a háború idején. Gyimesbükkön a Tatros keskeny pallóhídja is egy kedves történetet idézett fel Vágovits Gyula számára az őt fiaként szerető Badari bácsiról.

 

Most pedig szeretnék valami keveset megemlékezni a Badari bácsira. Ő hajtótüzér volt, és a gondjaira bízott két lovon kívül még ez én Pici névre hallgató hátaslovamat is gondozta. Egyszerű paraszt bácsi volt, mint a hajtótüzérek zöme. Értett a lovakhoz, ezek ápolásához, illetve gondozásához, úgy 50 év körüli komoly és természetes ésszel rendelkező ember volt, afféle ezermester is, mert megcsinált az bizony mindent, még borotválni is tudott. Engem nagyon szeretett, mintha civilben is jó gazdája, vagy legalábbis a gazdája fia lettem volna.

Egyik napon egy kedves és érdekes tárggyal ajándékozott meg. A lovam farkának és sörényének a szőréből egy puha ruhakefét készített. Még most is használom és szeretettel őrzöm, mint egy igen értékes, illetve becses harctéri emléket. Családom minden tagjának elmeséltem a történetét. Nem adnám el semmi pénzért, mert valahányszor használat céljából kézbe veszem, mindig a jó Badari bácsi jut az eszembe.

De a kefe ugyancsak eszembe juttatja az én pajtásomat, a Pici lovamat is, mert 33 hónapi harctéri szolgálatomból a legtöbb hónapot vele töltöttem, ott kint. Nagyon értelmes és hű állat volt, annyira megszerettem, hogy még most is sokat gondolok rá, hiszen egy fényképen együtt is vagyunk lefényképezve, s még most is büszkén mutogatom. Nagyon szerette a kockacukrot. Annyira ismert, hogy ha az istállók felé mentem és meghallotta a hangomat, azonnal hízelegve nyeríteni kezdett, mert tudta, hogy ilyenkor mindig kijár neki egy-két darab kockacukor. Sokszor az arcomat akarta megnyalni és ha azt elfordítottam, akkor a kezem fejét nyaldosta vérig szeretetének jeléül. Különben is köztudomású, hogy a ló egy igen értelmes és hű állat, akárcsak a kutya.

„Pici névre hallgató hátaslovam. Hosszú időn át volt hű pajtásom.” „Pici névre hallgató hátaslovam. Hosszú időn át volt hű pajtásom.”
(A kép és az idézet a visszaemlékezésből)

Mint említettem, Badari bácsi borotválni is tudott, tehát mindig ő borotvált meg engem, bár a sors is eléggé borotvált. A zaturcy-i harcok idején, amikor az orosz Bruszilov tábornok bennünket heteken át kergetett, az egyik nap délutánján, talán 1 ½ órás csendes pihenőnk volt. Badari bácsi odajött hozzám, hogy megborotvál, mert, mint mondotta, fiatalos arcomhoz nem illik, hogy szőrös vagyok. Leültem egy zabbal megtöltött zsákra (szék helyett), hogy megborotváljon. Menet közben a sík terepen szűkében voltunk a víznek. Kulacsomban volt még egy kevés víz, amit a szappanozó tégelybe öntöttem, gondolva, arra éppen elég is lesz. Már majdnem készen volt a borotválással, amikor Badari bácsi a zsákra, illetve annak szélére tett tégelyből egy ügyetlen fordulatkor a vizet kiöntötte, úgyhogy biz abban egy gyűszűre való sem maradt. „Sebaj!” – mondta Badari bácsi, s azzal a nyálát köpködte egymás után a kenő pamacsra és így szappanozott be tovább. E nem éppen higiénikus módszert kénytelen voltam eltűrni, ha nem akartam azt, hogy csak a fél arcom legyen leborotválva. Borotválás után zsebkendőmmel akartam arcomat a szappantól megtörölni, de ő nagy udvariasan a saját piszkos zsebkendőjével törölte meg az arcomat. Hiába, akkor ez is jó volt. Estére ahova megérkeztünk, első dolgom volt, hogy tiszta vízzel megmossam az arcomat, mert ott már elegendő mennyiségű víz állt a rendelkezésünkre, hiszen közelünkben egy kicsi csermely folydogált.

Még valamit szeretnék a Badari bácsiról írni. Gyimesbükk község, azt lehet mondani, az Ó-Romániába vezető országút két oldalán épült. Ezt az irányt véve az országúttól jobbra kissé távolabb az ott húzódó dombos oldal szélén folyik egy kis patak, körülbelül olyan széles, mint a mi Nyitra folyónk mellékága, az új Nyitra, csak azzal a különbséggel, hogy amíg az utóbbi keskeny, de mély árokban folyik, addig a gyimesbükki patak sekély mederben, azonban ennek mindkét oldalán elég széles és lapályos árterülete van. Ha a kis patak vagy folyó megáradt, ami esőzések alkalmával elég gyakori volt, ilyenkor az egész árterület víz alá került, majd az ár gyors elvonulása után az árterület pár napig iszapossá vált.

A Tatros folyó fölötti vasúti híd a magyar-román határon korabeli képeslapon A Tatros folyó fölötti vasúti híd a magyar-román határon korabeli képeslapon
(forrás: kepeslapok.wordpress.com)

Hogy a patak tényleg keskeny volt, az bizonyítja, hogy rajta a gyalogátkelést két cca. 6–8 méter hosszú, de eléggé széles és vastag fenyőfaszál tette lehetővé, amelyek cölöpökön feküdtek a víz partján. Ezt a primitív átkelőt a másik oldalon levő dombos részen a pataktól pár percnyi távolságra eső kisebb falu, illetve csak pár házból álló település lakói használták. Úgy emlékszem, hogy a késő szeptemberi vagy október eleji napok egyikén egy ismerős barátomat kerestem fel a patak túlsó oldalán levő faluban, aki talán névnapját ünnepelte hazulról csomagban kapott konyakos üvegek mellett, és erre engemet is meghívott.

Még világossal mentem át a két fenyőfa dorongon. A folyó az előző heti esőzések után már visszament medrébe, de az árterület bizony még félig nedves, félig száraz iszappal volt borítva. Talán este 9 óra lehetett, hogy szállásomra indultam vissza, úgyszólván teljes józan állapotban. Az ég erősen felhős volt, majdnem borult, a holdvilág hol elbújt, hol meg előjött a gyorsan futó felhők közül, ami még csak inkább rontotta a látási viszonyokat. Amikor a keskeny és korlátnélküli dorongátkelőhöz értem, gyönyörűen és szépen világított a hold. Lassan és vigyázva, apró lépésekben már át is mentem a patak fölött, amikor egy gyorsan rohanó sötét felhő hirtelen eltakarta a fényes holdat, amire koromsötét lett és kissé meginogva a jobb lábam csizmájának a sarkantyúja a másik csizmám sarkantyújában megakadt, én pedig e vak sötétségben, mivel fogózkodó korlát nem volt egyensúlyomat teljesen elveszítve jobb oldalra fordulva a cca. 2 méter magas pallóról, zsupsz és szép gyorsan az iszapos talajra pottyantam. Szerencsésen esve nem történt semmi bajom és az újabb holdvilág fényénél sárosan kimásztam a száraz partra. Jobb arcom, valamint ruhám jobb oldala és csizmám csupa iszap volt.

Hazaérve azonnal levetkőztem és a pokróc alá bújva boldogan elaludtam. Már késő reggel volt, amikor felébredtem és legnagyobb meglepetésemre ruhám és csizmám tisztára kikefélve priccsem mellett volt. Egyszer csak bejön Badari bácsi és hozva a reggeli feketekávémat szelíd és jóságos hangon csak annyit jegyzett meg: „Ejnye, ejnye, valami görbe úton járhatott.” Amikor aztán elmondtam a jó öreg Badari bácsinak a megtörtént esetet, nagyot nevetve mondta: „Otthon a gázlámpa világánál ilyen nem fordulhat elő” – és újból mosolygott. Nem csoda, hogy még most is szeretettel gondolok rá.

Következő rész: Átvezénylések, béketárgyalások, átszervezések

Összes rész: Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése

2 komment

Címkék: vágovits gyula

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr339168774

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2016.08.09. 12:55:01

50 éveseket is soroztak? Valójában mennyi volt a felső korhatár?

BálintFerenc · http://nagyhaboru.blog.hu 2016.08.09. 14:57:05

@fofilozofus: az 1915. évi II. törvény szerint a népfölkelési kötelezettség azon év végéig tart, amelyben az illető betölti az ötvenet.

Részletesebben:
www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=7310

Idősebbek közül sokan önként jelentkeztek, a legextrémebb példa, amivel találkoztam egy 1855-ös születésű tiszthelyettes, aki hadirokkantként(!) egy hadapródiskolában volt segédoktató. 1914-ben önként jelentkezett és egyebek mellett Arany Vitézségi Érmet is kapott.

Nyugállományú tisztek szintén viszonylag sokan jelentkeztek szolgálatra.

A tiroliaknál állítólag még öregebb 70 körüli önkéntesek is előfordultak.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • Buna Katalin: Egy érdekes cikk a Szarvasi közlönvben 1934-ből. Vajon a 80-100 db dia meg van még valahol? "Szé... (2021.11.30. 19:33) Csak egy pár képeslap…
  • magyaros17: @KajonÁrpád: Igen, a vártűzérségnél játszott szerepről hallottam. A legtöbb vártűzér sapkajelvénye... (2021.11.30. 11:02) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: Ez a Gunesch mindig meg tudja lepni az embert! (2021.11.29. 21:30) „Voltak monológok, dalok, táncok, kuplék…”
  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása