Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése – 9. rész
Az orosz áttörés hatására 1916 júniusának elején Olyka környékén az egész arcvonalon megindul a visszavonulás. Tüzérünk bevallja, hogy a tervszerűség helyett ez sokszor inkább az oroszok előli hanyatt-homlok menekülésre emlékeztetett. A mai részben ebbe kapunk érzékletes betekintést.
Egy pillanat alatt talpon volt mindenki. Ki-ki szomszédjára bámult, értetlenül, tágra meredt szemmel, aztán, amikor a hihetetlent végre felfogták, szomorúan, fejüket lehorgasztva kezdtek ez emberek szedelőzködni. A rajvonalban levő 75-öst, amely a 3. ütegé volt, miután az összelőtt mély árkon át kihúzatni nem tudták, felrobbantották, majd éjféltájban szemergő esőben megindult a két üteg – az 1. és 3. – hátrafele. Előbbi Palcától keletre, a vasút és műút keresztezése tájékénak tartott, a 3. ütegnek (Oláh főhadnagy) azonban le kellett térnie az útról, hogy az előre kiszemelt erdőtisztásra jusson, ahova virradatkor meg is érkeztek.
Éppen jókor. Alighogy Oláh június 6-án, valamivel hajnali 4 óra után figyelőhelyét elfoglalta, a 15-szörös távcsövével a ködös szürkületes előterepet kémlelni kezdte, és elszörnyedve látta, hogy alig 200 lépéssel előtte roppant sűrű orosz tömeg ácsorog és tesz-vesz; e két vonal közt pedig a mi járőreink nyugodtan tárgyalnak az orosszal. Ezen, ha fel is indult, de meg nem lepődött, mert a gyalogság, amellyel új helyén összeköttetésbe került, a 14. osztrák Landwehr ezred volt.
„Az aggodalom miatt – írja Oláh – hogy a még nem is tűzkész ütegemet elfoghatják, elordítom magam: »Schiessen!« S tombolva a méregtől szidom a tiszteket és legénységet, amire a fegyelem vagy szuggerálás pár puskát elsüt, majd mind többen kezdenek lőni. Az orosz árulásra gondolva óriási össztüzeket ad le, a golyók úgy röpködnek, mint a cserebogarak... Poprád tűzmestert hamar hátraküldöm, hogy szaladjon az üteghez, s ha közben visszafutást látna, hajtson el az üteg, különben elfogják. Magam is gurulva, kúszva a sűrű golyózáporban az erdő szélére megyek, a telefonistákat pedig zavarom, hogy siessenek a dróttal. Megdöbbentő volt látni – írja tovább Oláh naplójában –, hogy hol egyenként, hol csoportosan hogyan szökdöstek visszafelé. Azt hazudták, hogy lőszerért mennek. Végre megvan az összeköttetés, megnyitom a tüzet... s a muszkák futnak vissza.”
Az 1. ütegnél történteket részletesen nem ismerjük, de úgy hallatszott, a csoportjabeli testvérütegekkel karöltve az oroszok előrenyomulását elkeseredett zárótűzzel megállították.
Hadosztályunk balszárnya a fentebb említett éjjeli visszavonulásban nem vett reszt, hiszen a mi jobbszárnyunknak is csak a szomszéd hadosztály miatt kellett visszahúzódni. Ezredünk 2. és 4. ütege tehát 6-án délelőtt még régi állásában állt és onnan adott zárótüzet annak a támadásnak az elhárítására, amely hadosztályunknak ezt a részét érte.
A Bruszilov-offenzíva vázlata
(forrás: Doromby József–Reé László szerk.: A magyar gyalogság című kötet)
A távolabbi déli szomszédnál, a Szurmay-hadtestnél a végzet tovább dolgozott. Szurmayék visszavonulása folytán a X. hadtest déli szárnya már délelőtt veszélyes helyzetbe került. Amikor Martiny gyalogsági tábornok arról értesült, hogy az oroszok már Nowosielkinel jobb oldalában állanak, hadtestét Romanow-Zwierow vonalába rendelte vissza. Ezredünktől az 1. üteg a visszavonulás fedezésére egy ideig a helyén maradt.
A hátrálás pedig már az egész vonalon megkezdődött. Természetes, hogy most már az egész hadvezetőség is lélegzethez jutott és úgy a visszavonulás menetét, mint ennek lehetőségszerinti fékezését bizonyos ellentámadásokkal szigorú tervszerűséggel, a stratégia követelményeivel hajtotta végre. Hogy a csapatok is lélegzethez jussanak, még egy komoly katonai esemény előtt, a lucki csata előtt állottak. Sajnos ezt is elveszítettük. Ha ezen napok harcászati eseményeit, beleértve a gyalogságét és tüzérségét, ismét epizódok alakjában akarnám ismertetni, ezek megörökítése is több oldalt tenne ki.
A szomorú eredmény újból csak az volt, hogy a visszavonulást tervszerűen kellett tovább folytatni, lehetőleg minél kevesebb emberveszteséggel. Hogy eddig is mily elképesztő méreteket öltött ember-veszteségünk, csak egy szomorú adatot sorolok fel. A Tabajdi tábornok vezetése alatt álló 37. hadosztály június 8-ára 2500 küzdőre sorvadt le. Olyka – Lucknál a halottakat nem számítva az oroszok 45 000 embert, s majdnem 1 000 tisztet ejtettek foglyul, 66 löveget, 150 géppuskát, meg 71 aknavetőt zsákmányoltak, az arcvonalat pedig 80 km szélességben felszakították.
A Bruszilov-offenzíva során fogságba esett osztrák–magyar katonák
(forrás: lenta.ru)
Így teljesen megérthető, hogy csapatainkat tervszerűen vissza kellett vonni mindaddig, míg komoly segítség nem érkezik. Annak dacára, hogy csapataink az ellenséges túlerővel heroikus küzdelmet [vívtak] és bátorságot gyakoroltak, hiszen volt olyan eset is, mint például az ezred 3. ütege, amely Iwanczyeytől keletre állt, annak lövegei oly nagy tüzelést hajtottak végre, hogy egy ágyúcső kiégett, a többi lövegnél pedig az olaj gyulladt meg úgy, hogy vizes ruhákkal kellett a csöveket lehűteni, a tüzelést átmenetileg abbahagyni, sőt az is előfordult, hogy sok felsőbb parancs is sokszor más irányú tevékenységre késztette az üteg parancsnokát.
Ez is itt történt a 3. ütegnél június 9-én délután, amikor a hadosztálynak közép- és balszárnya visszavonulási parancsot kapott. A hátrálás fedezésére az 1. és 3. üteg volt kijelölve, s ekkor történt, hogy egy kitűnő és ritka alkalmat volt kénytelen elszalasztani: egy ezrednyi orosz lovas tömeg az ütegparancsnok szemeláttára suhant át századonként egy tisztáson, de ő nem lőhetett rájuk, mert „sajnos olyan sok fontosabb célja volt.”
Hogy milyen jeleneteket okozott egy visszavonulás és hogy ezt érzékelni tudjuk, olvassuk el a most következő pár mondatból álló krónikai feljegyzést: „A két menetoszlop rázúdul a sierchowi útra. Mocsaras őserdőn át vezető, kétnyomnyi keskeny dorongúton zsúfolódnak össze a legkülönbözőbb irányból rátóduló csapatok. Németek, közösek és honvédek; gyalogság, lovasság és tüzérség; gépfegyverosztagok, ütközet- és eleségvonatok, lőszeres oszlopok, egymás hegyén hátán, egymást akadályozva az előrejutásban. A zavar csak fokozódott, amikor az orosz elkezdett a menekülőkbe belesrappnelezni."
Hasonló, tán még borzasztóbb jeleneteket is láttam. A visszavonulás megkezdése előtt a hadvezetőség parancsára az Olykához közel levő Palcza, ahol igen sok katonai felszerelési és élelmezési raktár volt, petróleummal lett leöntve majd felgyújtva. Szörnyű látvány volt, amint a felhalmozott liszt, zsír, cukor és felszerelés vörös és kékes színű lángokban hamvadt el. A fekete füstöt már több kilométerről láttam. A földre kiöntött bor, mint a patak folyt az útmenti árokban. A kiöntött rum pedig sistergett a tűztől. Itt-ott egy katona becsípve feküdt az út porában, volt közöttük sok könnyű sebesült, akiket sebesülésük után hátraküldtek, de olyan is, aki sebesülten vonszolta magát hátra, hogy sebét bekössék.
A lucki széles műúton hasonló volt a helyzet, mint amit fentebb leírtam. Ott még siralmasabb látványban is volt részem. A nehézágyúk húzásában inaszakadt lovak dőltek ki a nagy fáradtságtól és éhségtől. Lábaik az égnek felfelé álltak keresztül fekve az országúton elzárva a forgalmat. Ilyenkor gyorsan elvágták a szerszámot és a lovat az út menti árokba hurcolták. Az út menti árok szélén fáradt bakák felszerelésükkel kimerülve feküdtek. Kiabálás mindenféle nyelven: igazi bábeli zűrzavar. Aki ilyet nem látott, az el sem tudja képzelni. Valljuk be őszintén, minden kertelés nélkül, hogy hanyatt homlok menekültünk visszafelé az orosz elől mindaddig, míg aztán a támadást nemcsak megállítani, de csapatainknak sikerült ellentámadásba is lendülni.
Következő rész: Hírzárlat, álhírek és gyászmise
Összes rész: Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése
