Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése – 2. rész
A háborúba önként jelentkezett tüzérünkre komoly kiképzés várt 1915-ben Érsekújváron. A gyalogsági, lovassági, műszaki és tüzérségi elméleti ismeretek mellett a gyakorlatban is el kellett sajátítania a katonai tudományokat. A legkellemetlenebb a „véres” lovaglásoktatás volt a számára. A kiképzést követően hamar eljött 1915. november 2-a, amikor a menetalakulat elindult a frontra. A 4. honvéd tábori ágyús tüzér ezred ekkor Volhíniában, Karpilowka mellett volt állásban.
Amikor 1915. március 1-jén az újvári kaszárnyába bevonultam katonai szolgálatra, akkor már 8 hónapja tombolt az első véres világháború, és többmilliós, állig fölfegyverzett hadseregek mérték össze erejüket a legmodernebb öldöklő fegyverekkel. A mi 4. honvéd tábori ágyúezredünk Nyitráról az ottani sátortáborból 1914. augusztus 15-én ment ki az orosz frontra. Tüzérezredünk azonnal a legvéresebb ütközetekben vett rész, köztük a kárpáti harcokban is. E napok eseményét az ide csatolt egy-két eredeti fényképfelvétel is élénken szemlélteti. A többi felvétel pedig abból az időből való, amikor már én is kint voltam a fronton.
Nehéz kapaszkodó, útban a behavazott hegyi állásba /Kárpátok/
(A fotó és a szöveg a visszaemlékezésből.)
Sohasem gondoltam volna, hogy az általam olyan nagyon megszeretett fegyvernem milyen komoly és nehéz műszaki alakulat. Csak röviden, dióhéjban ismertetem ezt. Reggel 5 órakor ébresztő, azonnal derékig hideg vízben lemosakodni és a felöltözés után reggeli. Reggel 6 órától 7 óráig csuklógyakorlatok, utána 8 óráig a lovardában lovaglási iskola, majd fél óráig lovaglási gyakorlatok, csutakolás, lókefélés, lópata ápolás stb., utána fél óra pihenő, amikor az ember beugorhatott a kantinba is. Délelőtt 9 órától ¾ 10-ig gyalogsági menetgyakorlatok, d.e. 10 órától 12-ig tüzérségi elméleti iskola. 12 órakor ebéd, d.u. 1 óráig szünet, aztán újból tüzérségi elméleti vagy gyakorlati iskola ½ 5-ig, 5 órakor parancsfelolvasás, utána aztán szabad este 9 óráig, amikor a takarodót fújták.
Ismerni kellett a gyalogsági fegyver minden alkatrészét és használatát. A gyalogság részére előírt szabályokat, a rajvonalba való fejlődést és a kézi rohamot, ugyancsak a huszárság, illetve a lovasság részére előírt szabályokat. Rendkívül nagy súlyt fektettek a tüzérségi előírásokra úgy elméletileg, mint gyakorlatilag. Tudnunk kellett az ágyú minden alkatrészének a nevét, széjjelszedését, összeállítását és ami a legfőbb, a használatát az irányítástól kezdve a kilövésig. Amikor az ember mindezekkel tisztában volt az iskolában, sor került a magasabb műszaki ismeretek elsajátítására, nevezetesen a lőelemek pontos kiszámításánál vagy megállapításánál az annyira szükséges üteg szögmérő ismeretére és kezelésére, a hírközléshez szükséges tábori telefon minden alkatrészének ismeretére és annak használatára, beleértve a vonalszakadást és újbóli összeköttetést, a morzejeleknek kifogástalan ismeretét és azok használatát, úgy a telefonfonikával, mint kicsi zászlók integetése útján arra az esetre, amikor telefont nem lehetett használni.
Szóval olyan műszaki kiképzést nyertünk, hogy az ember feje szédült bele, nem beszélve a fizikailag legkellemetlenebb dologról, vagyis arról, amikor lovagolni tanítottak. A kemény bőrnyereg teljesen föltörte az ember két combjának belső részét, amivel a nyerget szorította, olyannyira kisebezte, hogy tiszta vér lett az alsónadrág. Másnap ezekkel a feltört combokkal újból nyeregbe kellett ülni, hogy milyen fájdalmakkal, azt csak az tudja, aki szintén átesett a lovaglás művészetének elsajátításán. Régi lovas recept szerint úgy segítettünk magunkon, hogy úgy a belső combunknak részét, valamint az alsónadrágot is faggyúval kentük be és az ilyen faggyús alsónadrágot heteken keresztül magunkon hagytuk mindaddig, amíg a feltört bőr meg nem puhult és többé nem reagált a feltörésre.
Ekkor már nem jelentett gondot a lovaglás: Vágovits Gyula Pici nevű lován 1917-ben
(A fotó a visszaemlékezésből.)
Közben hetenként egyszer, néha kétszer is 24 órás őrségi szolgálat. Talán augusztus hóban 4 heti tüzérségi éleslövészeti gyakorlatra mentünk Hajmáskérre, ezt megelőzőleg a gyalogsági éleslövészetet az újvári határban levő lövöldén gyakoroltuk.
1915. október végéig összeállították a harctérre induló szakaszokat. November 1-én érzékenyen búcsúztam el szeretett hozzátartozóimtól és az otthontól. 2-án d.u. 3 órakor teljes menetfelszereléssel az újvári vasútállomásra mentünk az itteni cigányzenészek által játszott Rákóczi induló tüzes hangjai mellett, a Széchenyi utcán a járdaszélén állók zsebkendő- és kézintegetései között.
Én a négyessorban felállított balszélén meneteltem és amikor a gimnázium épülete elé értünk, a járda széléről elém lépett egy újvári szőke kislány ismerősöm V.M. és virágcsokrot adott a kezembe, majd homlokon csókolt mondván „Isten vezérelje”, majd hirtelen megfordult és eltűnt a járdaszélén állók között. Én pedig kábultan meneteltem tovább a kezembe nyomott virágcsokorral.
Búcsú az otthontól. Indul a menetszakasz az orosz frontra Volhíniába a tüzérütegeink megfogyatkozott létszámának kiegészítésére, 1915.
(A fotó és a szöveg a visszaemlékezésből.)
Késő este indult el velünk a vasúti szerelvény az ismeretlenség honába, a Kárpátok gerincén ki Volhíniába. Talán hat napig vitt minket a gőzős. Volt eset, hogy egy egész éjjel is vesztegeltünk valamelyik nagyobb vasúti állomás mellékvágányára kilökve. Bár nappal még mindig kábultan bámultam az ismeretlen vidéket, de azért arra világosan visszaemlékszem, hogy egy egész napig tartó idő alatt haladt vonatunk az orosz cár vadaskertje mellett, amely kb. 3 méter magas deszkákkal volt bekerítve.
Talán november 8-ika volt, amikor d.e. egy kicsi vasúti állomásnál megálltunk. Az állomás nevét már elfelejtettem, csak azt tudom, hogy akkor ott a tüzérezredünk lőszeroszlopa tartózkodott. Kivagonírozás után enni kaptunk, majd vártuk a további parancsot, hogy hová, melyik tüzérségi üteg- vagy mozdonyállásba menjünk. Eléggé leégett kicsi falu volt ez a helység jellegzetes hagymakupolás kicsi fatemplomával.
Időnk még volt, azért bepillantottam eddig még valóságban nem látott ilyen templomba. A templom belseje inkább gömbölyű alakú volt. A karzatról, illetve a kórusról fütyürészést hallottam s amikor jobban körülnéztem, megállapítottam, hogy itt fent a kóruson katonai iparosok, szabók, szíjgyártók, suszterek kalapálva fütyürésztek. A lenti térség pedig olyasféle raktárhelységül szolgált. Ez az első élményem nem valami kellemes benyomást keltett bennem.
Mielőtt leírnám a tüzelőállásba való menetelünket, előzőleg röviden ismertetem, hogy kivagonírozásunk idején milyen harcászati területen is voltunk. 1915. október 10-én a hadvezetőség parancsára hadosztályunk gyalogságának tüzérezredünk támogatásával Karpilowkát és a körülötte levő gyalogsági állásokat rohammal kellett volna elfoglalni. Tüzérezredünknek a hadvezetőség a közvetlenül Karpilowka előtt és a falutól délre Baszlikiig húzódó beásott orosz rajvonalakat osztotta ki célpontnak. A gyalogság előnyomulását tüzérezredünk, úgy az I. mint a II. osztály ütegei, eredményes tüzeléssel támogatták.
Mivel ez a vállalkozás csak részleges eredményt hozott, a hadvezetőség a további harcokat beszüntette, ezért 1915. október közepén az aktív hadműveletek Karpilowka tájékán úgy a gyalogságnál, mint a 4. honvéd tábori ágyúsezredünknél lassú nyugvásba mentek és viszonylagos nyugalom állt be.
Tüzérezredünk Karpilowka előtt 1915. október hó 10-én. Fent a baloldalon látható erdőtisztáson lettek felállítva az ezred négy ütegének lövegállásai.
(A fotó és a szöveg a visszaemlékezésből.)
Minket tehát, akik most ezen szállítmánnyal érkeztünk meg, ezredünknek a Karpilowka előtt levő állásába vittek. Talán d.u. 3 órakor indultunk el. Novemberben már hamarosan besötétedik, különösen az erdőben. Mi pedig mocsaras sűrű erdőben dorongúton mentünk, ráadásul megeredt az eső is. Én, aki édesanyám szoknyájától gyalog még Andódon sem voltam, a többórás keserves menetelés következtében teljesen kimerültem és tovább menni nem tudtam. Nagy láz és szomjúság gyötört. Rettenetes szomjúságomat egy bajtársam jóvoltából úgy oltottam el, hogy kulacsomat a dorongút két szélén levő árok sáros esővizével merítette meg és amikor egy kicsit leülepedett, mohón hörpintettem fel az iszapos moslékot, talán négyszer is egymás után rövid időközökben. Hallottam is társaim hangos megjegyzéseit: „No, ez is szerencsés, mert holnap úgyis hátraviszik a segélyhelyre.” De nem így történt, mert tán két óra múlva újból gyalogoltam a többivel a sáros dorongúton a szakadó esőben.
Éjjel lehetett, amikor több kilométeres menetelés után megérkeztünk ezredünk egyik ütegének mozdonyállására az erdő sűrűjében. Ekkor láttam a második nem kellemes élményt. Sok kicsi földbevájt fedezék. Tábortűz mellett ázott vizes köpenyben virrasztottuk át az éjszaka többi részét.
Következő rész: Üteg, löveg, lőszerkocsi, avagy mit kell tudni egy tüzérezredről?
Összes rész: Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése
