Az olasz a haderő felkészülése 1915 telén a háború folytatására
Az olasz haderő 1915-ben nem tudta elérni a kitűzött hadászati céljait. Az Isonzónál indított első négy támadásával nem sikerült áttörnie a frontot. Az isonzói csaták rendkívül súlyos emberveszteséggel jártak (1915-ben az olasz hadsereg halottakban és sebesültekben összesen 250.000 embert vesztett), a csapatok kimerültek, a fegyverzet és a felszerelések jelentős része elhasználódott. A tél kezdetére a háború az Isonzónál is állóháborúvá változott, hasonlóképpen, mint a világháború többi hadszínterén.
Elszállt a háborúba lépéskor is megalapozatlan remény, hogy az osztrák–magyar haderő gyorsan megroppan. Megjelentek az illúzióvesztés, a csalódottság és az elbizonytalanodás jelei, Olaszországban is kialakult a „háborúba lépés traumája” állapot.
A civil és a katonai hatalom csúcsain föl sem merült, hogy abba lehetne/kellene hagyni a háborút, a kormány is és a hadvezetés is bármi áron győzni akart. Nem visszakozhattak, alig fél éve döntöttek a háború mellett, és már túl sok volt a halott. Nem tehettek mást: nekiláttak a gazdaság, az ország, a haderő olyan átszervezéséhez, amely immár az elhúzódó háborút szolgálja.
Ezt az átszervezést nyilvánvalóan nem lehetett megoldani néhány intézkedéssel, és rövid idő alatt.
Az elhúzódó háborúból fakadó gondok megoldására a katonai hatalomnak egyszerű és egyértelmű volt a válasza: több katonára, több fegyverre, lőszerre és felszerelésre van szükség. A kormány feladata, hogy előteremtse ezeket. Honnan és hogyan? A katonák azzal válaszoltak: ez a kormány gondja.
*
A hadvezetésnek az azonnali, halaszthatatlan teendőkkel kellett foglalkoznia. Szerencséjére a tél beállta adott időbeli mozgásteret. A tél ugyanis befagyasztotta a nagyobb hadműveletek lehetőségét, az olasz fronton különösen. A nagyjából 600 kilométer hosszú frontvonal legalább 4/5 része az Alpok magashegyeiben húzódott. Ezen a szakaszon, a „fehér háború” színterén, a harci cselekmények nem szüneteltek ugyan teljesen, a földrajzi körülmények és az időjárási viszonyok azonban kizárták az osztrák–magyar haderő offenzíváját. Mégis, megszervezni mintegy félmillió katona „mindennapi” életét rendkívüli feladat volt. (Ennyi katona a történelem során sohasem telelt át az Alpokban.) Jelentős részükre az a sors várt, hogy barlangokba, betonerődökbe húzódva vészeljék át a telet. A téli ruházat (vékony katonaköpenyek, lábszártekerős bakancsok) még az Isonzót kísérő alacsonyabb hegyekben sem védtek a Karszt-vidék szakadó esői és viharos, hideg szelei ellen. A meghűlés, a tüdőgyulladás, a fagyások tömeges méreteket öltöttek. A parancsnokságok ostoba körözvényei –„Ne tekerd szorosra a lábszártekerődet és a kapcádat, hogy szabad maradjon a láb vérkeringése. Így nem fagynak le a lábujjaid!” – csak a katonák dühét növelték. A ruházattal kapcsolatos feladatok mellett a hadtápszolgálatra ránehezedett a hatalmas katonatömeg élelmezésének a megszervezése. Az olasz haderő 1915 telén még nem küszködött ugyan élelmiszerhiánnyal, annál inkább azzal, hogy miként juttassa el rendszeresen a menázsit a csapatokhoz, az alegységekhez.
Luigi Cadorna olasz vezérkari főnök
(forrás: http://histomil.com)
A hadvezetést a mindennapi gondokon túl elsősorban az foglalkoztatta, hogy miként tud majd 1916 tavaszán több katonát harcba küldeni. Luigi Cadorna vezérkari főnök már a 3. isonzói csata idején (1915. október), a nagy emberveszteségek láttán jelezte a kormánynak, hogy 1916 tavaszára több katonára lesz szüksége. Kérte az 1896-ban született sorkötelesek behívásának előrehozását 1915. november közepére. A kormány számára egy egész évfolyamnak a tervezettnél korábbi behívása egyfelől politikai problémaként jelent meg, másfelől pénzügyi kérdéseket is felvetett, hiszen negyedmilliónál több újonc beöltöztetését, elhelyezését, kiképzését, fegyverekkel való ellátását csak a katonai kiadások további jelentős növelésével lehetett megoldani. A vezérkari főnök végül is elérte, hogy 1915. november 22-én elkezdődött az 1896-os korosztály behívása. Akkor az újoncok kiképzése a legnagyobb létszámú gyalogos katonáknál két hónapig tartott (a tüzérek, a bersaglierik és az alpinik kiképzése hosszabb ideig). A behívás előrehozásával a hadvezetés nemcsak az 1915-ben elesett, megrokkant, hadifogságba került katonákat „pótolta”, hanem meg tudott szervezni 24 új gyalog-, 2 bersaglieri ezredet, 26 alpini zászlóaljat és egy nehéztüzér ezredet is. A létszámot növelte az idősebb tartalékos korosztályok behívásával is (40 éves korig). Így a fronton és az annak közelében levő hadosztályok száma az 1915. évi 35-ről 1916 folyamán 48-ra növekedett. A fronton levő katonáké pedig összesen az 1915. év végi egymillióról másfélmillióra. A különféle szolgálatok megerősítése még gyorsabb volt, például a katonaorvosok száma 18 hónap alatt 1000-ről 14.000-re nőtt.
*
A haderő növelésének pénzügyi alapjait a kormány legnagyobb részt az állam által felvett hazai és külföldi hitelekből teremtette elő, ugyanis az adóbevételeket jóformán nem tudta növelni.
A legnagyobb külföldi hitelezővé Nagy-Britannia lépett elő. Amikor Olaszország az antanthoz csatlakozott a londoni szerződésben (1915. április 26.) rögzítették, hogy az angolok 50 millió fontsterling (kb. 1,5 milliárd líra) hitelt nyújtanak, amit a hiteltárgyalások során fölemeltek 60 millióra. A hitelkeretet Olaszország 1915. december végéig már felhasználta. Közben (1915 novemberében) a két kormány megállapodott a további, az 1916. évi hitelkeretről. Ennek értelmében 1916 végéig Olaszország 122 millió fontsterling (kb. 3 milliárd líra) hitelhez jutott, amit havonkénti részletekben hívhatott le. 1916 januárjában el is kezdődött a hitel folyósítása. A megnövekedett katonai kiadásokhoz azonban ez a hatalmas összeg sem volt elegendő.
A hazai hitelforrások közül a legfontosabb az ún. hadikölcsön volt. A már 1915-ben kibocsátott első két hadikölcsön után 1916 januárjában meghirdették a harmadik hadikölcsönt 3,01 milliárd líra értékben (25 éves futamidővel, évi 5 százalékos kamattal). A kölcsönjegyzés 1916. január 10. és február 10. között lezajlott. A kormány tehát a brit és a hazai kölcsönökből az 1916. évben több mint 6 milliárd lírából gazdálkodhatott.
Hadikölcsön jegyzésére buzdító plakát
(forrás: http://movio.beniculturali.it)
Az államigazgatás számára komoly kihívást jelentett, hogy melyik minisztérium(ok) és milyen szervek intézzék a hatalmas pénzügyi keretek elosztását és felhasználását, s mellette a hadiipar és a katonai megrendelések ügyeit. Ez a probléma minden hadviselő országban jelentkezett, és az elhúzódó háborúval összefüggésben mind nagyobbra nőtt. Elkerülhetetlenné vált a politikai és a katonai hatalom közötti feszültségek erősödése. Különböző megoldások alakultak ki a diarchiából származó problémák kezelésére. Az egyiket Németország példája mutatta, ahol a hadsereg kezébe került gazdaság háborús mozgósítása, a másikat Nagy-Britanniáé, ahol a kormánynál maradt a háborús erőfeszítéseinek koordinálása.
Olaszországban 1915 telén még nem alakult ki a kérdésre a válasz. A háborúba lépést követően (az 1915. július 9-i helytartói rendelettel) legfelső szinten egyfelől létrejött a fegyver és hadianyag ellátás főbizottsága a miniszterelnök, a külügyminiszter, a kincstárügyi miniszter, a hadügyminiszter és a haditengerészeti miniszter részvételével, továbbá a hadügyminisztériumon belül létrehozták a főbizottság apparátusát is, a fegyver- és hadianyag-, valamint a hadigazdálkodási ügyek államtitkárságát. Az államtitkárság teendői és hatalma rohamosan nőttek, tulajdonképpen önálló minisztériummá történő átszervezésére lett volna szükség, amire csak 1917-ben kerül majd sor. A szóban forgó főbizottság és államtitkárság, illetve a haderő közötti kapcsolatok kérdését bonyolította, hogy a bizottságnak nem volt tagja Cadorna, a vezérkari főnök, aki különben sem tartotta sokra a „római szócséplő politikusokat”. A „civilekkel” való kapcsolatokat rábízta a vezérkarnak a háborúba lépéskor Rómában hagyott részlegére.
*
A vezérkari főnök és a kormány között más kérdésekben is (az albániai olasz misszió, az antant szaloniki expedíciójában való részvétel, stb.) kemény vita alakult ki 1915 telén. Ezek tárgyalása azonban egy-egy külön téma lehetne, és további cikkeket kívánna. Elégedjünk meg itt azzal, hogy Cadorna ezeket az akciókat azért ellenezte, mert semmiképpen sem akarta, hogy a hadsereg ereje a különböző frontokon szétforgácsolódjon.
*
A Cadorna és a kormány közötti nézeteltérésekben és vitákban nagy szerepet játszott az olasz haderő 1915. évi sikertelenségeiből és a háború kilátásainak megítéléséből származó aggodalom. A négy isonzói csata alapján a kormány jól látta, hogy Cadorna stratégiája nem eredményes. A vezérkari főnök védekezésül mind gyakrabban arra hivatkozott, hogy a csaták nem feltétlenül hoznak területi foglalásokat, az ellenség felmorzsolása is siker. A presztízse és a katonai vezetési képességeibe vetett bizalom azonban kezdett megrendülni. Ferdinando Martini, a gyarmati ügyek minisztere így összegezte a vezérkari főnökről véleményét: Cadorna „Nem stratéga, nem taktikus: nem olyan zseniális ember, mint amilyennek látszott.” A kormány és a különböző politikai körök nem értették ugyan pontosan, hogy miért változott át a háború minden fronton álló, felőrlő háborúvá, ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy burkoltan, vagy akár többé-kevésbé nyíltan is megfogalmazzák a csalódottságukat, a vezérkari főnökkel szembeni elégedetlenségüket.
Cadorna erre még gőgösebb lett a kormánnyal és általában a politikusokkal szemben, mint korábban. Kevesebb tájékoztatást adott számukra a haderőről és a tervezett hadműveletekről. A miniszterek magától értetődően zúgolódtak. Vittorio Zupelli hadügyminiszter a katonai ügyekhez szinte semmit sem értő miniszterelnök, Antonio Salandra számára előbb bizalmas memorandumban foglalta össze Cadorna „hibáit”, majd az 1916. január 26-i minisztertanácsi ülésen nyíltan is elmondta a véleményét. „Goriziát akartuk – nem sikerült elfoglalni. Most azt mondják, hogy várni kell három hónapot, mert esik a hó, etc. Azt mondják, hogy tavasszal majd újrakezdjük, amit nem sikerült elérni. Szeretném, ha valaki megmagyarázná nekem, hogy miért sikerülne a rózsavirágzás idején az, ami nem sikerült a fenyőrigók vonulásakor.” Sonnino külügyminiszter pedig javaslattal állt elő a kormány és a vezérkari főnök közötti feszültségek áthidalására: egy miniszterekből és tábornokokból álló hadügyi tanács fölállítását javasolta. Eléggé nyilvánvalóan a vezérkari főnök hatalmának gyengítésére. A miniszterelnök azonban nem mert a javaslat mellé állni. „Egy ilyen tanács kinevezésére Cadorna válasza az lenne, hogy lemond. Mielőtt vállalnánk ezt a rizikót, mondjátok meg, ki legyen az utódja!” Mindenki hallgatott.
Vittorio Zupelli olasz hadügyminiszter
(forrás: http://histomil.com)
Salandra nem vállalta magára a felelősséget, hogy elhallgassa a király előtt minisztertársainak a hangulatát és a véleményét. Hosszú levélben tájékoztatta III. Viktor Emánuelt. Nem tudjuk, hogy a király válaszolt-e a levelére. Majd február elején Salandra megbízta Zupelli hadügyminisztert, hogy beszéljen Cadornával. Az udinei főparancsnokságon történt találkozó lefolyásáról is keveset tudunk. De az ismeretes, hogy a vezérkari főnök, különösen az említett albániai akció után gyűlölködve viszonyult Zupellihez. Arrogánsan éreztette is a látogatójával, hogy annak hadügyminisztersége ellenére, és a maga vezérkari főnöki beosztásától is eltekintve, csupán a főtiszti rangja és a szolgálati évei alapján ő az elöljáró. A hadügyminiszter úgy állt Cadorna előtt, mint egy félénk kisiskolás. Azzal tért vissza Rómába, hogy a vezérkari főnök nem fogadta el a kormány javaslatát, de megígérte, hogy majd gondolkodik rajta. A „gondolkodás” eredménye az lett, hogy Cadorna néhány nappal később „ultimátumot” küldött a miniszterelnöknek: vagy Zupelli távozik a hadügyminiszteri posztról vagy ő mond le a vezérkari főnökiről. Salandra kérésére a király beavatkozott a viszály elsimításába. Elmagyarázta Cadornának, hogy Zupelli menesztése az egész kormány lemondásához vezetne, amit bizonyára maga sem akarhat. (Végül is március közepén Zupelli lemondott, találtak helyette egy Cadornával jobban együttműködő hadügyminisztert.) A vezérkari főnök megnyerte a „politikusokkal” vívott első csatáját.
Időközben lépésről-lépésre erősítette a haderőn belüli vezető pozícióját. Törekvésének érvényesítését megkönnyítette, hogy a háború szinte elkerülhetetlenül követelte a hadsereg irányításának egy kézbe összpontosítását. Cadorna megragadta ezt a lehetőséget, és céltudatosan építette a személyi hatalmát. Miután a hadba lépéskor a király ráruházta a haderő hadászati stratégiája kialakításának a feladatát és az operatív irányítást is, eleve szabad keze volt a főparancsnokság belső struktúrájának átalakításában és működtetésében. 1916 tavaszára szinte korlátlanná vált a hatalma a főparancsnokságon belül. Elképzeléseit és döntéseit előzetesen nem beszélte meg még a legmagasabb beosztású tábornokaival sem, nem működtette például kollektív testületként a hadsereg-parancsokok értekezletét. A vezérkarifőnök-helyettestől elvette a korábbi általános helyettesi funkciót, jogköreit a reprezentációra és az előléptetésekre, áthelyezésekre vonatkozó javaslattételekre szűkítette. Alkalmazta a vezetői hatalom stabilizálásának klasszikus módszerét: megszabadult a potenciális versenytársaktól, akikkel leváltható lett volna. Ennek jegyében átalakította a vezérkar belső struktúráját. Mind több fontos feladatot adott a titkárságának (segretaria del capo di stato maggiore), amely gyakorlatilag a főparancsnokság legfontosabb szervévé változott. A titkárság részlegeinek élére azonban legfeljebb ezredeseket állított. Az új helyzetben még a tábornokok is kénytelenek voltak ezeknek a titkár-ezredeseknek a kegyeit keresni, miközben azok Cadorna számára semmiféle veszélyt nem jelentettek, kénye-kedve szerint leválthatta őket. Cadornát a beosztottjai a főparancsnokság berkeiben mindinkább nem is a hivatalos rangja és beosztása szerint emlegették, hanem egyszerűen és sokatmondóan csak „főnöknek” (capo) nevezték, de használták a „duce” (vezér) kifejezést is.
*
1915 telén az olasz haderő – hasonlóképpen, mint a front másik oldalán vele szemben álló osztrák–magyar – az állások, erődítések építésével, a háború tavaszi folytatására való felkészüléssel foglalatoskodott. Legfeljebb alegységszintű csatározások történtek. Cadorna és a vezérkar az 1916-ra szóló haditerveken dolgozott, vagy mondhatjuk azt is, hogy az 1915. évi áttörést nem hozó terveket toldozta-foltozta. Új hadászati stratégiát nem dolgoztak ki, nem tudtak kidolgozni. (Akkoriban más országok hadseregeiben sem születtek új elképzelések.) Az 1916-ra szóló haditerv, amit előzetesen már 1915. december 6-án egyeztetett Cadorna Chantilly-ban az antant katonai vezetőinek értekezletén, lényegében ugyanazt tűzte ki célul, mint a korábbiak: támadás az Isonzónál, áttörés Gorizia irányában, a támadás időpontja a tavasz vége felé, nyár elején. Az osztrák–magyar haderő tavaszi dél-tiroli offenzívája következtében részben módosult a kivitelezés, az átütő siker azonban 1916-ban is elmaradt.
