A háborús Budapest

2016.03.14. 07:30 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 43. rész

A vonatút végén kadétunk Budapestre érkezik, ahol három hét lábadozás vár rá. A fővárosban nyüzsgő élet fogadja, ahol mindenki üzletel. A kórházi lógósok és a frontkatona egyik párbeszéde egészen párbajig fajul…

 

Elbúcsúztam százados ismerősömtől, aki Tiszántúlra utazott elfoglalni a katedráját. Engem pedig az előre értesített jó ismerősök vártak, akik helyet biztosítottak részemre a zsidókórházban.

Széles jókedvvel kocsikáztunk a jól ismert pesti konflison a kórházig. A felvétel megtörténte után pedig nekiindultunk viszontlátni Budapestet. Komoly kadetti ragom és felkötött karom, leégett, viszontagságot igazoló bőröm tekintélyt kölcsönzött máskülönben viharvert külsőmnek.

Fiáker állomás az 1910-es években Budapesten a Szent György téren Fiákerállomás az 1910-es években Budapesten a Szent György téren
(forrás: egykor.hu)

A múlt, a harctér el lett felejtve. Nem volt kíváncsi senki háborús élményeimre. Legfőbb probléma a megfelelő szórakozás kitalálása volt. Az első élmények után lehiggadva figyelni kezdtem Pest mozgalmasságát.

– Úgy látom, több a lakója Pestnek, mint a háború előtt – mondtam Wittman kadett kollégámnak.
– Miből gondolod?
– Jóval nagyobb a forgalom, és mintha mindenkinek sürgős dolga lenne, annyira sietnek. A kávéházak pedig mind zsúfolva vannak.
– A lakosság tényleg megszaporodott. Sokan feljöttek vidékről. A hadiipar sok munkást foglalkoztat. Ilyen munkára pedig a vidékiek politikai szempontból megfelelőbbek. Sok a katona is, akik a frontról jönnek vissza, vagy oda készülnek. A kávéházak és éttermek azért vannak így tele, mert ott kötik az üzleteket az emberek. Mindenki spekulál. Minden elképzelhető dolgot vesznek és eladnak, állandóan emelkedő áron.
– Mit például? – kérdeztem.
– Mit? Amit akarsz. Patkószeget, talicskát, kukoricát, bort, búzát... Csak békességet nem – mondta tréfálkozva. – Például egy vagon krumpli egy este három-négy gazdát is cserél anélkül, hogy a vevő látta volna. Az emberek meg vannak veszve, nem akar senki dolgozni. Még a legszegényebbek is boldogok, ha egy láda szappanhoz vagy gyufához hozzájutnak, hogy azt néhány koronával drágábban eladhassák. Persze, ha más nem akad, jó a fogpiszkáló is, vagy egy doboz légyfogó.

Csodálkozva hallgattam Wittmann barátomat, aki valami címen már hónapok óta itthon volt.
– Nem akarsz például venni egy vagon rongyot? – kérdezte mosolyogva.
– Mit csináljak vele? – nevettem.
– Mit? Hát eladod. Tudod, milyen jó üzlet az? Fogalmad sincs hozzá!
– Hát, bizony nincsen – állapítottam meg.
– Mennyi készpénzed van? – kérdezte.
– Körülbelül 500 koronám van.
– Hát, ide figyelj! Vegyél 10-20 koronás aranypénzt! Túl sokat nem lehet rajta keresni. De ha néhány hónapig kivársz vele, dupla pénzt kapsz érte. Kis helyen elfér, és biztosabb, mint a papírpénz.
– Mennyiért adják? – kérdeztem.
– A 10 koronás 19, a 20 koronás 38 papírkorona.
Gondolkozni kezdtem, és azt mondtam, hogy majd meglátom.

Wittman édesapja szappan- és gyufabizományos volt. Elmentünk felkeresni egy Andrássy úti étteremben, ahol törzsvendég volt. Itt szemtanúja lehettem néhány fantasztikus üzletkötésnek, amely a társaságban lezajlott. A fiatal Wittmann eltűnt egy időre, ezalatt édesapja arról beszélt nekem, hogy Dunántúlon ajánlanak neki egy 110 holdas szőlőbirtokot. Ő nem ért hozzá, és szeretné megmutatni becsületes szakembernek. Volna-e Kecskeméten szakember rokonom, aki megnézné? Azt mondtam, hogy van, majd beszélek vele.

Közben visszajött az ifjú Wittmann, és letett elejbém egy kis dobozt.
– Ne nyisd ki, mert figyelnek. Olvasd el, mi van ráírva, és csak bólints, ha beleegyezel – figyelmeztetett. A dobozra ceruzával rá volt írva: 10 db 10 koronás, 30 db 20 koronás arany.
– Számítsd ki fejben!
– De akkor nem marad pénzem! – tiltakoztam.
– Ne légy bolond, hát az arany nem pénz? Bármikor eladhatsz belőle néhányat.
Gondolkodtam és bólintottam.
– Ráérsz holnap kifizetni – mondta.
Elfogadtam az ajánlatot, azonban ettől a pillanattól kezdve egy láthatatlan válaszfal keletkezett köztünk. Soha nem tudtam a régi jó barát, őszinte koma lenni. Mindig a százados megállapítása jutott az eszembe.

Módos emberek voltak, én pedig egy fizetésből élő k.u.k. kadett, aki nem vihet szappant vagy egyebeket a vásárra, csak a saját vérét vagy kicsiny életét. Nem mertem megkérdezni tőle, hogy ezek után kik dolgoznak, ha mindenki ad és vesz. Hol vannak ilyenkor, ha véletlenül nincsenek a harctéren azok a munkások, akik az árut készítik. Sejtettem, hogy nem az Andrássy úton.

A kórházba visszafele menet azon gondolkoztam, hogy a fiatal Wittmann mennyit számított fel nekem az aranypénz átadásánál. Merthogy saját árban adja, azt tiltotta az üzleti elv... Bár lehet, hogy őszintén szívességet akart tenni nekem.

 

Az Abbázia kávéház előtt sorban álltak katonaruhás sorkatonák. Egyik kéz, a másik láb nélkül. Cigarettát, tűzkövet, borotvapengét és egyéb dolgokat árultak. Az egyiktől vettem cipőfűzőt és szappant. Megkérdeztem tőle:
– Hogyan megy az üzlet, bajtárs?
Kutatva nézett rám, és látva, hogy én is harcteret járt ember vagyok, csendesen, a trágyával kapcsolatos kifejezést használt. A válasz drasztikus volt, de találó is egyúttal.
– Hol sebesült meg? – kérdeztem tőle, hogy enyhébb hangulatba hozzam. Ez a célom is szertefoszlott.
– Szerbiában, Sabácnál, nem sebesültem, hanem megnyomorodtam. Nincs lábam, rossz az egyik kezem. Dolgozni nem tudok. Portásnak nem vesznek fel, mert élő és mozgó háborúellenes propagandát jelentek... Tehát kereskedek és tengődöm.
– Szappant, cipőfűzőt, zsilettpengét tessék! – hirdette az áruját, és rólam megfeledkezett.
Tehát a háború rokkant veteránja is üzletel, nem vagontételben, hanem fillérekben a falat kenyérért.

Szégyelltem magam, mint Júdás, mert az én zsebemben aranypénzek lapultak magasabb zugárfolyamra várva. Úgy éreztem, mintha elárultam volna a harctéren küzdő katonatársaim, akiknek a pénz értéktelen vacak volt, mert a legnagyobb értékük, az életük forog kockán a háború embervásárán.

Hazamentem a kórházi lakosztályomba. A kórterem lakóinak nagy része még távol volt. Csupa gyengélkedőből állott a betegállomány, én voltam az egyetlen sebesült, az sem a súlyosak közül.

Megismerkedésünk után furcsa kép alakult ki előttem róluk. Egyikük rém egészségesnek látszott, állítólagos szívbajával már fél éve állt kezelés alatt. Főhadnagyi rangban büszkélkedett, minden délután a gyáros apjának autóján távozott el a kórházból.

Egy másik főhadnagy krónikus gyomorbajjal feküdt. Közgazdász újságíró lévén állandóan közgazdasági problémákról cikkezett. Hiába mondták neki, hogy kár a gőzért, mert mire elkészül a dolgozatával, új alapokra kell fektetni az egészet, mert új irányelvek érvényesülnek a gazdasági életben.

Volt egy tüdőbajos földbirtokos csemete. Hosszú hónapok óta kórházlakó. Hatalmas csomagok érkeztek vidékről részére. Annyit evett, mint egy ló, és olyan erős volt, mint egy bivaly. Goromba volt mindenkihez, mint a pokróc, és ha betegségét szóba hozták, kadett őrmester létére mindenkit provokálni akart. Velem egyidős katona volt, és még nem került ki a harctérre.

Ezek az emberek mindent megmozgattak, hogy ne kerüljenek a csapattestükhöz. Mikor beszéltem harctéri élményeimről, nem szívesen hallgatták. Személyes sértésnek érezték.

Hunyadi, a tüdőbajos kadett őrmester egyszerűen túlzásnak minősítette az általam Doberdóról adott leírást, azt állítva, hogy ilyesmi emberileg elképzelhetetlen.
– Ha nem tudod elképzelni, javaslom, hogy az élettapasztalatod fejlesztése érdekében igyekezzél személyesen meggyőződni a valóságról – mondtam neki.
Dühbe jött, és lármázni kezdett:
– Azt akarod mondani ezzel, hogy gyáva vagyok? – tört ki.
– Nem, nem mondhatok ilyesmit, mert úgy tudom, ez ideig nem kerültél abba a helyzetbe, hogy a bátorságodról vagy a gyávaságodról képet alkothassunk. Mindenesetre nem ártana, ha minél előbb kimennél a frontra a bátorságod bebizonyítása végett. Leválthatnád a kifáradtakat és elgyöngülteket.

Iszonyúan indulatba jött. Másnap párbajsegédeket küldött a nyakamra, akik röhögni való szertartáskodással léptek fel. A két fél segédei összeültek, és megállapították, hogy sértés nem történt. Minderről gyönyörű jegyzőkönyvet készítettek a párbajkódex szabályának figyelembe vétele mellett.

 

Nekem lett végre is igazam. Mert a néhány nap múlva megtartott katonai felülvizsgálaton Hunyadi barátunkat egészségesnek nyilvánították. Én háromheti kórházi ápolásra lettem még utalva. Ezt volt a szabvány.

Igyekeznem kellett, hogy a rövid időt jól kihasználjam. Meglátogattam a pesti jó ismerősöket. Sződi tanár és Wenski építészek katonák lettek. Az iparművészeti iskolát velem együtt végzett harminc tehetséges fiatal közül tíznek a nevét, mint az intézet hősi halottaikét olvastam a gyászkeretes emléktábláról. Megilletődve néztem a névsort. Milyen kevés kellett volna ahhoz, hogy az én nevem is itt szerepeljen...

A három hét gyorsan letelt. Közben megérkezett a zászlósi előléptetésemmel együtt az ezüst vitézségi érem is. Aranyéremre terjesztettek fel, mert hősiesen kitartottam a támadás idején. Nem fogadták el teljes egészében a javaslatot azzal a megokolással, hogy a harctéren súlyos támadás esetén kitartani elsősorban kötelesség. Meg voltam elégedve így is.

Imre Gábor kitüntetési javaslata az említett 1915. augusztus 3-ai helytállásáért, amiért az Ezüst Vitézségi Érmet kapta Imre Gábor kitüntetési javaslata az említett 1915. augusztus 3-ai helytállásáért, amiért az Ezüst Vitézségi Érmet kapta (forrás: Hadilevéltár, Bécs)

Az új, háborús Budapesttel való közelebbi megismerkedéshez kevés lett a három hét, melynek letelte után bevonultam a Pécsen székelő ersatz bataillonhoz, magyarul pótkerethez.

Imre Gábor kadét 43 héten át közölt doberdói története ezzel a résszel  véget ért.

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója

4 komment

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr718464350

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MTi 2016.03.14. 09:59:05

Jó olvasmány volt ez mára!

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2016.03.14. 17:31:19

@MTi: Örülök. A korábbiak nem? :) Ezzel egy időre elbúcsúzunk Imre kadéttól, s ha minden jól alakul, akkor majd Imre Gábor hadnagyként találkozunk vele legközelebb a Bruszilov-offenzíva idején az orosz fronton. :)

MTi 2016.03.14. 17:37:26

@PintérTamás: De, Imre Gábort is megkedveltem :)
A Bruszilov-offenzíva során? Akkor az már nem a kikülönített zászlóalj, hanem az ezred lesz!

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2016.03.14. 17:49:37

@MTi: Ismét csak örülök! :)
Marad az elkülönített zászlóaljnál. A mostani szereplők egy része, a "fürdőkádas" Korarev, vagy a becézgető Lovrekovics is feltűnik majd a színen. A doberdói napló pedig, terveink szerint, hamarosan könyv alakban is olvasható lesz!

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása