Vonatút Budapestre, avagy Kucseráné és a megkeseredett százados

2016.03.07. 06:45 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 42. rész

A marburgi hadikórházban töltött néhány nap után kadétunk Budapest felé veszi az irányt. Az utazás leírásából sok érdekességet megtudhatunk a vonat és az állomások közönségéről, s a háborús „hinterland” életéről…

 

Néhány napi marburgi pihenés után emlékekkel bőségesen megrakodva, megtisztálkodva, felkapaszkodtam egy hazafelé induló vonatra. A bennem forrongó belső izgalmat nehéz volna tollal ecsetelni.

Nyüzsgött a sok hazafelé induló tiszt. Sebesült csodálatosképp nemigen volt látható köztük, és nem tudtam megállapítani róluk, milyen címen utaznak a hinterlandba. Nem mertem feltételezni, hogy ennyi embernek egyszerre idegösszeroppanása vagy légnyomása lehessen. Tudniillik ezek a betegségek ebben az időben igen divatosak lettek.

Könnyű sebesülésem ebben a társaságban azzal az előnnyel járt, hogy egyszerű k.u.k. kadett létemre a legjobb párnás fülkét adta az igazán figyelmes kalauz, aki látva, hogy egy hazafelé utazó magyar vöröskeresztes ápolónővel beszélgetek elárvult hátizsákom mellett ácsorogva a vonat folyosóján, kinyitott egy lezárt fülkét a részünkre. A fülkét azután ránk is zárta. Bizonyosan azt gondolta, hogy egy Doberdó irányából érkező sebesültnek és egy vöröskeresztes és csinos ápolónőnek „hosszú és bizalmas megbeszélnivalója” lehet, amelyet nem illik megzavarni. Így azután Győrig kényelmesen és kellemesen telt el az idő.

A jövő-menő utasok meg voltak győződve róla, hogy bizonyosan valami magas rangú személyiség, „nagy kutya” utazik a lezárt fülkében. Persze nem utazott mindenki ilyen megkülönböztetett körülmények között. Sebesültszállító vonatok hosszú sorát hagytuk el. Olyan sebesültek vonatát, akik nem tudtak a saját lábukon feszíteni, mint én.

Szemben pedig minden nagyobb állomáson indulásra váró katonavonatokat kerültünk el. Az állomások mindenhol zsúfolva síró, boldogtalan és boldogan nevető néppel, akik aszerint sírtak vagy nevettek, hogy érkezett-e vagy indult-e valaki hozzátartozójuk. Sokan pedig együttérzésből vagy szórakozásból tolongtak, hogy részesei lehessenek a napi háborús szenzációknak. A fiatal katonajelölteknek könnyű ismerkedési alkalom, az ifjú és boldogtalan hölgyeknek pedig kellemes flörtlehetőség volt az állomások porondján való kitartó séta.

Menetszázad indul a harctérre Menetszázad indul a harctérre
(forrás: franka-egom.ofm.hu)

Szóval, 1915 augusztusának végén teljes apparátussal dolgozott a háborús gépezet a hátországokban. Még a legpesszimistább „hinterland konrádoknak” sem jutott eszébe olyan gondolat, hogy a háborút el is lehet veszíteni.

A háborús propaganda a doberdói harcokat, a szörnyű vérontást és azt a körülményt, hogy az olasz csapattestek nem bírtak tért nyerni az eléjük vetett katonák hullahegyein keresztül, mint fényes győzelmeket hirdette. Azok, akiknek még nem kellett hozzátartozót feláldozni, akiknek férje, fia vagy veje még nem lett feláldozva az ismeretlen célból folytatott háború oltárán, vagy épkézláb vártak a sorsukra, azok szívrepesve olvasták az állomásokra érkező napilapok háborús jelentéseit a csodálatos, soha meg nem szűnő győzelmekről.

A hazafiasság mámorában tobzódó többség vakon hitt a végső győzelemben. Nacionalizmus és sovinizmus a legcsodálatosabb emberi tulajdonságok közé tartoztak. A „védekező háború” jelszava mögött nem látták a hódító törekvéseket. Mi pedig, akik már érdekes helyszíni „környezettanulmányokat” végeztünk, és bizonyos tapasztalatokra tettünk szert, a vonat ablakából figyelve a mozgalmas, lelkes tömegeket, lassan szintén a tömegszuggeszció hatása alá kerültünk, és kezdtünk megfeledkezni harctéri élményeinkről. Jólesett látni a hátországiak bizakodását, amely lassan ránk ragadt, és együtt örültünk a tömegekkel.

Legjobban persze azok örültek, akiknek nem kellett kimenni a harctérre.
– Úgy érzem, ezek a jókedvű, korzózó emberek nincsenek tisztában azzal, hogy mi a háború – jegyezte meg egy mellettem álló honvéd százados a vagon ablakán keresztül figyelve a jókedvű hullámzó sokadalmat.
– Ezek bizonyosan nem tudják – kapcsolódtam a gondolatához –, azt hiszem, sokan vannak olyanok, akik otthon maradtak gondjaikkal és bánatukkal.
– Bizonyosan – felelte a százados, és hangjában sok rezignáció és bírálat érzett.
Fél arca beszéd közben meg-megrándult, ami súlyos idegsokkra engedett következtetni.
– Melyik frontról jön, százados úr? – kérdeztem tőle.
– Doberdóról.
Ezután sokáig volt mit tárgyalni, és nem volt nehéz közös álláspontra jutnunk.

A következő állomáson egy menetszázad búcsúztatása volt folyamatban. A kalauztól értesültünk, hogy félórai várakozás lesz a szemben érkező szállítmányok miatt, ezért leszálltunk megnézni az ünnepi aktust. A katonazenekar harsányan indulókat játszott. A katonák felvirágozva részben a marhavagonok ajtajában helyezkedtek el, részben pedig a vagonsor előtt búcsúzkodtak a hozzátartozóiktól.
Mi is a bámészkodó közönség közé sodródtunk.

A menetszázad legénysége túlnyomóan dunántúli parasztfiúkból állott. Voltak köztük jócskán népfelkelők is. Általában állták a sarat, és némi büszkeséggel szemlélték a bámészkodókat. Itt-ott síró asszonyok ölelgették embereiket, a kenyérkeresőt siratták, és ebben buzgón segítettek a gyerekek is.

Előttünk is egy ilyen családi búcsújelenet zajlott, amikor figyelmesek lettünk a mellettünk álló házaspár beszédére.
– Hát, igazán disznóság! Nem szégyell férfi létére sírni ez a Kucsera!? – mondja feleségének hangosan a férfi.
Jobban megnéztem. Jó húsban levő, 40 éven aluli polgár volt. Ruházata átmenet volt a kocsmáros, kereskedő, iparos vagy lókupec között.
Az asszonyság tokás, takaros menyecske volt. Lerítt róluk a jómód. Az asszony helyeselt az urának:
– Igazán kisírhatták volna magukat otthon is, mit rontják itt a levegőt?

Katonavonat<br /y(forrás: Vasárnapi Újság, 1914) Katonavonat

Az én századosom jól megnézte magának a házaspárt, és barátságos hangon megkérdezte:
– Ismerik azt a katonát?
– Hogyne – válaszolt készségesen az asszony –, szőlőkapás nálunk.
– És ha nincsen mit kapálni?
– Ó, van nálunk mindig napszám, 12 hold szőlőnk és 30 hold szántónk van – felelte a férfi.
– Tehát akkor valószínűleg a jó napszámbért siratja a Kucsera bajtárs.
– Lehet – válaszolta gyanútlanul a büszke polgár –, ráfér a napszám, mert olyan szegény az istenadta, mint a templom egere. Megeszi a sok gyerek.

A gyerekek bizony hangosan, minden szégyenkezés nélkül siratták anyjukkal együtt a biztos napszámot, amelyik apjuk személyében rövidesen itt hagyja őket éhesen. Nem tud elindulni hajnalban a betevő falatot megkeresni, mert messze, talán Doberdón fog farkasszemet nézni a halállal.

A beszélgetésre a közelben állók kezdtek felfigyelni.
A szőlőbirtokos szerette volna a kényes témát befejezni, de a százados nem hagyta.
– De hát miért ne sírhatna ez a Kucsera, ha neki így esik jól – kérdezte –, végre is harctérre indul?
– Katonának harctérre menni hazafias kötelesség, a hazáját fogja védeni – mondta mélységes önteltséggel a polgár.

Erre azután elfutotta a méreg a mi századosunkat.
– Hallja-e! Maga miért nem megy a hazát védeni? Volt-e katona? Magának vagyona van, földje, szőleje, biztosan nagyszerű háza is, mindezt és ezzel együtt a magához hasonlók javait magának és a magukhoz hasonlóknak kellene megvédeni. Hogy meri maga sértegetni ezt a nincstelen szegény katonát, aki egyetlen kincsét siratja: a családját, akiknek nem lesz holnap mit enni.

A szőlős megrémülten hallgatta a százados kitörését. Csak tátogatta a száját, de hang nem jött belőle.
– Gyerünk, apus, induljunk! – sürgette a vérpiros asszonyság az urát.
– Ne mondjon semmit, tudunk és látunk mi mindent! Nem tenne sokat, ha az eddigi napszámot rendesen fizetné a Kucseránénak, míg az ura visszajön – tanácsolta neki.
– Hogyne! Talán ingyen fizetünk, majd mosni fog napszámban! – pipiskedett az asszony.
– Rendben van, asszonyom. Maguk nagy hazafiak, majd gondoskodom, hogy maga is így sirathassa hőslelkű katonaurát a harctérre indulás előtt. Hátha akkor jobban együtt fog érezni az urát búcsúztató Kucseránéval.

Ezzel otthagytuk a rémülettől kidülledt szemű házaspárt, mert a vonatunk továbbindult. A vonatban még hozzátette:
– Sajnos, amit mondtam, csak üres fenyegetés volt. Nem tudunk tenni semmit. A jómódú és gazdag embereknek sokféle lehetőségük van a katonaság alól való kibújásra. Valószínűleg már röhög rajtunk az első ijedtség után. Mind egyformák az ilyen dagadt pénzeszsákok. Szívük nincsen, Istenük a pénz. Még napszámot sem hajlandó fizetni a helyette harcoló Kucserának, pedig ezek a Kucserák, Kissek, Nagyok teszik lehetővé, hogy tovább harácsoljon.
– Úgy látom, az ilyeneknek eszük sincs csak önző ravaszságuk – egészítettem ki a százados véleményét.
– A legnagyobb baj az, hogy ez a vérszopó kullancs egy egész társadalmi réteget képvisel. Úgy ülnek a magyarságon, és szívják a vérét, mint a potrohos pók. Békében a szegény földtúró paraszt és munkás szerzi nekik a vagyont, háborúban pedig menjen dalolva a harctérre megdögölni és életével megvédeni a verejtékével másnak szerzett vagyont. Ha ez nem tetszik nekik, akkor hazaáruló bitangok.
– Miért nem zabolázzák meg őket?
– Miért? Mert rájuk van szorulva az állam, a hadiapparátus. Terményt, hadikölcsönt stb. adnak az államnak, hogy szabadon szívják a nép vérét, feketézhessenek, spekulálhassanak állami támogatás mellett. Jelenleg az a helyzet, hogy a lakosság nagyobb része dolgozik, verejtékezik, koplal és harcol, a kisebb része pedig seftel, kereskedik, üzérkedik, hadianyagot szállít és lokálokban tobzódik, vagy dagadtra eszi-issza magát, mint a mi pógárunk is. Szeretem a hazámat és lelkesülten indultam a harcba, de hamarosan rájöttem, hogy nem mind arany, ami fénylik. Pedig történelemtanár vagyok gimnáziumban, önként mentem a harctérre, nem kértem a felmentésem. Nem vagyok már fiatal, mint te, aki majd időben leszűri az igazságot. Nekem olyasmiket kell majd tanítanom, aminek igazságában már nem vagyok meggyőződve. Légnyomástól idegsokkom van, azért kacsintgatok állandóan. Remélem, elmúlik, mert ha nem, akkor tanítványaim a testi hibám miatt is ki fognak nevetni, amellett, hogy sületlenségeket tanítok nekik nemzetiszínbe csomagolva.
– Biztosan elmúlik – igyekeztem vigasztalni.
Nevetve nyugtázta jóakaratomat, és elgondolkozón mondta:
– Képzeld, hogy fognak csodálkozni a gyerekeim, ha állandóan kacsintok rájuk. Feleségem meg féltékeny lesz rám miatta…
Majd rám terelte a szót:
– Sebesülésed nem súlyos, hamar visszakerülsz…
– Egyelőre nincsen más vágyam, mint körülnézni itthon. Jó volna kipihenni magam.
– Egyelőre. A vágyak majd megnőnek, és ha körülnézel, jól figyelj meg mindent, mert sok érdekeset fogsz tapasztalni. Ne siess, és igyekezzél minél tovább pihenni! – mondta.
– Megértettem.
– Mi a foglalkozásod civilben? – kérdezte.
– Iparművész-szobrász.
– Akkor rád sem vár nagy jövő egy vesztett háború után – mondta elgondolkodóan. – Persze a háborút esetleg meg is nyerhetjük, mert az ellenség oldalán is ugyanazok a nehézségek vannak, mint nálunk – vigasztalt, amikor látta csodálkozásom.

Sok csalódáson mehetett át az én történelemtanár ismerősöm – gondoltam magamban, majd bátorságot vettem hozzá, és meg is kérdeztem tőle:
– Nekem más emlékeim vannak a történelemtanáromról, az a földesurakat, a nemességet és a földbirtokkal rendelkező polgárságot úgy állította elénk, mint az igazi nemzetfenntartó társadalmi réteget. Százados uram nem így tanította?
– Bizony így! Mert a tanárember szűk látókörű lateiner. A nemzet napszámosa, mint ahogy mondani szokták. Nem sokkal különb, mint Kucsera. A különbség mégis talán az volt, hogy az úri osztályhoz tartozónak érezhette magát. Ha nem tudott a gyerekeinek ruhát venni, vagy nem volt elég a fizetés a kosztra, szemérmesen eltitkolta. A legnagyobb és legszégyenteljesebb az volt, hogy nem volt szabad gondolkodni, ha volt is valamilyen elgondolása egy tanárnak az életről, a társadalomról, a történelemről, azt nem volt ajánlatos szavakba önteni. Most sem tanácsos… A háború rémségei bizonyos fokig felszabadították az emberek gondolatvilágát, megtanítottak bennünket látni… Te még fiatal vagy, még vannak illúzióid, hiszel a jövőben… A művészetben… Talán még a történelemben is… Pedig az élet nem más, mint harc a természettel és az emberekkel. Folyamatos meg nem szűnő háború. Harc a tudatlanság ellen, a kultúráért, a szegénység és nyomor ellen, a jobb emberi életlehetőségért, az erőszak és elnyomás ellen, a szabadságért és a jogtalanság ellen az igazságért…

Azután legyintett egyet, és rosszul sikerült mosollyal még hozzátette:
– Hol van ma az igazság?… Sok vér fog még elfolyni a harctereken, míg meglátjuk az igazságot, illetve felismerjük a maga valójában.

Megérkeztünk Budapestre. Jól megértettük egymást, és az idő gyorsan, érdekesen telt el.

Következő rész: A háborús Budapest

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója

6 komment

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr818450352

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2016.03.08. 20:34:47

Durva szöveg egy századostól, de persze civil alapjában véve, így érthető

magyaros17 2016.03.09. 19:29:28

Én itt már érezni vélem a felerősödő agit-prop szemléletet.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2016.03.10. 00:30:29

@magyaros17: Itt-ott talán. Utólag is szerkesztett, színezett rajta már egy másik ideológia jegyében, de érdemes összevetni Kemény doktor 1915-ös naplójának egy-egy őszinte hangú részletével. Elenyésző a különbség...

magyaros17 2016.03.10. 08:32:42

"Szóval, 1915 augusztusának végén teljes apparátussal dolgozott a háborús gépezet a hátországokban. Még a legpesszimistább „hinterland konrádoknak” sem jutott eszébe olyan gondolat, hogy a háborút el is lehet veszíteni.

A háborús propaganda a doberdói harcokat, a szörnyű vérontást és azt a körülményt, hogy az olasz csapattestek nem bírtak tért nyerni az eléjük vetett katonák hullahegyein keresztül, mint fényes győzelmeket hirdette. Azok, akiknek még nem kellett hozzátartozót feláldozni, akiknek férje, fia vagy veje még nem lett feláldozva az ismeretlen célból folytatott háború oltárán, vagy épkézláb vártak a sorsukra, azok szívrepesve olvasták az állomásokra érkező napilapok háborús jelentéseit a csodálatos, soha meg nem szűnő győzelmekről.

A hazafiasság mámorában tobzódó többség vakon hitt a végső győzelemben. Nacionalizmus és sovinizmus a legcsodálatosabb emberi tulajdonságok közé tartoztak. A „védekező háború” jelszava mögött nem látták a hódító törekvéseket. Mi pedig, akik már érdekes helyszíni „környezettanulmányokat” végeztünk, és bizonyos tapasztalatokra tettünk szert, a vonat ablakából figyelve a mozgalmas, lelkes tömegeket, lassan szintén a tömegszuggeszció hatása alá kerültünk, és kezdtünk megfeledkezni harctéri élményeinkről. Jólesett látni a hátországiak bizakodását, amely lassan ránk ragadt, és együtt örültünk a tömegekkel."

Én erre a részre gondoltam. Ezeket annak idején szerintem biztosan nem mondta vagy írta volna. Főleg nem ezekkel a kifejezésekkel. Már csak a végső következtetés hiányzik: "a népek börtönében az urak érdekeinek kiszolgáltatott egyszerű munkások és parasztok ostoba és értelmetlen feláldozása az úri világ égre kiáltó bűne volt!" Remélem, hogy az ilyesféle kitételeket ha vannak a szövegben a szerkesztők majd jó érzékkel kihagyják az amúgy nagyon szimpatikus és nagyon élvezetesen író szerző renoméját megőrzendő.
M

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról