A hőssé váló telefonisták

2016.01.11. 07:07 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 34. rész

A mindenki által megvetett, gyáva telefonisták hősünk számára viszik a telefonfelszerelést az első vonalba, amikor a doberdói éjszakai tűzözönben lecsap rájuk egy olasz reflektor. Nem tudnak a fényéből szabadulni. Egy újabb különlegeses epizód Imre Gábor doberdói történetében.

 

A feszültség percről percre fokozódott. Az egész fennsík peremén végig tombolt, zúgott a pergőtűz, különösen a tartalék állások fölött. Az olaszok már tudták, hogy ilyenkor az első vonalban csak a megfigyelők vannak, és így oda nemigen pocsékolták a lőszert.

Az olasz fényszóró állandóan dolgozott fölöttünk. Ha kialudt is néhány másodpercre, valamivel odább feltámadt újra. Egy ilyen váratlanul jött fénycsóvában, mint a rivalda reflektorfényében, megjelent két figura. A dolina felöl bukdácsoltak, és hozzánk igyekeztek. Mintha szégyenkeztek volna a nagy fényben mutatkozni, oly esetleneknek látszottak. Kezdő szereplői a véres arénának, csak csetlettek-botlottak az éles kövek között. Szerettek volna visszafordulni, de nem mertek, mert hátuk mögött állt a szigorú parancs, elölről pedig vakítóan üldözte őket az áruló fénynyaláb. Igyekeztek kitérni előle, de nem lehetett. A fény követte őket, és a szerencsétlenek ahelyett, hogy lebújtak volna a kövek közé, megindultak lefelé. A vakító fényben az ijedségtől bódultan botorkáltak lefelé.

Olasz fényszórók munkában az Isonzónál Olasz fényszórók munkában az Isonzónál
(forrás: bildarchivaustria.at)

A század két telefonistája volt. Hozták előre a telefonfelszerelést. A század legmulatságosabb figurái voltak. Gyávaságuk közismert céltáblája volt a századnak. Sokat áldoztak a telefonista beosztásért, mert mind a ketten jómódú bácskaiak voltak, és közvetlen tűzbe még nem kerültek. Az egyik hosszú, idős, nagybajszú, sovány ember örökké mozgó ádámcsutkával, a másik alacsonyabb, fiatal fickó, aki azért lett valószínűleg telefonista, mert civilben borbélysegéd volt, és itt a tisztikart borotválta.

Most azonban nagy bajba kerültek. Parancsuk lehetett köztem és a dolina között összeköttetést létesíteni, és most szerencsétlenségükre kifogták maguknak ezt az ünnepélyes világítást. Ez még a kisebb baj lett volna, hanem az általános dübörgés és csattogás közepette is jól hallottuk a felettünk elsüvítő puskagolyókat. Tehát a két esetlen figura egy tragédia szereplőivé vált. Az olasz gyalogság valóságos sortüzeket adott le rájuk. Csoda volt, hogy még bírták.

A fény irgalmatlanul követte őket. Már azt hittük, hogy szerencsésen sikerül nekik a lejutás, mikor tőlünk harminc lépésre a hosszabbik megtántorodott… lövés érte. Társa kétségbeesetten akarta továbbsegíteni, de azt is lerántotta a földre. Hosszú másodpercekig mozdulatlanok voltak. Bár már előbb tették volna!

Majd a sebesült megmozdult, mondott valamit a társának, ki hirtelen feltérdelt, lehúzta társáról a készüléket, és lerohant hozzánk. Közben maga után gombolyította a drótot, mely összekötött minket a századparancsnoksággal.
– Mi van a társaddal? – kérdeztük, mikor lezuhant mellénk.
– Meghal… úgy gondolom… vér folyt a száján… Ő küldött tovább a vezetékkel… Azt mondta, hagyjam ott, mert fontosabb most, hogy a készülék lejusson az első vonalba – lihegte a halálra vált fiú.

Csodálatos volt ez a hősiesség ettől az embertől, mert ez a kötelességtudás már magasabb rendű valami volt, és nem bátorság szülte önfeláldozás… Több… sokkal több… egy rettegő lélek felmagasztalása az életút határán. Utoljára még tenni akart valamit a közösség érdekében, mielőtt bevégeztetnék.

Mit tegyünk? A sebesült fejét kissé megmozdítva segélykérően nézett felénk… még élt… Mozogni nem mert, hogy halottnak higgyék. Ez sikerült is neki, mert már nem lőtték olyan hevesen. A fényszóró még egy darabig ott tétovázott fölötte, és megunva őt, új áldozatok után kezdett kutatni.

Ezt a pillanatot várta Balogh, és minden felszólítás nélkül felugrott, odarohant a sebesülthöz felnyalábolta, majd hatalmas léptekkel lehozta közénk a derék telefonistát.

Gyorsan megvizsgáltuk. – Tüdőlövés, s a lába is két helyen meg van lőve – állapítottam meg, amint a szanitécek kibontották. Szája szélén lassan csurgott a vére, és nem tudott beszélni. Értelmes tekintete azonban jelezte, hogy észnél van, és tudja, hogy igyekszenek megmenteni.

Közben a fényszóró visszatért, és kutatni kezdte az áldozatát. Soká vesztegelt azon a helyen, ahol a telefonista összeesett. Bizonyára bosszankodtak, hogy be hagyták magukat csapni, mert a halottnak vélt feltámadt. Pedig valószínűleg nekik lesz igazuk, mert a sebesült telefonistát, úgy látom, reggelre sátorlapba kell csavarnunk. Bekötözték, óvatosan a fal mellé fektették, hogy lehetőleg ne érje lövés, és egyelőre sorsára hagyták.

Magamnak kellett megkeresnem a századparancsnokommal való telefon-összeköttetést, mert a fiatal telefonistának még a foga is vacogott a félelemtől. Lowró – így hívtuk Lovrenkovicsot – talán még nálunk is idegesebb volt. Nagy örömmel fogadta a jelentkezésem, és lelkemre kötötte, hogy az olasz minden megmozdulását jelentsem. Telefonon át alig lehetett hallani a szót, úgy csattogott a dolina körül a gránát. Az olasz abban a hitben, hogy a két telefonista az erősítéshez tartozik, kiknek a dolinában kell megbújva lenniök, vadul lövette a dolinát és környékét. Nem is tévedtek ebben, mert az ott levő szakaszok indulásra készen vártak. Éjféltájban nekik kell leváltani minket. Várták a minden pillanatban megérkező konyhát és vele a postát… A postát… a rózsaszínű levelezőlapokat… melyeknek megérkezését némelyek fontosabbnak tartották, mint az evést. Nyugodtabb lélekkel indultak ki az első vonalba, ha zsebükben érezték a hazai levelet. Lesz, mit olvasni, lesz, min elmélkedni a hosszú forró napon keresztül, amely rájuk vár.

Telefonisták Telefonisták
(forrás: Noi kaiserjaeger von rendenatal oldala)

Most azonban a hátsó részeket, és különösen az utánpótlást szolgáló útvonalakat zárótűz alatt tartotta az olasz tüzérség, és így a konyha késett.

Nem is lett volna tanácsos most megérkezni, mert a dolina szinte füstölt a gránátok robbanásai nyomán. Oda most élő embernek se ki, se be nem lehetett jutni. Lowró rémülten kérdezte, hogy nem támadnak-e ránk az olaszok… Mi azonban egyelőre nem vettünk észre semmit.

Az olaszoknak más volt a céljuk ezzel a rajtaütéssel.

Következő rész: „Micsoda barmok ezek itt előttünk…”

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója

2 komment

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr948260534

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fosca 2016.01.12. 10:49:37

Szép, értékes munka, amire "csak" egy megszállott ért ékmentő képes. A fotók ezt a mentalitást, nagyon jól visszaadják, amihez gratulálni kell!
Elképzeltem egy "szakértő" viszonyulását a restaurálá shoz... Kívánok további sikereket és kíváncsi vagyok a megszólaltatás híreire.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról