A budapesti 1-es népfölkelő gyalogezred karácsonya 1915 decemberében Szerbiában

1915-ben a budapesti 1-es népfölkelők immár másodszor töltötték a szeretet ünnepét a déli hadszíntéren. Az alakulat azonban szerencsésnek mondhatta magát, mivel a harcok befejeztével, sok csapattal ellentétben, bár távol a szeretteiktől, de nyugodt körülmények között élhették át a karácsonyt egy kis szerbiai település közelében. A száz évvel ezelőtti Szenteste, a Megváltó születésének ünneplése mellett egyúttal a „bajtársias szellem és a felekezeti békesség” szép példája is volt…

„[1915.] December 7-én az ezred eléri a vadregényes fekvésű Usce községet, amelyben alig van néhány ház. A zászlóaljak a szabadban táboroznak, tüzek körül, majd megkezdik a férőhelyek építését” – olvasható a Balassa Imre által írt és szerkesztett, a két háború között megjelent ezredalbumban az 1915. decemberi eseményről. Amíg elérkeztek a kis szerbiai település közelébe, a népfölkelők több viszontagságos napot is átéltek.

A magyar királyi budapesti 1. népfölkelő honvéd gyalogezred felállítására a részleges mozgósítás elrendelése után került sor. A budapesti 1. népfölkelő parancsnoksághoz tartoztak a székesfővárosban, Szentendre, Vác, Újpest városokban és a ráckevei, monori, alsódabasi, biai, pomázi, gödöllői és váci közigazgatási járásokban élő férfiak, akik a mozgósítás elrendelése után tömegesen érkezetek a katonai elöljáróság Soroksári úton levő épületéhez. Ezt követően a parancsnokság vezetője, a felállított ezred parancsnoka, Ledniczer Sándor alezredes vezetésével megkezdődött az alakulat megszervezése és kiképzése. A folyamat rövid ideig, 1914. augusztus 10-éig tartott, amikor is az ezred tizenhárom nappal a tervezett előtt elindult új állomáshelyére, Péterváradra, ahol a szabadkai 6. népfelkelő gyalogezreddel egyetemben várőrséget adtak a helyi erődítményben.

 Szlatinai Ledniczer Sándor, az ezred parancsnoka az alakulat felállításától 1916 júniusáig (Balassa Imre: Az egyes népfölkelők hadi históriája, Budapest 1933)

A néhány napig tartó őrszolgálat után az ezred részt vett a szerb hadszíntéren zajlott küzdelmekben. Harcoltak a népfelkelők többek között Zimonynál, Szabácsnál és Jevremorac térségében. Az itt 1914. november 4-én lezajlott harcok emlékére lett november 4-e az ezred ezrednapja. Az Ub és Kolubara folyók mentén szintén küzdöttek, majd visszatértek Péterváradra. A megerősített váröv kiépítésében tevékenyen részt vettek, ahol 1915 júniusáig teljesítettek szolgálatot, majd a meginduló előrenyomulás során 1915. december 7-én megérkeztek Ušće falu közelébe, ahol az ezred I., II. és az az év nyarán a pótzászlóaljból megalakult IV. zászlóalja vert tábort. A III. zászlóalj ekkor már az olasz hadszíntéren teljesített szolgálatot.

 Az ezred vonulása 1915-ben
(Balassa Imre: Az egyes népfölkelők hadi históriája, Budapest 1933)

A népfelkelők szorgos munkával néhány nap alatt valóságos kisvárost építettek ki a környező hegytetőn és völgyben. A szolgálat ezt követően tábori őrsökön adott őrségből állt. A helyi atrocitások ellenére az ünnepet mégis békés körülmények között tölthette az alakulat, amelyről így számolt be az emlékalbum:

„Itt éri az ezredet a karácsony szent estéje. A hegytetőn, az ušćei kis temető mellett éjféli misét mond szeretett tábori lelkészünk, Jandik József. A mezőn szép tábori oltárt emeltek fenyőfákból és az oltár az éjféli órán meg volt világítva: fenyőgallyak mögé rejtett kis karbid-reflektortól. Hatalmas négyszögben négy óriási máglyát gyújtottak, mikor leszállt a sötétség. A máglyák körül fegyvergúlákat raktak. És éjfél előtt, féltizenkettőkor négy kürtös egyszerre szólalt meg a négy máglya négyszögében, ünnepélyes, komor muzsika zengett vissza a bércfalakról: a megható és örökszép templomba-hívó jel. Megindultak akkor a századok, fekete processziók meneteltek lassan a hegytető felé; négy máglya tüze és a négy trombita búskomoly hangja hívogatta őket. Mire megérkeztek a nagy négyszögbe, amelynek négy sarkán az óriási négy fáklya lobogott az ég felé és fölálltak katonás rendben, kiragyogtak a gyertyák az oltáron, amely csodálatos látomásként sugárzott bele az éjszakába, ott állt aranyos miseruhájában a pap és a bizonytalanul rémlő sírkeresztek közül fölzengett az ének:

„Mennyből az angyal, lejött hozzátok
Pásztorok…pásztorok…”

E megkapó éjféli mise alatt, míg magasba szállt a lelkünk lángját jelképező négy máglyatűz és magasba szállt e zord, ellenséges idegenségben az ősi szent énekünk – a hazagondoló apák és testvérek, vőlegények és fiúk szemében könny ragyogott. Idegen világ, ellenséges világ, sötét veszedelmek, bolyongó száműzöttjei egy szívvel énekeltek itt: egy szívvel fohászkodtak és nézték odafönn az égen ragyogó csillagokat, mert odahaza, messze, Magyarországon az ő kedveseik is kitekintenek most az ablakon és a csillagok fényességét bámulják…

Odafönn, a csillagok magasságában találkozik a lelkük velük…

Egy századparancsnokot külön megtiszteltek református hitű magyarjai. Este jöttével bevonultak a századparancsnok hajlékába egy tizedes vezetésével, körben fölálltak – mindenkinek a kezében égő gyertyaszál és zsoltáros könyv – és a más hitű parancsnoknak elénekelték a régi karácsonyéji zsoltárt…mikor vége volt, a parancsnok kezet fogott mindenikkel »Áldás-békesség« – mondták és elballagtak…

E felejthetetlen, megrázó karácsonyi éj a bajtársias szellem és a felekezeti békesség szép példáját is mutatta. A tábori őrsökre ezen az éjszakán nem ment ki keresztény ember. Az ezred kevés zsidó legénysége önként vállalta, hogy karácsony éjszakáján majd csak ő fog őrködni, ő fog virrasztani, hogy bajtársi békességben ünnepeljék a legszentebb ünnepüket.”

 Katonák csoportja 1915 karácsonyán