A debreceni 3-as honvédek a 4. isonzói csatában

Alig ért véget a 3. isonzói csata, rögtön kezdődött a következő. Az 1915. november 10-től december 4-ig zajló negyedik összecsapásban a Doberdó-fennsíkon harcoló magyar ezredek is súlyos harcokat vívtak. Az év során a Kárpátokban, majd a 2. és a 3. isonzói csatában is szinte teljesen megsemmisülő debreceni 3. honvédezredre ismét nehéz napok vártak. Véres küzdelmeik helyszíne ezúttal is a Monte San Michele északi lejtője volt, most a hírhedt 124-es magaslat.

A Doberdó-fennsíkon lezajlott harcok kutatása során, a levéltári eredmények birtokában egyre jobban rádöbbenünk arra, hogy mennyire igaz az a mondás, hogy a fennsík minden négyzetmétere vérrel „öntözött”. Kutatótársaimmal számtalan alkalommal bejártuk a Monte San Michele északi lejtőjén az egykori 124-es magaslatként emlegetett területet. Márciusban, amikor a virágzó krókusz színesíti a felszínt, nyári hőségben, amikor ráérezhettünk, hogy 100 évvel ezelőtt, az itt harcoló katonák mit szenvedhettek a hőségtől, a vízhiánytól. A 124-es magaslaton lezajlott harcok története egy külön fejezet lehetne egy nagy doberdói hadtörténeti kötetben.

Az 1915. november 10-én kezdődő 4. isonzói csata során súlyos harcok dúltak a Monte San Michele északi lejtőjén. Az osztrák–magyar magasabb parancsnokságok szembesültek azzal, hogy a folyamatosan megújuló, nagy erőkkel végrehajtott olasz támadások egyik legfontosabb célja, hogy Rubbia felé tért nyerjenek. Ennek megakadályozása kiemelten fontos volt az ottani védőállásokban harcolóknak, de mondhatjuk azt is, hogy a fennsíkon védekező valamennyi alakulat szempontjából is. Egy sikeres betörés és előnyomulás után ugyanis az olasz gyalogság már a Monte San Michele kúpjain harcolók háta mögé került volna. Ennek azonban nem volt szabad megtörténnie!

A súlyos, nagy veszteségeket követelő olasz offenzíva során már olyan nagyok voltak az északi lejtőn védekező 6. gyaloghadosztály csapatainak a veszteségei, hogy november 21-én döntés született leváltásukról. A leharcolt és létszámukban erősen megfogyatkozott közös zászlóaljakat a pihenésre és létszámuk feltöltésére visszavont magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály ezredeivel tervezték felváltani. A november eleje óta hátravont honvédezredekbe besorolt vegyes nemzetiségű menetzászlóaljak miatt 1915. november 10-én kiadott 39. dandárparancsnoki eligazításában a következő olvasható: „Miután az utóbbi időben a menetalakulatokhoz igen sokféle nemzetiségű legénység van beosztva, s a tisztek ezekkel beszélni nem tudnak, a szolgálat érdekében igen kívánatos és feltétlenül szükséges olyan tisztek beosztása ezen kevert menetalakulásokhoz, akik a legénység anyanyelvét ismerik.”

A Komeni-fennsík Mohorini nevű községében pihenő magyar királyi debreceni 3. honvéd gyalogezred is felkészült az állásba vonulásra. November 21-ike óta Lakatos Béla őrnagy volt az ezred parancsnoka. Az ezred három zászlóaljában kilenc század volt elosztva (a 4. és a 8. század az októberi veszteségek óta nem lett felállítva). Még hozzájuk tartozott öt utászszakasz, és tíz géppuskás osztag. (November 19-én vonult be az ezredhez a géppuskás tanfolyamot elvégzett 26 fő.) Tiszti létszám: 19 fő és 24 tiszthelyettes. Összes legénység: 1.055 fő. November 22-én déli 12 órától bevetésre készen kellett állnia az ezrednek az állomáshelyén.

 Honvédek pihenője Mohoriniben
(forrás: Europeana)

Stadler István ezredes, aki ekkor ideiglenesen a magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály vezetésével volt megbízva, a következő felhívást adta ki a frontra vonuló honvédeknek: „A hadsereg parancsnokság parancsára a 20. honvéd gyaloghadosztály – frissen és kipihenve – a 6. gyaloghadosztály csapatait fel fogja váltani, hogy azon dicsőségteljes kötelességet átvegye, miszerint az általa oly soká hősiesen tartott védőszakaszt továbbra is megtartja. HONVÉDEK! Meg vagyok győződve, hogy feladatotoknak kiválóan meg fogtok felelni, hogy továbbra is oly hősiesen fogtok viselkedni, mint eddig, és hogy továbbra is mindenki bámulatát fogjátok kiváltani. Isten legyen veletek!”

A debreceni honvédek november 23-ra virradóra váltották fel a Monte San Michele északi lejtőjén a megcsappant létszámú prágai 28. menetzászlóaljat, a 9-es vadászokat és a dandár tartalékot. A felváltás ideje alatt rendkívüli esemény nem történt. Viszont az állások a valóságban máshol húzódtak, mint ahogy azok a felváltott csapatoktól megkapott vázlaton szerepeltek! Lakatos őrnagynak ezért századai elhelyezését át kellett szervezni. A jobbszárnytól kezdődően a következőképen foglalták el az állásokat a századok: a 124-es magaslatnál a 9/3. század, tőle délre a Monte San Michele kúpja felé 10/3., 11/3. és az 1/3. század került az első védővonalba.

 A debreceni 3. honvéd gyalogezred állásai a Monte San Michele északi lejtőjén a Google mai térképére vetítve

A Monte San Michele 275 méteres kúpjától az Isonzóig húzódó védővonal parancsnoka továbbra is Schönburg herceg altábornagy, a 6. hadosztály parancsnoka maradt. Neki lett alárendelve a 11., 12. és a 39. gyalogdandár. Az állásokban és tartalékban ott található a 3. honvéd gyalogezred, a grázi 27. ezred két zászlóalja, a prágai 28. menet- és a „von Rummer” 98. ezred I. zászlóalja, valamint a 30., 152. Landsturm – zászlóaljak. A 7., 8., és a 9. vadászzászlóalj, a bosnyák 2/I. és 2/IV. zászlóalj.

A felváltás után néhány órával, november 23-án reggel 8 órától kezdődően az olasz tüzérség igen heves tűz alá vette a debreceniek állásait. Különösen a 124-es magaslatot és környékét. Gyalogságuk délután 2 óra 30 perctől több, nagy erővel indított támadással igyekezett betörni az állásokba. Amikor a támadás lendületét a védők puskatűzzel megakasztották, az életben maradottak visszafutottak állásaikba, majd soraikat újabb erőkkel feltöltve ismét támadtak.

 A 124-es magaslat korabeli fotója (látni a Monte Fortint is)
(forrás: MNL Veszprém Megyei Levéltára, XIV. 10., Kratochvil Károly iratai)

A ritkábban megszállt 124-es magaslat egy részét sikerült elfoglalniuk. Az ellentámadásra csoportosult debrecenieknek és a 27. közös ezred egyes szakaszainak egy lendületes rohammal délután 5 órára sikerült visszaszerezniük az elvesztett állásokat. Még a délutáni órákban olasz szökevényeket kísértek hátra a dandárparancsnokságra. Kihallgatásuk során elmondták, hogy Peteano és a 197-es magaslat között nyolc hadiállományra feltöltött ezred csoportosul támadásra. Az elárult csoportosítási helyekre azonnal tüzérségi tűzcsapást kért a dandár parancsnoksága. Este 9 órakor a debreceniek 10. századának megerősítésére előre vonták a tartalékban levő 3. századot is.

 Állásmaradványok a 124-es magaslaton
(forrás: MNL Veszprém Megyei Levéltára, XIV. 10., Kratochvil Károly iratai)

November 24-re virradóra, még az éjszakai órákban időnként tüzérségi tűz, majd gyalogsági tűz alatt állt a debreceniek védővonala. A sebesülteket nem lehetett elszállítani, élelmet, vizet, lőszert nem tudtak előre vinni a védőknek. Mégis voltak olyan hősök, akik mindent megtettek társaikért. Erdei Lajos szakaszvezető húsz társával töltényt szállított előre. Társai közül tízen is megsebesültek, de ennek ellenére sikerült a feladatot végrehajtani. Visszafelé magukkal vitték megsebesült társaikat is. A debreceniek rommá lőtt állásai ellen reggel 6 órakor egy igen erős gyalogsági támadás kezdődött, amit az életben maradt védőknek sikerült visszaverniük. Stadler ezredes délelőtt 11-kor újra átvette a 39. honvéd gyalogdandár parancsnokságát. Azonnal bekérette a 3. honvéd gyalogezred századainak létszámát is, amelyeknek a következő volt a puskalétszámuk (harcoló állomány): 1. szd. = 172, 2. szd. = 45, 3. szd. = 20, 5. szd. = 159, 6. szd. = 150, 7. szd. = 150, 9. szd. = 50, 10. szd. = 130 és a 11. század = 90 fő.

A délelőtti órákban – minden alkalommal erős tüzérségi tűzcsapás után – újra és újra változatlan hevességgel támadott az olasz gyalogság. Lakatos őrnagy déli 12 óra 30 perckor a következőt jelentette: „A balszárny ellen indított támadás megállíttatott, a jobbszárny ellen állandóan erős gyalogsági tűz. A 10. század közepén 50 lépésnyi térközben élő ember nincs. Az ide kirendelt fél 5. Máli századból csak egy fél szakasz jutott be az állásba, a többi meghalt, megsebesült. Fedezék itt egyáltalán nincs, a terep teljesen nyílt. A délelőtt megsemmisített géppuska kiásatott, használható.”

 Állásmaradványok napjainkban, a háttérben Stencinger Norbert tanulmányozza a területet (a szerző fotója)

A délutáni órákban az ezredparancsnokságra megérkezett Stadler ezredes „Irányelvek az Isonzó front harcára” címet viselő parancsa (Res. No. 674). Ebből két pontot emelnék ki. 4. pont: „Aki a védőállást sebesületlenül elhagyja és magát az ellenség elől kivonni igyekszik, az a minden század mögött felállítandó tábori csendőrök által lelövendő.”

Stadler ezredes a következő nap a 4. ponton változtatott, az új szöveg így hangzott: „Ha előfordulna, hogy a legénység magát megadja, parancsom minden elöljárónak, hogy az illetőt, vagy illetőket azonnal agyonlőjék.” Az 5. pontban a tisztekhez szólt: „A tisztek minden harci cselekménynél a legénységet bátorítólag befolyásolják és személyesen végrehajtott lelkesítő példával járjanak elöl.”

A kemény parancsokra és a tisztek biztatására nagy szükség volt, mert délután 3 óra 30 perckor olyan erős olasz gyalogsági támadás indult meg a 124-es magaslat ellen, hogy az ide-oda hullámzó ember-ember elleni közelharcban mindenkire szükség volt. A veszteségek olyan nagyok voltak, hogy már egyáltalán nem volt tartaléka az ezrednek. Egyes honvédek hihetetlen bátorsága reménytelen helyzeteket is megoldott. Az ágyútűz az egyik géppuskát törmelékkel betemette. Nyíri Lajos őrvezető, Kottomán Szilárd és Csécsi Márton honvédek a géppuskát kikaparták a sziklatörmelék alól, üzembe állították és olyan eredményesen lőtték a támadókat, hogy az olasz roham megakadt. A több hullámban támadó olaszoknak estére mégis sikerült egy állásszakaszt elfoglalni a 124-es magaslatnál.

 Árokmaradványok a 124-es magaslat környékén. A háttérben Pintér Tamás
(a szerző fotója)

November 25-én éjszaka 1 órakor Lakatos őrnagynak nem csak a saját védőszakaszának megvédésével kellett foglalkoznia, hanem a jobbszárnyán a kevésbé támadott védőszakaszok legénységével is: „Az ezredtől jobbra levő csapatoktól a legénység nagy számban cselleng, az állásaink mögötti terepen tüzet kapva fedezékeinkbe szaladnak, így a tüzet ide vonzzák, idegen tisztek a védelmi vonalunkban levő tiszti fedezékben tartózkodnak. Tekintettel arra, hogy e rossz példa a legénységre rossz hatással van, kérem a Ddr. par. intézkedését.” Az intézkedés megtörtént, mert parancsot adtak Seydl őrnagynak, hogy lépjen erélyesen közbe az eset megszüntetése érdekében.

November 25-én a reggeli órákban több olasz gyalogos kúszott a 10. (Strenyi) század elé, és úgy viselkedtek, mint akik meg akarják adni magukat. A védők lelőtték őket. Ugyanaz a jelenet játszódott le a 6. (Kónyi) század előtt is, ahol 12 olasz viselkedett úgy, mint akik meg akarják adni magukat. Mivel a védők látták, hogy mögöttük négysoros rajvonalban ott rejtőznek társaik, hasonlóan jártak el, mint a 10. század. A kora délelőtti órákban a debreceni 3. honvéd gyalogezrednek rendeltek alá egy 7. ezredbeli századot. Az erősítés nagyon jókor érkezett, mert az ő segítségükkel sikerült az előző nap elvesztett állást újra birtokba venni. A század aztán továbbra is ott maradt a debreceni ezrednek alárendelve, mint tartalék.

 A 124-es magaslat távlati képe
(forrás: MNL Veszprém Megyei Levéltára, XIV. 10., Kratochvil Károly iratai)

Lakatos őrnagy délután 5 óra 35 perckor jelentette, hogy állásait gázgránátokkal lövi az olasz tüzérség: „A jobbszárnyon a délután folyamán egy jó pár mérgező gázt fejlesztő gránátot lőtt az ellenség. Az ezrednél az ellen védelmi eszköz egyáltalán nem áll rendelkezésre.” Ráadásul az olaszoknak ismét sikerült betörni a 124-es magaslaton levő állásokba, és megszállni egy részt. Az ezred éjjel 11 óra 30 perckor leadott létszámjelentése a következő: puskalétszám 871, a segélyhelyen eddig ellátott 270 sebesült, halottak és sebesültek száma még ismeretlen.

Másnap, 1915. november 26-án sem tudott jelentést adni az ezred arról, hogy hány embere halt hősi halált. Maguk a századok is csak azt jelentették, hogy olyanok az állapotok, hogy a halottak elszórva fekszenek, a sebesültek segélyhelyre szállítása is nagy nehézségekkel történik. Az előző nap elfoglalt állásrész ellen a nagyváradi 37. közös gyalogezred két százada hajtott végre sikeres ellentámadást. Gyilkos kézitusa és nagy kavarodás után az elvesztett állásokat sikerült újra megszállni. A harcok egy pillanatra sem szüneteltek, a magaslat környékét újra nehéz tüzérségi tűz alá vette az olasz tüzérség. A délután 5 órakor leadott ezredjelentés hű képet ad a valós állapotokról: „Az egész vonalra erős nehéz tüzérségi tűz, mely a középen futó árokban a fedezékeket és a benne volt csapatokat megsemmisítette.”

 Harcokban kimerült honvéd
(forrás: MNL Veszprém Megyei Levéltára, XIV. 10., Kratochvil Károly iratai)

A dandárparancsnokság sürgető felszólítására este 7 óra 20 percre készült el a debreceni ezred veszteség- és helyzetjelentése: „Délután 5-ig történt megállapítások szerint puskalétszám: 441. Géppuska 9. Veszteség 22-től 26-ig délután 5-ig: segélyhelyen ellátott 324 sebesült, kórházba került 43 beteg, az állásban megolvastatott 106 fő elesett. Sebesült: 9 tiszt, beteg 3 tiszt, elesett 1 tiszt. A halottak és ellátásban sebesültek további száma nem állapítható meg, mert ezek az egész harctéren össze-vissza fekszenek. A legénység teljesen ki van merülve, 4 nap óta nyugodni nem tudott. A kiállott fáradalmak és izgalmak következtében a legkisebb tűzszünet alatt alszanak, úgy annyira, hogy az ügyeleti szolgálatot tartóknak valósággal fel kell őket rázni. Az állás megszállása nagyon gyér.”

 A 124-es magaslat napjainkban egy márciusi napon
(a szerző fotója)

Egy 1915. november 27-én lehallgatott olasz telefonjelentések alapján már biztos volt, hogy tüzérségük parancsot kapott a doberdói védővonalak teljes lerombolására, a gyalogságuk pedig, hogy készüljön fel a döntő, december 1-i általános támadásra. A debreceni ezred védővonalában jelentős változás nem történt: a tüzérségi tűzcsapások folyamatosan rombolták az állásokat, és időnként erős gyalogsági puskatűz alatt álltak a fedezékek. Az olaszok elkezdték hősi halottaikat elhordani az állások elöl. Lakatos őrnagy újabb jelentést küldött a 39. dandár parancsnokságára. Részletesen felsorolta a sebesültek és betegek naponkénti számát:

Lehetetlen volt még mindig a halottak számának megadása: „E számok a segélyhelyen ellátottak számát tüntetik ki. Az elesettek, eltűntek és fogságba esettek száma tekintettel az állandó harcra, az ellenség közelségére, mely a mozgást nagyon megnehezíti, sőt egyes helyeken megközelítőleg sem állapítható meg. Kb. számokról az ezred parancsnokság felvilágosítást adni nem tud, mert az egész védelmi vonal és az e mögötti terep tele van különféle ezredbeli elesettekkel és még be nem szállított súlyos sebesültekkel. A sötétségben megállapítani az elesettek tartózandóságát [így!] lehetetlen, nappal az arcvonal mögötti mozgás kizárt.”

A nagy veszteséget szenvedett debreceni 3. honvéd gyalogezred századainak roncsait november 29-re virradóra váltották fel az állásokban. A Komeni-fennsík névadó településére, Komenbe vezetett a leharcolt ezred útja. Megfogyva, idegileg és fizikailag megtörve. Mégis győztek, hiszen a parancsot végrehajtották: az állásokat megtartották.