Imre Gábor kadét doberdói naplója – 21. rész
Hősünk addig hezitált, amíg a hajnal is az első vonalban éri. A kőfaluk körül feltárulkozó látvány mélységes borzalommal tölti el: hullák, emberi maradványok és az azokon nyüzsgő kukacok között fekszenek…
A sötétséget hamar felhasználta Kozarev, és lőszert, kézigránátot küldött. Szanitécek is jöttek. Felszedték a jelentkező sebesülteket, és elsurrantak vissza a lehető legnagyobb csendben. Az új halottak ott maradtak egyelőre, ahol meghaltak. A lőszert elvitték a rajparancsnokok, mert fontosabb volt itt, mint a kenyér.
Balog és Kovács felváltva figyeltek, és én csendes letargiába estem… Milyen igaza volt az őrmesternek. Mélyen megsértettem. A magatartása inkább szánakozó volt, mint haragos, mikor elment… s bizony, ha most itt lenne, bocsánatot kérnék tőle a nyersességemért.
Elszállításra váró sátorlapba tekert olasz hősi halottak
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Végtelenül üresnek éreztem magam. Tökéletesen értelmetlen kinézése volt itt mindennek. Ide, a mi helyünkre talán soha nem jött ki magasabb rangú tiszt, hogy megnézze, milyen a helyzetünk… Hogyan is jött volna? Nappal ez lehetetlenség, éjjel pedig hiába jött volna. Kábult várakozásban telt az idő, és elmúlt két óra.
Kovácsot elküldtem a paranccsal, hogy minden második ember menjen hátra. Tudtam, hogy ez a rendelkezés emberkímélés céljából történik, s ezt tudták az emberek is. Sőt, valószínűleg az olaszok is, mert a szokásos lövöldözésük fokozatosan megélénkült.
A katonák közül alig néhányan mertek nekiindulni a visszafelé vezető sziklameredeknek. Nekem is indulnom kellett volna, és én is haboztam. Menjek? Ne menjek?… Meg kellene néznem nappal is, mi van itt… Ha holnap éjjel kijövök, megint nem leszek tájékozott a helyzetről és az itteni körülményekről…
Az ellenség is ébredezni kezdett, és valóságos versenylövöldözés támadt az olasz állásban.
– Ezek, úgy látszik, látják már a visszafelé menőket – jegyezte meg Balogh.
Körülnéztem. Lám, a hajnal szégyenkezve lopakodott elő, és a kövek halványan világítani kezdtek. Az itt-ott hátrafelé bukdácsoló emberek sötét foltjai már láthatókká váltak. Tehát ezeket lövik… S míg ilyeneken morfondíroztam, pillanatról pillanatra világosabb lett, és ahogy a világosság nőtt, fogyott a kurázsi.
– No, Balogh, Kovács, egyikőtök szintén hátramehet, válasszatok magatok! Melyik megy? – biztattam őket.
Rám néztek, hogy ez parancs akar-e lenni, azután az emelkedésnek, melynek a pereme már kirajzolódott a világosodó égre.
– Ha meg tetszik engedni, inkább itt maradnának mi is – kértek… S így azután a pillanatnyi gyávaságnak engedve nagy bátran én is ottmaradtam köztük.
Világosodott, és amint kitűnt, ez nagy ostobaság volt részemről… A lövöldözés a mozgás megszűntével szintén alábbhagyott. Kezdtem körülvizsgálni a helyet körülöttem.
Háttal a kőfalnak támaszkodva kuporogtam, és előttem három-négy méterre egy különös csomag kötötte le a figyelmem. Jobban odanézek az ismerős alakú valamire, amelyik a csomagból kilóg. Behunyom a szemem, és egyszerre ráeszmélek, az nem lehet más, mint egy összeaszott emberi kéz. A csomagok tehát hullák, a sátorlapok pedig, amelyekbe be vannak csavarva, szemfedők. Körülnézek a helyemen… körülöttem, alattam mindenütt nyüzsög a kukac…
– Balogh! Kovács! Az Istenért, nézzetek körül… hamar elő valami rongyot, és söpörjük el ezt a förtelmet innen!
Hősi halottak maradványai a Doberdón az összelőtt állásokban
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Hozzá is fogtunk. De nem sokra mentünk, mert nagyon nem mozoghattunk, és az össze-visszafekvő halottak sokasága, a sok emberi szenny eldorádója volt a hullalégynek és a kukacnak. Te jó Isten! Mi van itt…
Tőlünk balra néhány lépés után elfogy a kőfal, arra nem látható senki. A minket védő faldarabnak nem ajánlatos nekifeküdni, mert félő, hogy összeomlik, annyira apró kövekből volt már összetákolva. Mellettem egy itt maradt lőpáncéldarabból és öklömnyi kövekből egy silány oldalvéd volt tákolva, valószínűleg az őrmester alkotása. Az oldalazó olasz golyók ellen megvédte a fejem, ha melléfeküdtem.
Jobbra néhány ember fekszik, és fásultan pislognak maguk elé. Átszólok hozzájuk:
– Mi újság? Hogy vannak?…
Üres szemmel néznek rám, azután a pirkadó égre. Nem válaszolnak… Talán imádkoznak… Szemükön, nézésükön ott a válasz: „Megvagyunk… de ezek után mit hoz a nappal?…”
A sátorlapcsomagok pedig szépen sorakoztak az állásunk mentén. Az éjjeli zűrzavarban többször jelentették nekem, hogy itt-ott emberek fekszenek, és nem akarnak felébredni. Úgy gondoltam, csak aludjanak, legalább többen vagyunk. Később megfeledkeztem róluk, és most kiderült, hogy azok az emberek, bajtársak örök álmot alusznak. Volt ott magyar, bosnyák, mindenféle náció. A kőfalon túl pedig rajvonalban feküdtek az olasz hullák.
Drótakadályból hírmondónak néhány vasrúd maradt, az is meggörbülve. Micsoda kegyetlen közelharc folyt itt le! Jól mondta az őrmester, nem jutunk mi innen élve haza. Az itt látható jelek után ítélve még halva sem.
Következő rész: A holtak által megszállt állásszakasz
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
