Imre Gábor kadét doberdói naplója – 15. rész
Mindenütt vér és gőzölgő halálmocsárba fulladó emberek, avagy miről álmodik egy civilben művészember a Doberdón? Hősünk százada 1915 júliusának közepén tartalékba kerül és szerencsésen kimarad az újabb borzalmakból. Imre Gábort azonban az addig átéltek és a mások által elmondottak hatására is rémálmok gyötrik, amiből egy eldördülő 30 és feles ébreszti fel…
Alkonyattájban a már jól ismert recept szerint századunk megkezdte a tartalékba járást. Hol a 77-es magaslat mögé, hol Doberdó fennsíkjának bal oldala mögé lettünk vezényelve. Mindig oda, ahol nagyobb veszélyt sejtettek. Nappal visszajöttünk aludni, és éjjel vándoroltunk. Többször álltunk már olyan helyzetben, hogy „bajonet auf!”-fal vártuk a parancsot az ellentámadás megkezdésére. A századunk azonban még a szerencse kegyeltje volt. Ezrek és ezrek véreztek el tőlünk néhány ezer lépésre, és miránk mégsem került sor. Igaz, hogy mi voltunk az egyetlen tartalékosztag a tengerparttól Doberdóig.
Elmúlt július 10-edike, és a Doberdón kissé alábbhagyott a féktelen tombolás. A pergőtűz, amely majdnem két hétig tartott, türelmetlen, nyugtalanító tüzeléssé csendesült. Az olasz gyalogság kimerült, és rohamaik reménytelenül elhaltak San Gabriele és San Michele véres kőszikláin. A Doberdóról hátrakerülő emberek vérfagyasztó részleteket beszéltek az ott lefolyt eseményekről. Olyan hátborzongatóak voltak ezek a hírek, hogy nem tudtunk tiszta képet alkotni róluk magunknak.
Ezután néhány aránylag csendes éjjel állásépítéssel telt el. Alig volt egy-két könnyű sebesülés a századnál. Lassankint kezdtünk hozzászokni megint a viszonylagos kényelemhez, míg azután, azt hiszem, 25-ikére virradó hajnalra leváltották az egész zászlóaljat, és Jamiano előtt az országúton gyülekeztünk. Már pirkadt, mikor a harmadik század beérkezett San Giovanniból. Szomorúan újságolták el, hogy Paizs zászlóst a leváltás alkalmával a római fürdőnél tévedésből agyonlőtték a leváltást végző 38-asok. A drótakadályhoz vezette ki az őrszemeket, és befelé jövet az izgatott emberek ellenségnek nézték őket, és sortüzet adtak rájuk. Paizs zászlós fejlövést kapott. Áldozata lett a kötelességtudásának. A leváltó szakasz parancsnoka és az emberek sértetlenek maradtak.
– Mindjárt el is temettük San Giovanni temetőjében – mondta könnyezve a parancsnoka.
A szörnyű eset egészen lerontotta a változás felett érzett kellemes izgalmunkat. Pedig a leváltást, mint megérdemelt és nagyon is megszolgált pihenőt tekintettük, és meg voltunk győződve, hogy a hadvezetőségünk belátva kimerültségünk valami csendes helyre küldi a zászlóaljunkat. Ezért megnyugodva ballagtunk a Doberdó mögött Görz felé vezető úton. Örömmel újságoltuk egymásnak a zászlóaljtörzsből kiszivárgó híreket:
– Hadtesttartalék vagyunk!
Miért ne örültünk volna?... Tudtuk, hogy létezik: zászlóalj-, ezred-, brigád-, divízió- stb. tartalék, és úgy gondoltuk, hogy hetek fognak eltelni, míg újra tűzbe kerülünk.
Menetelésünk közben közel egymáshoz négy 30,5-es ágyút láttunk az út mellett felállítva. Félelmetes nyugalommal néztek az ágyúszörnyetegek bele a mindjobban kékülő égbe.
Harminc és feles Görznél
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Másfél órát meneteltünk, mikor az útról letérve megállt a zászlóalj, és az ott levő, már romokban heverő házak között letáborozott. Századunk tisztjei egy még elfogadható szobában lettek elszállásolva. Hamar megállapítottuk, hogy Doberdó tengelyére kerültünk. Vegyes érzésekkel feküdtünk le a földre terített szalmára.
– Nagyon gyanús nekem ez az állapot – sóhajtott bele a fojtott csendbe Zandek.
– Én sem vagyok valami nagyon nyugodt – adtam kifejezést szorongó érzéseimnek. – Azt hiszem, még vissza fogjuk kívánni San Giovanni viszonylagos csendjét.
Sokáig hánykolódva elaludtam. Álmomban véres harci jelenetekben vettem részt. Vér és vér mindenütt. Emberek nyújtogatták felém kezeiket, és halálra váltan könyörögtek hozzám, hogy húzzam ki őket egy gőzölgő, feneketlennek látszó mocsárból, melybe nyakig bele voltak süllyedve. A mocsár felszínén véres hal bugyborékolt, és én nem mehettem segítségükre, mert alattam is megindult a talaj, ha egyet léptem. Kezeimet tördelve toporzékoltam a halálmocsár partján, és nem segíthettem a fuldoklóknak, kik mindinkább ismerősöknek látszottak előttem.
Az első világháború, mint visszatérő rémálom Otto Dix Der Krieg (A háború) című rézkarc sorozatában
Borzalmas álmomból stílszerűen egy szörnyűséges robbanás ébresztett fel. Még pedig alaposan. Hullt a vakolat, és a robbanást vérfagyasztó sikoltozás, visítás, vonyítás követte.
– Te jó Isten! Mi volt ez? – ugrott talpra a különben is ideges Zandek.
– Bevágott a század közé egy gránát – vélte Balla.
Ijedten figyeltünk még néhány pillanatig a mind jobban távolodó vijjogásra, és gyorsan kezdtük magunkra kapkodni a ruhát. Facsaró víz volt a testemen az álmom hatása alatt, és alig vártam, hogy kint lehessek a levegőn. Kint azután megkönnyebbülve hallottuk, hogy a nagy robbanást a ház mellett felállított és eldugott harminc és feles ágyú kilövése okozta. A becsapódását már ismertük az első vonalból, a kilövést pedig így, váratlanul kellett megismernünk.
Harminc és feles töltése Görznél
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Következő rész: „Doberdó gyomra gyorsan emészt”
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
