A Doberdó–fennsík védelme az első isonzói csatában

2015.07.09. 07:04 :: StencingerNorbert

Az osztrák–magyar hadvezetés az olasz háború kezdetén nem számolt azzal, hogy a Doberdó-fennsíkot eredményesen védeni lehetne. Az események láncolata azonban átírta a terveket…
 
 
 

 

„Az olasz háború megindulása előtt nem is számítottunk arra, hogy a doberdói fennsíkot eredményesen védeni lehetne, ott csak a hirtelen olasz előnyomulás ideig-óráig való fenntartása tervezett és lépésről lépésre végrehajtandó visszavonulás egészen a praewaldi szakaszig, ahol tűrhetően kiépített állások voltak és ahol az olasz előnyomulás végleges megállítása remélhető volt” – emlékezett Lukachich Géza altábornagy, 1915 nyarán vezérőrnagy, az előzetes elképzelésre, hogy milyen szerepet szánt a hadvezetés a Doberdó-fennsíknak a túlerőben támadó olaszok megállítása során. Az események azonban átírták az előzetes terveket.

„Az első munkálatok a doberdói fennsík technikai megerősítésére 1915. április végén indultak meg azzal a célzattal, hogy a hirtelen készítendő erősítések csak egy meglepő ellenséges támadás első felfogására legyenek alkalmasak. A megerősítendő vonal hossza 25 kilométer volt” – folytatódik a visszaemlékezés. A munkálatokat előbb hét, majd, a május 7-én beérkezett erősítésnek köszönhetően, tizenhárom munkásosztag végezte egyenként 180 fővel, és akiknek a támogatására még további három zászlóalj érkezett. A hosszú védelmi vonal, kevés munkás, kemény sziklás talaj, mind-mind nagy nehézséget okozott, de talán a legnagyobb problémát a bizonytalanság jelentette: senki nem tudta, hogy mennyi idő áll rendelkezésre a munkálatok befejezésére. Nagyon lassan haladtak. A kirendelt munkások nem igazán értettek a kővel való bánásmódhoz, illetve kevés robbanóanyag és speciális szerszám állt rendelkezésre. „Leírhatatlan nehézségekre bukkantak a dolgozó csapatok. Mindenütt sziklatalaj, amelyben csákánnyal, feszítővassal csak itt-ott érhető el valami eredmény. A legtöbb helyen csak robbantással haladtak előre, még a drótakadályok leszúrása is csak úgy volt lehetséges, hogy kőfúróval előbb lyukat vájtak a sziklás talajba.” – elevenítette fel a munkálatokat Lukachich Géza visszaemlékezésében.

báró somorjai Lukachich Géza báró somorjai Lukachich Géza

Az elsődleges feladat a műszaki akadályok telepítése volt. Ahhoz nem volt elegendő idő, ember, felszerelés, hogy a harcolók teljes biztonságáról mindenhol gondoskodjanak, fedezékeket építsenek, lövészárkokat ássanak, illetve véssenek a sziklába. Ezért kőfalakat emeltek, amelyek ülő helyzetben a katonák számára védelmet nyújtottak a gyalogsági fegyverek ellen, de a későbbi tüzérségi támadásokkal szemben már nem jelentettek menedéket, sőt a becsapódás után szétrepülő kő és sziklaszilánkok súlyos, sokszor halálos sebesüléseket okoztak. „Egyebekben a védőszakasz legfontosabb részén Sdraussinatól a Mt. Dei Sei Busi-ig folyt az állásépítés. Ebben a szakaszban egy nem összefüggő kőmellvéd, álló és térdelő lövészek részére létesült. A mellvéd az ellenség irányában jól volt leplezve, az árkok, ahol ez robbantás nélkül lehetséges volt, 30-40 cm-re mélyítve voltak. Robbantóanyag május 15-ig nem állt rendelkezésre. A mellvéd belső kiépítéséhez homokzsák és gyeptéglaburkolat hiányzott, a védőszakasz északi és déli szárnyán pedig hasonló fedezékek csakis a legfontosabb pontokon épülhettek” – számolt be Lukachich Géza az állások létesítéséről.

A védők szerencséjére a hadüzenet után, 1915. május 23-tól június 4-ig nem történt komolyabb olasz támadás, és ez lehetővé tette, hogy befejezzék a munkát. Így amikorra az olaszok átkeltek az Isonzón, már három, helyenként ötsoros drótakadály, átlag öt méter széles buktatósávval és – amennyire a természeti viszonyok megengedték – aknák jelentették a védelmet a támadókkal szemben.

Vázlat az elkészült védővonal egy szakaszáról Redipuglia térségében Vázlat az elkészült védővonal egy szakaszáról Redipuglia térségében
(Forrás HIM Hadtörténelmi Levéltár Tgy 190)

A védelem kiépítéséhez tartozott, hogy a közelben levő települések egy részét, Redipugliát, Vermeglianót és Selzet, a lakosság kitelepítése után lerombolták, mint ahogy az Isonzón átívelő hidakat is. Az előbbire azért volt szükség, hogy a kiépített állásokból a kilátást ne akadályozzák, és ne nyújtsanak védelmet a támadó olasz alakulatoknak, az utóbbira pedig azért, hogy a folyón való átkelést megnehezítsék számukra. A döntéshozatalra így emlékezett a tábornok: „a védőállásaink előtt fekvő műépítmények, hidak és átjárók megsemmisítését – melyek háború esetén csak az ellenség érdekeit szolgálták volna – tette szükségessé. Ezen értékes, nehezen pótolható építmények szétrombolása csakis akkor történhetett meg, amikor az olaszokkal való viszony békés rendezése reménytelenné vált.”

A védelemi rendszerben fontos szerepet játszott, hogy az Isonzóval párhuzamosan folyó Dottori csatorna vizét – kihasználva az Isonzó magas vízállását – felduzzasztották, majd a csatorna falát május 24-én átrobbantották. Így Redipuglia és Selz között, egy jelentős területen idéztek elő mesterséges árvizet, amely időszakos védelmet nyújtott a várható olasz gyalogsági támadásokkal szemben.

A műszaki előkészületek azonban nem jelentettek volna segítséget, ha nem érkezik támogatás a már itt szolgáló határvédelmi, rendvédelmi és népfölkelő alakulatokhoz. A munkálatokkal párhuzamosan megkezdődött további csapatok szállítása a fennsík védelmére.

Császári és királyi 57. közös gyaloghadosztály
Parancsnok: Goinger altábornagy
2. hegyidandár
Parancsnok: Lukachich Géza vezérőrnagy
6. hegyidandár
Parancsnok: Hellenbroth ezredes
a császári és királyi péterváradi 70. közös gyalogezred II. zászlóalja a császári és királyi újvidéki 6. közös gyalogezred I. zászlóalj
a császári és királyi soproni 76. közös gyalogezred III. zászlóalj a császári és királyi kecskeméti 38. közös gyalogezred III. zászlóalj
a császári és királyi békéscsabai 101. közös gyalogezred II. zászlóalja császári és királyi gyulafehérvári 50. közös gyalogezred IV. zászlóalj
császári és királyi 8. gyalogezred és a bosnyák 4. gyalogezred egy-egy zászlóalja a császári és királyi 42. és 81 gyalogezred egy-egy zászlóalja
155. Landsturm ezred kiegészítve egy negyed lovasszázaddal  

 Az első isonzói csatában harcolt császári és királyi 57. gyaloghadosztály alakulatainak összesítő táblázata Vasja Klavora Harcok a Doberdón és Lukachich Géza: A Doberdó védelme az első isonzói csatában munkák alapján

A védelem szervezésére Jenő főherceg, vezérezredes a délnyugati arcvonal parancsnoka június 14-én kiadott vezetési irányelvei maradtak érvényben, ahol fő célként az időnyerést jelölte meg, azzal a kiegészítéssel, hogy minél kisebb területi veszteségek legyenek. Az Isonzó mentén védekező 5. hadsereg parancsnoka, Boroević Svetozar azonban azt hangoztatta, hogy nem akar területi veszteséget, ugyanis ezzel nagymértékben nőne a védendő arcvonal hossza. Így a Jenő főherceg elgondolása szerinti rugalmas halogató hátrálások helyett, a hadsereg meglevő védelmi vonalának szinte merev védelmére került sor, amely így nagyobb véráldozatokkal járt.

Boroević Svetozar és Jenő főherceg Boroević Svetozar és Jenő főherceg

Az 5. hadsereg által védett arcvonalat három védelmi szakaszra osztották, és ebből a III. esett a Doberdó-fennsík térségébe. Ez további három védőszakaszra oszlott: a Sistina és Debeli vrh közötti területet a 6. hegyidandár egységei védelmezték Hellebronth ezredes parancsnoklata alatt, a Monte Cosich és Sagrado között a 2. hegyidandár harcolt Lukachich vezérőrnagy vezetésével, míg Sagradótól a Wippachig a 93. hadosztály soraiban a 60. és az 58. hegyidandár alakulataival védte a rá bízott állásokat.

Olasz oldalról a Wippach folyó és a tenger közötti részen az olasz 3. hadsereg tartózkodott, kötelékében a XI., X., és VII. hadtesttel. Ez a 21., 19., 14., 13., és 20. gyaloghadosztályt jelentette, valamint az 1. lovashadosztályt és egy tartalék lovas hadtestet. Az olasz 3. hadsereg parancsnoka Emanuele Filiberto di Savoia, Aosta hercege rendelkezése szerint a VII. hadtest jobbszárnyával a Monfalconétól keletre levő magaslatokra támaszkodva a Monte Cosich és a Selz közelében található 44-es magaslat közötti védőszakaszt, a X. hadtest ettől északra és a Sagradóig terjedő védőszakaszt készült támadni. A XI. hadtest Sagradótól északra a fennsík lejtőjén akart megkapaszkodni és a X. hadtest esetleges sikere esetén annak támogatására készült.

Aosta hercege Aosta hercege

A hadüzenet híre már az átadás napján, 1915. május 23-án megérkezett a csapatokhoz, és másnap megkezdődött az olasz felderítő, kerékpáros és gyalogos alakulatok támadó mozgása. Az Osztrák–Magyar Monarchia államhatára az Isonzótól nyugatra húzódott, és mivel a hadvezetőség gyorsan belátta, hogy képtelen lesz megvédeni a túlerővel szemben, a cél az lett, hogy a természetes védelmet nyújtó folyó keleti partján védekeznek, és ennek megfelelően már ott építették ki a műszaki akadályokat is. A folyó nyugati partján csak két hídfőt építettek ki, Görz és Tolmein városánál, egy esetleges ellentámadás megindításának megkönnyítése érdekében. Így a védekező csapatok feladata kezdetben az volt, hogy minél hosszabb ideig megakadályozzák az olaszok Isonzón való átkelését. Május 24-én a határhoz közelítő első alakulatokat sikerült élénk tűzzel visszaverni és a védők szerencséjére a támadók az elkövetkező napokban nem használták ki létszámbeli fölényüket, így egészen június 5-ig sikerült megakadályozni a folyón való átkelésüket.

A hadvezetőség mindent elkövetett, hogy a csapatok harci kedvét fenntartsák. Ilyen alkalom volt egy magasrangú vendég érkezése, melyről így számol be Lukachich Géza: „Június 16-án ő császári és királyi fensége, Károly főherceg, trónörökös látogatásával tiszteli meg a csoportot és az Oppachiasellához kivonult két tartalék zászlóalj fölött szemlét tart.”

A védekező csapatok helyzete 1915 júniusa elején A védekező csapatok helyzete 1915 júniusa elején
(Forrás: Lukachich Géza: A Doberdó védelme az első isonzói csatában)

Az első isonzói csata tüzérségi előkészítése június 23-án reggeli 4 óra 30 perckor kezdődött és egészen június 30-ig tartott. Az olasz tüzérségi fölény nagy volt, és a lőszerellátás is jobb volt, mint a Monarchia csapatainál, így nagy pusztítást okozott a nehezen felépített műszaki akadályokban. A Doberdó-fennsík egyes területein június 23-án 12.000, másnap június 24-én pedig 20.000 becsapódást számláltak meg, de Lukachich tábornok visszaemlékezésében a június 23-26-ig terjedő időszakra védelmi szakaszában 50.000 becsapódásról ír. A számadatok nem biztos, hogy pontosak, de a támadás nagyságrendjét jól érzékeltetik. A folyamatosan lőtt állásokat mindvégig sűrű füst és porfelhő borította. A veszteségek nagyok voltak, annak ellenére, hogy június 30-ig csak helyi jellegű kisebb gyalogsági támadásokra került sor. Hogy csökkentsék a veszteségeket, igyekeztek a tűz alatt levő első vonalban a lehetőségekhez képest minél kevesebb katonát tartani. „Az est beálltakor a tartalékok egy része az első vonal megerősítésére előre jön, a többi rész közel az első vonalhoz helyezkedik el. A reggeli szürkületben a tartalék ismét kivonatik és az első vonalban csak kevés erő marad vissza; míg este újból az egész védőcsapat előre sűrűsödik.” – írta Lukachich a körülményekről.

A védekező csapatok helyzete 1915. június 29-én a nagy olasz támadások előtt A védekező csapatok helyzete 1915. június 29-én a nagy olasz támadások előtt
(Forrás: Lukachich Géza: A Doberdó védelme az első isonzói csatában)

Az élőerő védelmét szolgálta az is, hogy a csapatok azonnal megkezdték a második vonalak kiépítését, így az egyvonalas védelem helyett a mélységben tagozott védőrendszer kezdett kialakulni. A munka előrehaladását azonban az olasz tüzérség éber zavarótüze, valamint a kemény, sziklás talaj nagyban késleltette. Problémát okozott, hogy a csapatok előre-hátra mozgása közben is folyamatosan ki voltak téve az olasz tüzérség támadásának.

Abban a szerencsés esetben, ha egy-egy védelmi szakaszon alábbhagyott a tüzérségi támadás, azonnal megkezdődött a rombolások helyreállítása, a műszaki akadályok kijavítása. Erre a munkára az újvidéki 6. gyalogezred I. zászlóaljában szolgáló Imre Gábor így emlékezik: „Éjfél felé már fogytán volt a kő, és az állást újra harcképessé tettük. A szürke homokzsákok jól beleolvadtak a köves talajba, sőt a mellvéd elejét lapos kövekkel szépen elmaszkíroztuk – mint ahogy a zengzetes K.u.K. nyelven nevezni szoktuk azt az eljárást, ha valamit úgy eltakartunk, hogy az messzebbről ne legyen észrevehető. Nekünk most a karszt jellegzetes kőjellegét kellett adnunk az állásoknak. Természetesen ez nem sikerülhetett teljesen. Az előttünk futó drótakadály is jelezte, hol húzódik az állás. A három sor drótakadály is úgy-ahogy helyre lett hozva. Üres konzervdobozok lógtak a drótokon, hogy esetleges éjjeli rajtaütés alkalmával kolompoljanak. Sokszor gondolkodtam azon, hogy a hadvezetőségünk miért nem kísérli meg a drótokat elektromos árammal telíttetni. Milyen meglepetés lenne ez a támadó olaszok részére. Viszont az is bizonyos, hogy a következő alkalomra már megtalálnák ennek is az ellenszerét.”

Ez a többnyire éjszaka zajló munka azonban fárasztotta a csapatokat, és lehetetlenné tette, hogy a nap-nap után megismétlődő hatalmas tüzérségi tűz okozta traumát valamelyest kipihenjék. A megfelelő védelem elégtelensége, illetve egyes helyeken teljes hiánya pedig csak növelte a tüzérségi tűz lélekromboló hatását, amelyet a gyalogsági támadás napokon át tartó várásából eredő bizonytalanság szintén csak fokozott.

Az osztrák–magyar tüzérség a lövegek száma és a kiutalt alacsony lőszerkészlet miatt csak az olasz tüzérségi támadások erejének tompítására gondolhatott. Arra, hogy esetleg megsemmisítsék a szembenálló ütegeket kevés esély volt. Egyrészt a távolság miatt, másrészt azért, mert az olasz ágyúk rendkívül jól voltak telepítve, kihasználták a fákkal, szőlőkkel és más ültetvényekkel sűrűn fedett terep lehetőségeit. Ebből adódóan a védelem tüzérsége főképpen a gyalogsági támadások megakadályozására szorítkozhatott, azonban a csata alatt is erősödött, mivel három 30,5 cm-es ágyú érkezett a Vallone-völgybe, melyeket a 2. és 6. hegyidandár védőkörleteiben rendeltek tüzelőállásba.

30,5-es szállítása 30,5-es szállítása

„Állásainkat feltétlenül tartani fogjuk. Minden támadást vissza fogunk utasítani. És ennek dacára talán mégis sikerül az ellenségnek itt, vagy ott az állásba betörnie: mindenki köteles a betörési helyekkel szomszédos állásrészben az ellenséget oldalazó tűzbe fogva kitartani, mindaddig, amíg a tartalékok felérkeznek és az ellenséget kivetik az állásokból. Semmi szín alatt egy lépést hátrálni nem szabad” – kapták utasításba a védők 1915. június 29-én, amikor már hat napja folyamatosan lőtte az olasz tüzérség az állásaikat, és számítani lehetett egy közelgő gyalogsági támadásra.

Ez másnap be is következett. Az előzetes tervek szerint az olasz VII. hadtest északi szárnyával Doberdó helységet kapta irányul, amíg a falutól északra a X. hadtestnek támadásra kijelölt egységeivel együtt San Martino del Carso települést és a Monte San Michelét kellett volna elfoglalnia. Végső célként a Vallone-völgyet keletről szegélyező magaslatokig kívántak eljutni.

Az olasz csapatok elhelyezkedése Az olasz csapatok elhelyezkedése
(Forrás: HIM Hadtörténelmi Levéltár TGY 190.),

„Az olasz tüzérség 30-ára virradó egész éjjelen át szakadatlanul lő és nem csak első vonalunkat, hanem Doberdó községet, valamint az összekötő és közlekedési utakat is hatásos tűz alatt tartja biztos jelét adva annak, hogy a nagy támadás másnapra várható” – emlékezett a sordöntő éjszakára a Lukachich Géza. Az olasz tüzérségi tűz 9 óra körül az egész III. védőkörlet arcvonalára kiterjedt és egyre fokozódott. Eközben azonban, egyes védőszakaszokat, például a selzit, már a hajnali órákban gyalogsági támadás ért. Ezek a nap folyamán állandósultak, és egyre hevesebbek lettek. Az olaszok minden tartalékukat mozgósították és igyekeztek döntésre vinni a dolgot. Délután fél négykor az olasz VII. és X. hadtestek gyalogsága támadásra indult. Selz és Polazzo között négy egymást követő hullámban törtek a Monarchia csapatainak állása felé és a Selz–Doberdó község közti műút két oldalán sikerült a betörés. Az olaszok 14. hadosztálya visszaszorította a péterváradi 70./II. zászlóaljat, amely előbb lassan hátrahúzódott, de aztán a békéscsabai 101/II. zászlóaljjal együtt és a 42/IV. zászlóalj egyes részeivel lendületes ellentámadással visszaverték az olasz gyalogságot. Eközben ettől a helyszíntől délre a Monte Cosich birtoklásáért is súlyos harcok dúltak. Az egyre megújuló rohamokat azonban a 6. hegyidandár csapatai visszaverték.

Másnap is folytak a támadások, de talán kisebb hevességgel. A harcokban beállt szünetet a csapatok felváltására használták fel. Július 2-án Redipugliánál az olaszok betörtek az itt védekező 48. menetezred zászlóaljai által védett védőszakaszba, ahol az osztrák–magyar egységek meghátráltak. Az olaszok már-már befészkelték magukat az elfoglalt fedezékekbe, amikor az éjjel tartalékba vonult 70/II. és 4/V. zászlóaljak kiverték őket. Jellemző volt a védők helyzetére, hogy elegendő tartalék hiányában a megviselt és nagy vesztéseget szenvedett csapatokat sem tudták pihentetni. Ezen a helyzeten úgy próbáltak segíteni, hogy egy–egy alakulatot másik dandárhoz irányítottak, és így egy nyugodtabb frontszakaszon kerültek állásba pihenésképpen.

Július 3-án az olasz 3. hadsereg is átcsoportosításokat hajtott végre. Cadorna ugyanis a hadászati tartalékok mozgósítását is engedélyezte csapatai számára a siker elérése érdekében. Az átszervezésnek köszönhetően a nap nagy része nyugalomban telt. Csak délután négy órakor kezdődött meg a tüzérségi támadás, amely egyre fokozódott, és hatására a 2. hegyidandár által védett védőszakaszokban a katonák meghátráltak, ezáltal egy 700 méteres rés keletkezett a védelemben. Az, hogy ez nem vezetett az arcvonal összeomlásához és az olaszok nem tudták kihasználni a lehetőséget, a császári és királyi 38. gyalogezred III. zászlóaljának köszönhető. Göllei Inselt István őrnagy vezetésével a kecskeméti bakák visszaverték a támadást és magakadályozták az olaszok előrenyomulását. A hős tiszt tettéért a Mária Terézia Rend lovagkeresztjét kapta meg. Július első napjaiban a nagy veszteségek pótlására megérkeztek a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred és a császári és királyi szegedi 46. gyalogezred zászlóaljai is. Az előbbi alakulattal különös eset történt, amelyre így emlékezik az ezred emlékalbuma:„Bár a tüzérségi tűz állandó volt, s Marcotini körül már élénk gyalogsági tűz is érte az ezredet, csodálatosképpen alig volt néhány sebesülésünk. Egyik első sebesült az ezredparancsnok, Sipos alezredes volt, aki a 111-es magaslatnál, amikor a századok elhelyezését járta végig, oly szerencsés haslövést kapott, hogy néhány napi szikla mögötti fekvés után rendbe jött, el sem kellett hagynia a beosztását.”

A védekező csapatok elhelyezkedése 1915 július elején. A vázlaton már láthatok a frissen érkezett ezredek is A védekező csapatok elhelyezkedése 1915 július elején. A vázlaton már láthatok a frissen érkezett ezredek is (Forrás: HIM Hadtörténelmi Levéltár TGY 190.)

Július 4-én, talán az előző napi átszervezésnek köszönhetően, az olaszok újult erővel támadtak. A XI. hadtest arra kapott parancsot, hogy a San Martino del Carso településre vezető úttól északra támadja a Monte San Michele magaslatot, míg a VII. hadtest csapatai Monfalcone–Vermegliano között indultak támadásra. A gyalogsági rohamot most is hatalmas tüzérségi előkészítés vezette be. Reggel fél nyolckor Selz környékén megindult az első gyalogsági támadás, amelyet a császári és királyi 101. gyalogezred II. zászlóaljának katonái visszavertek. Délután 2 órakor újabb nagyszabású gyalogsági támadás bontakozott ki. Az olaszok Selz–Sdraussina települések között támadtak a leghevesebben, de egyes alakulataik a Monte San Michele nyugati lejtőin is befészkelték magukat. Redipuglia közelében egész délután váltakozó sikerrel folyt a küzdelem, de a császári és királyi 38. gyalogezred III. és a császári és királyi 81. gyalogezred IV. zászlóalja sikerrel visszaverte a támadásokat. Selz és Vermegliano között ismét a békéscsabai zászlóaljnak köszönhetően sikerült megtartani az állásokat, így az olasz csapatok ezen a napon sem érték el kitűzött céljukat.

A vízmosások egyike, ahol az olasz gyalogosok roham előtt észrevétlenül megközelítették az védelmi vonalakat. A képen: Marco Mantini, Silvo Stock és Pintér Tamás látható A vízmosások egyike, ahol az olasz gyalogosok roham előtt észrevétlenül megközelítették az védelmi vonalakat. A képen: Marco Mantini, Silvo Stock és Pintér Tamás látható

Másnap, július 5-én, ismét heves olasz tüzérségi és gyalogsági támadások következtek, amelyek Redipugliánál sikerre vezettek. Itt egy szakaszon sikerült elfoglalni a védekező csapatok állásait. Komoly veszélye volt annak, hogy az olaszok kihasználják a sikert és tovább nyomulnak, de a hadvezetőség azonnal tartalékokat küldött a térségbe, így megakadályozták a további előrenyomulást. Az olaszok még háromszor próbálkoztak a nap folyamán, de további sikereket nem tudtak elérni, így az elért eredmények megóvására rendezkedtek be.

Az elkövetkezendő két napban már nem voltak jelentősebb támadások, az olaszok, talán egy kicsit hitehagyottan, próbálkoztak még ugyan, de ez már nem vezetett sikerre. A súlyos támadások során kitűzött céljukat nem érték el, csupán a fent említett kis kiszögellést tudták megtartani Redipuglia közelében, illetve a Monte San Michele nyugati lejtőjén tudták befészkelni magukat.

A csapatok helyzete 1915. július 5-én A csapatok helyzete 1915. július 5-én
(Forrás: Lukachich Géza (1918): A Doberdó védelme az első isonzói csatában)

A veszteségek mindkét oldalon nagyok voltak. Dr. Balla Tibor kutatásai szerint az olaszok 17.000 főt, míg az osztrák–magyar csapatok 10.000 főt veszítettek. Ezek a számadatok azonban az egész Isonzó arcvonalra értendők. Annak a megállapítása, hogy a Doberdó védelmében harcoló csapatoknak mekkora volt a vesztesége további levéltári kutatásokat kíván. A csatában részt vevő alakulatok halotti anyakönyveinek a vizsgálata során talán pontosabb adatot kaphatunk, valamint választ arra a kérdésre is, hogy hova helyezték végső nyugalomra a hősi halottakat. Ebben az időszakban ugyanis még nem voltak kialakított nagy katonatemetők, a holttesteket ott temették el, ahol elegendő földréteg volt a temetkezéshez és viszonylagosan nyugodt helyet találtak. Ez sok esetben a harcok közvetlen közelében a védőállások mögött történt meg, de igénybe vették a környező települések temetőit is. A veszteségekre Imre Gábor így emlékezett: „Első feladat volt a hullák összegyűjtése és a gránátok által összetépett drótakadály kiigazítása. Az olasz halottak sorsát gyorsan és méltányosan intéztük el. Fogták őket az emberek, és a drótjainktól 50-60 lépésnyire szépen sorba fektették őket a lejtőn. Így azután az olaszoknak módjukban volt elszállítani és tisztességesen eltemetni azokat. Kissé szokatlan, de praktikus megoldás volt ez. Nekünk nem kellett nehéz munkával sírt ásni, és az ellenségnek is szívességet tettünk. Az elesett olaszok között volt egy egészen fiatal hadnagy is. A holtteste már belül feküdt a lőállásunkban néhány társával együtt. Ez azt bizonyította, hogy a mieink tényleg az utolsó pillanatban rohantak be az állásba. Megszámoltam, az olaszoknak a 77-es előtt 37 halottjuk volt, míg nekünk 11 emberünk pusztult el. Ebből kilenc a pergőtűz folyamán. Testrészeiket valósággal úgy kellett kihámozni a kövek közül. A szomorú maradványokat összegyűjtöttük, hogy reggel hátravigyük őket a már szépen fejlődő temetőbe.”

Vázlat egy kialakított temetőről, amelyben az első isonzói csatában hősi halált halt katonákat helyezték végső nyugalomra Vázlat egy kialakított temetőről, amelyben az első isonzói csatában hősi halált halt katonákat helyezték végső nyugalomra (Kriegsarchiv, Wien)

A hősies helytállásnak köszönhetően, minimális területveszteség mellett sikerült az olaszok első nagy támadását visszaverni. Az 1915. július 6-án kiadott vezérkari jelentés így számol be a történtekről: „A harcok a görzi síkságon az utóbbi napokban fokozatosan mind nagyobb és nagyobb mérvet öltöttek és tegnap az egész 3-ik olasz hadsereg támadása által nagy ütközetté fejlődtek. Körülbelül négy ellenséges hadtest óriási tüzérségi előkészítés után frontunkat a görzi hídfőtől a tengerig megtámadta. A támadások mindenütt az ellenség véres veszteségei között visszaverettek. Kitűnő csapatainknak, különösen a gyalogságnak minden dicséretet felülmúló bátor viselkedésének köszönhető, hogy összes állásaink változatlanul birtokunkban maradtak.” A hivatalos jelentést érdemes összevetni a katonák emlékeivel, akik közelről élték át a borzalmakat. Imre Gábor erről így ír: „Mindenki szeme az előttünk emelkedő kőhalmazra meredt, amelyen néhány perc múlva fel kell rohanni. Ismertük már nagyon. Éjszakánkét már számtalanszor megjártuk az első állásba vezető cikcakkos folyosót, mely lapos kövekből volt összerakva, és arra szolgált, hogy meggörnyedve láthatatlanul juthassunk be az elöl levő kőárokba. Ez persze nem egy szabályosan megépített állás volt, hanem egy térdig érő árok, melyet nem lehetett mélyíteni, mivel az alja szilárd sziklatalaj volt, amelyen az olasz gránátok se tudtak mélyebb nyomot hagyni. Hogy szuszogni tudjunk benne, az összetört köveket homokzsákokba szedtük, és abból építettünk mellvédet, amely megfelelt a gyalogsági fegyver ellen, de annál borzalmasabb hatása volt, ha egy gránát belevágott. Nem egy, de húsz gránát erejével törtek-zúztak a robbanás nyomán szétvágódó kődarabok. Szörnyű munka volt ez… A szó szoros értelmében véres kövekből, kötőanyag nélkül. S mindez miért?”

Szólj hozzá!

Címkék: monte san michele lukachich géza san martino del carso doberdó–fennsík aosta

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr737611778

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása