A „márványarcú ember” naplója

2015.06.05. 11:30 :: Nagy Háború szerkesztőség

A méltánytalanul elfeledett Berzeviczy Albert a magyar politikai és kulturális élet meghatározó személyisége volt a XIX–XX. század fordulóján. A Magyar Tudományos Akadémia elnökeként az első világháború évei alatt Tisza István miniszterelnökkel, valamint a korszak befolyásos hazai és nemzetközi személyiségeivel egyaránt bizalmas beszélgetéseket folytatott, amit meg is örökített. Előbb 2014 decemberében, majd ez év júniusában nyomtatásban is megjelenhetett a Szalay-Berzeviczy család tulajdonában lévő izgalmas naplója. A kötetet Gali Máté történész doktorandusz gondozta, aki az alábbi ismertetést készítette a Nagy Háború Blog számára.

Berzevicei és kakaslomnici Berzeviczy Albert (1853–1936) a XIX-XX. századi magyar történelem egyik méltánytalanul elfeledett alakja. A sápatag bőrszíne miatt kortársai (például Mikszáth Kálmán vagy Herczeg Ferenc) által gyakran csak „márványarcú ember”-nek nevezett Berzeviczy azonban a maga idejében a magyar politikai és kulturális élet meghatározó személyisége volt: 1895 és 1904 között a Magyar Olimpiai Bizottság első elnöke, pályafutása csúcsán a vallás- és közoktatásügyi miniszteri posztot töltötte be Tisza István első kormányában (1903–1905), 1905-től haláláig pedig a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt. Az egyik legrégebbi magyar nemesi családból származott. Anyja, Szinyei Merse Amália, a neves festő, Szinyei Merse Pál nagynénje volt, keresztanyja, Szinyei Merse Emma pedig az Aradon 1849-ben kivégezett honvédtábornok, Dessewffy Arisztid özvegye.

A rendkívül termékeny írói és (művészet)történészi munkásságot kifejtő Berzeviczy (legjelentősebb munkái: Itália. Úti rajzok és tanulmányok; A cinquecento festészete, szobrászata és művészi ipara; Beatrix királyné [1457–1508]. Történelmi élet- és korrajz; Az absolutismus kora Magyarországon 1849–1865 I-IV.) 1912 októbere és 1920 márciusa között naplót vezetett. A feljegyzéseit tartalmazó öt darab kis alakú füzet túlélte a század második felének viharait, és jelenleg a Szalay-Berzeviczy család tulajdonát képezi. A napló 1914 június 28-ától 1920-ig terjedő részének publikálásához 2014-ben az első világháború kitörésének centenáriuma adta az ösztönzést. Mivel a Szalay-Berzeviczy család mindvégig konstruktívan állt a projekthez, a készülő kötet szakmai színvonala felett pedig Romsics Ignác történész-akadémikus tartotta (az akkor éppen nem Párizsra, hanem rám vetülő) „vigyázó szemét”, az általam sajtó alá rendezett, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátott mű első kiadása december elején jelent meg a kolozsvári KOMP-Press Kiadónál, „Az ország belepusztul ebbe a háborúba” – Berzeviczy Albert kiadatlan naplója (1914-1920) címmel, majd ez év júniusában a második kiadás is napvilágot látott a neves magyar könyvkiadó, a Helikon gondozásában, Búcsú a Monarchiától – Berzeviczy Albert naplója (1914-1920) címen.

Az első kiadás borítója

A világháború kirobbanásakor 61 éves Berzeviczy életkorából adódóan nem teljesített frontszolgálatot. A világégést döntő részben a Parlament falain belül „harcolta végig”, tehát nem állt térdig a sárban egy bukovinai lövészárokban, és nem görgetett sziklát sem az Isonzó mellett a Karszton (a hozzá hasonló társadalmi státuszú emberek többsége amúgy sem az első vonalban küzdött: Teleki Pál és Károlyi Mihály például parancsőrtisztek voltak, Tisza István pedig ezredparancsnok). Így viszont lehetősége adódott arra, hogy naplójában megörökítse beszélgetéseinek tartalmát és személyes benyomásait szinte az összes akkori prominens magyar államférfiről (ifjabb Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Károlyi Mihály, Tisza István stb.), külföldi diplomatákról és politikusokról, valamint Magyarország világháború alatti két uralkodójáról, I. Ferenc Józsefről és IV. Károlyról. Mindezekből a napló olvasói olyan információk birtokába kerülhetnek, melyeket a korabeli sajtóból, levéltári dokumentumokból vagy a képviselőházi naplóból nem ismerhetnének meg.

Apponyi kiváló képességű szónokként jelenik meg előttünk a kötet oldalain, míg az ifjabb Andrássy Tisza kérlelhetetlen politikai ellenfeleként. Az agg Ferenc Józsefet Berzeviczy mélyen tisztelte, mivel acélos kötelességtudattal és szilárd jellemmel bíró, bölcs uralkodónak tartotta. Utódjáról, a boldog(talan) IV. Károlyról azonban már kevésbé pozitív képet festett: úgy látta, hogy rossz tanácsadókkal veszi körül magát, könnyen befolyásolható, kapkodó és megszédítette a hatalom.

A világháború alatt Berzeviczy a második miniszterelnöki ciklusát (1913–1917) betöltő gróf Tisza Istvánról értekezik a legtöbbet (a kormányzó Nemzeti Munkapárt névadója 1910-ben maga Berzeviczy volt). Naplóját ezért bátran ajánlhatjuk – a kereskedelmi rádiózás fénykorát idéző szlogen szellemében – nemcsak az I. világháború szerelmeseinek, hanem a Tisza-kutatóknak, és mindenkinek, aki szereti. Az Ady Endre által egy helyütt csak „vad, geszti bolond”-nak nevezett Tiszához barátság fűzte Berzeviczyt. Személyiségének fény- és árnyoldalait is bemutatta a naplójában: a „vasgróf” sok esetben makacs és önfejű volt, képtelen a kompromisszumokra, mindezek pedig esetében óriási önbizalommal párosultak. Ugyanakkor javíthatatlan optimista, egy szuggesztív jellem, aki a véleményéről másokat is képes volt meggyőzni. Derűs egyénisége többször is kitűnik a napló sorai közül, például amikor 1915 decemberében egy pártvacsorán megnyugtatta Berzeviczyt, hogy a II. Vilmos német császárral való legutóbbi találkozása alkalmával igyekezett mérséklően hatni annak merész haditerveire: „Még annyi vizet senki sem öntött a Vilmos császár borába, mint én ezúttal.” Humorérzékét pedig még a legnehezebb szituációkban sem vesztette el, ugyanis 1918 októberének elején, nem sokkal a halála előtt, úgy reagált azon pletykákra, miszerint a király a külügyminiszterré történő kinevezésén gondolkodik, „hogy tekintettel a haza válságos állapotára kötelességének tartja minden állást, amit rábíznak, elkezdve a falusi bakterségen, elvállalni”.

Berzeviczy Albert önmagát (a korabeli értelemben vett) liberálisnak tartotta, politikai gondolatvilágában meghatározóak voltak a liberális jegyek: az állampolgári jogegyenlőség elvéhez szilárdan ragaszkodott, elutasította az antiszemitizmust és a faji gondolatot, a gazdasági és társadalmi folyamatokban történő állami szerepvállalás terén pedig a törvényesség és a méltányosság klasszikus szabadelvű eszméit vallotta. A dualizmus korának liberális-konzervatív szellemiségéhez élete végéig hű maradt, miközben például kortársai közül Károlyi Mihály vagy Bethlen István politikai helyi értéke a karrierjük során többször is módosult. Fiatal korától kezdve nem igazán változtatta a politikai nézeteit, ebben a tekintetben némiképp Teleki Pálhoz volt hasonlatos. Azonban dacára liberalizmusának, a nemzetiségi kérdésben a magyar szupremácia, valamint a fennálló társadalmi és kulturális rend feltétlen híve volt. Előfordult, hogy Tiszánál is radikálisabb álláspontra helyezkedett: naplófeljegyzései alapján a nemzetiségek állampolgári lojalitásában a háború folyamán mindvégig kételkedett, katonáikat megbízhatatlannak tartotta, és 1914-ben bírálta a miniszterelnököt, amiért az 1914 szeptemberében felvetette az 1907-es, Apponyi-féle népiskolai törvény felekezeti iskolákra vonatkozó revízióját, a közös hadseregben szolgáló román nemzetiségű katonák helytállása okán. A kettejük közötti véleménykülönbség abból is fakadhatott, hogy amíg Berzeviczy egy többségében nemzetiségek által lakott vármegyében, Sárosban született és szocializálódott, addig Tisza Biharban, ahol ugyan nagyszámú román népesség is élt, ám itt 1848/1849 folyamán nem torkollottak polgárháborúba a nemzetiségi ellentétek, mint Erdély vagy az ország más, nemzetiségek által sűrűbben lakott vidékein, ez pedig pozitív hatással volt az ottani román–magyar együttélésre a század második felében is. Tisza ellenben már 1889-ben, az első nagyobb parlamenti beszédében, 25 évvel a világháború kitörése előtt (!), váteszként jósolta meg, hogy Oroszországgal a háború elkerülhetetlen, és ez az összecsapás, valamint egy nagy európai fegyveres konfliktus, majd döntő lehet nemcsak a Monarchia, hanem a magyar állam szempontjából is. Világosan látta tehát, hogy a történelmi Magyarország ellenségeivel való leszámolás órája késhet ugyan, de el nem múlhat.

Berzeviczy naplójának további érdekessége, hogy írója már korán felismerte: ez az első olyan háború az emberiség történetében, amelyben nem a katonák száma és egyéni bátorsága, hanem a hadseregek mögött álló anyagi erő fogja eldönteni a harcok kimenetelét. Háború alatti lelkiállapota tükrözi a magyar társadalom viszonyát a konfliktushoz: az oroszok ellen 1914 forró nyarán a Kossuth-nótát énekelve hadba vonuló katonák láttán még könnybe lábadt szemmel, bizakodva tekintett a jövőbe. Az elhúzódó harcok, a nélkülözés és az óriási veszteségek később azonban csak fokozták békevágyát. A fegyvernyugvás elérése érdekében az önmagát „notórius békeapostol”-nak nevező Berzeviczy hajlandó lett volna nemzetközi kapcsolatait is latba vetni, a Monarchia csúcsvezetői azonban elvetették az ötletét.

Berzeviczy Albert a berzevicei ház verandáján

A harctéri helyzet romlásával, valamint a Monarchia diplomáciai elszigetelődésének fokozódásával együtt Berzeviczy egyre pesszimistábbá vált. Aggodalommal töltötték el az 1917 utáni belpolitikai események fejleményei is: sem az Esterházy-, sem pedig a harmadik Wekerle-kormányt nem tartotta alkalmasnak arra, hogy az ország szekerét kirángassa a közelgő katasztrófa kátyújából. Végül 1918 őszén a dualista állam roskadozó építményének korhatag tartóelemei összeomlottak, a Habsburgok trónjával együtt maguk alá temetve az „ezeréves” magyar államot, valamint a feudális-konzervatív régi Magyarország egyik legerősebb oszlopát, az október 31-én meggyilkolt Tisza Istvánt.

Az őszirózsás forradalmat követően hatalomra jutó Károlyit a világháború alatt kritizálta, amiért szerinte a választójog kiterjesztéséért folytatott vitában szélsőséges álláspontot képviselt az általános választójog bevezetésének követelésével, kormányra kerülése után pedig azért bírálta, mert úgy vélte, hogy Károlyi nem lépett fel erélyesebben az ország territoriális integritásának védelmében. A kormány- és államfői pozíció betöltésére alkalmatlan embernek tartotta, aki a tehetségéhez képest olyan magasra emelkedett, hogy ott valószínűleg már légszomja lehetett. Viszont nem diabolizálta, és nem állította be országvesztőként sem!

Berzeviczy Tanácsköztársaság alatti naplófeljegyzései A bolsevizmus uralma alatt Budapesten címmel már megjelentek a Gratz Gusztáv által 1921-ben szerkesztett, A bolsevizmus Magyarországon című kötetben, valamint annak 2003-as reprint kiadásában is, ezért azok közlésétől egy rövid ismertetőt leszámítva eltekintettünk. A naplófeljegyzések rendkívül töredezett folytatásából azonban megtudhatjuk, hogy Friedrich István miniszterelnök egyénisége határozottan jó benyomást tett Berzeviczyben, az őt követő Huszár Károlyról pedig a kezdeti ellenérzéseit levetkőzve – látva az ő higgadt és mérsékelt fellépését – pozitív irányban változott a véleménye. Horthy Miklós személyiségében viszont egyfajta kettősséget vélt felfedezni: derék katonának és jeles hadseregszervezőnek tartotta, ugyanakkor a politikában járatlan, önálló véleménnyel nem bíró embernek.

Berzeviczy Albert naplójának második kiadása a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg

Berzeviczy Albert első világháborús naplója a fentebb leírtak fényében nemcsak egy igen fontos kordokumentum, hanem egy életműsorozat első része is. Célunk ugyanis 2017 első felében egy szakszerű Berzeviczy-életrajz megjelentetése, mellyel nemcsak a magyar történetírás Berzeviczy személyével és életművével kapcsolatban eleddig fennálló restanciáját próbálnánk meg pótolni, hanem reményeinek szerint lehetővé válna az is, hogy a „márványarcú ember” végre elfoglalhassa az őt joggal megillető helyet a nemzeti emlékezet Pantheonjában.

A poszt szerzője Gali Máté.

17 komment

Címkék: Károlyi Mihály Berzeviczy Albert

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr807518812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Moticska Tihamér 2015.06.08. 08:15:15

Saját vélemény:
Boldog IV. Károly királyunk egy tragédiába forduló birodalmat örökölt, aminek kezelése meghaladta uralkodói kvalitását. Mentségére legyen mondva, hogy sohasem készült uralkodói szerepre. Születése idején trónra lépése nem volt realitás, akkor még úgy tűnt, hogy a trón ”messze” elkerüli. Szerencsétlen véletlenek sorozata emelte a Monarchia élére. Többek mellett Rudolf trónörökös halála és Ferenc Ferdinánd ”polgári” házassága kellett ahhoz, hogy a trónöröklés sorában a második helyre lépjen. A lehetőség ugyan megnőtt, de abból továbbra sem következett, hogy valaha is császár és király lesz. A szarajevói merénylet és a megkoronázása között eltelt szűk 29 hónap elégtelen idő egy éppen élet-halál harcát vívó birodalom irányításába beletanulni. (Legyen bármilyen a képesség és rátermettség, ennyi idő alatt egy kovács szakmát sem lehet tisztességesen megtanulni). Bírálói olyat kérnek rajta számon, ami emberileg lehetetlen, még ha a kvalitás meg is lett volna hozzá.

Mély vallású emberek (essenek akár uralkodói szerepbe), akik számára a földi hatalom nem cél (hanem inkább teher), nem szoktak attól megszédülni, legfeljebb ügyetlenül mozognak benne. Talán csak egy - Szent László - királyunk volt, akiben a töretlen istenhit, az erények, az uralkodás és a kardforgatás képessége egyaránt megvolt és egymást múlták felül.

PollmannFerenc 2015.06.08. 12:21:10

@Moticska Tihamér: Jó, legyen: uralkodói (politikusi) teljesítményét képességei erős korlátok közé szorították. Halála után mégis boldoggá avatták... Károlyival kapcsolatban a politikusi teljesítmény megítélésénél ugyancsak fel lehet emlegetni hasonló korlátokat. Őt mégis a képzeletbéli értékskála túlsó végére szokás mostanában pozícionálni...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2015.06.08. 18:56:41

@PollmannFerenc: Volt időszak, amikor Károlyit is "boldoggá avatták" saját hívei, igaz nem abban az értelemben, ahogy ez Károllyal 2004-ben történt...

Ezen utóbbi más "műfaj", nem a politikai, történelmi szerepe miatt lett boldoggá avatva. "A hívő ember azonban IV. Károly királyban azt tiszteli, ami miatt az Egyház őt az oltár dicsőségére emelte: békére való szüntelen törekvése, a rábízottak sorsa iránt érzett felelőssége, hitvesi szeretete és családi életének szentsége." www.katolikus.at/osbobl/styled-4/

PollmannFerenc 2015.06.08. 20:18:15

@PintérTamás: Hát szerintem Károlyit még a hívei sem avatták "boldoggá"... Ami pedig Károly császár-királyt illeti, én a "békére való szüntelen törekvést" sem látom mondjuk 1918 tavaszán...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2015.06.08. 23:43:41

@PollmannFerenc: Milyen eretnek vagy! Nem is neked kell látni! :)

Pavol Rusnák 2015.06.09. 09:25:27

@PintérTamás: II. Miklós – a szent; I. Károly – a boldog; II. Wilmos – a peches („rossz” vallásba születet a szegény :p ).
Mert azért valljuk be - a békére való szüntelen törekvés, a rábízottak sorsa iránt érzett felelősség, hitvesi szeretet és családi életének szentsége – ez jó pár emberről ugyanúgy mondható … ;)

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2015.06.09. 22:34:19

@Pavol Rusnák: De nem mindenki uralkodó, s nem gyakorolhatja ezt tömegek felett! :) Így nem is lesz mindenki boldog! :)

Pavol Rusnák 2015.06.10. 07:43:08

@PintérTamás: Hát persze, ez az - nem mindenki uralkodó. :) Ráadásul a Habsburgok mindig is fontos pártfogói voltak a Szent Széknek, akár csak a Romanov-ház a ortodoxiának.
Véleményem szerint, ha más lenne a öröközési sorrend, és Szarajevóban Károly es Zita haltak volna meg (és persze Otto is valahogy elkerülne láb alól) akkor most Ferenc Ferdinánd lenne boldog, mert hát, ami Károlyra, az őreá is mondható lehetne. ;)

PollmannFerenc 2015.06.10. 23:38:47

@Pavol Rusnák: Huh, ez engem már nagyon emlékeztet a klasszikus viccre a nagymamával és a villamossal...

Moticska Tihamér 2015.06.13. 08:23:23

@PollmannFerenc! 2015.06.08. 12:21:10-re:

Döntéseik következménye és felelőssége alól egyikük sem menthető fel, de...

Károly, akinek (szerintem) egyetlen porcikája sem kívánta, mégis a nyakába szakadt a birodalom s annak minden baja, két dolgot tehetett. (1) Aláveti (s egyben beáldozza) magát a hatályos öröklési szabálynak, a birodalom és a dinasztia jogos elvárásának, ”császár-királlyá” koronázzák és viszi a napi ügyeket a legjobb belátása szerint, vagy (2) a helyzetre való tekintettel nem fogadja el a trónt, lemond (megfutamodik), s azzal az alig 4 éves gyermek Ottót helyezi a trón egyes számú várományosává. Harmadik verziót nem tudok elképzelni. Az, hogy a 2. esetben a birodalom átmenetileg a királyi jogokat gyakorló döntésképes személy nélkül marad a háború kellős közepén, a végül kialakultnál is nagyobb társadalmi és politikai felfordulást eredményezett volna. Törekvéseit, döntéseit, tévedéseit ismerjük.

Károlyinál más a helyzet. Ő intrikával, ármánnyal, hitegetéssel, a tömegek felheccelésével ”foggal-körömmel” küzdött a miniszterelnöki székért (amit, ha Hadik nem ”dobja be a törölközőt”, csak messziről nézhetett volna). Ezután után már tág tér nyílt számára törekvései, döntései, és tévedései megvalósítására. A végeredményt ez esetben is ismerjük. Azonos ”talentumot” feltételezve ezért különböző a megítélésük.

Engedtessék meg nekem is egy ”mi lett volna ha…” gondolatsor. Ha Károly nem mozdítja el Tiszát, akkor ő össze tudta volna fogni és sorompóba állítani a hazavonuló magyar seregeket a bármely irányból betolakodó idegenekkel szemben. A haderő minden hiányossága ellenére még rendelkezet az ehhez szükséges csapásmérő képességgel. Ez bizonyára további vérbe került volna, viszont szilárd alapokon és megkérdőjelezhetetlen mandátummal képviseltethettük volna magunkat a béketárgyaláson, aminek eredményeképpen egy ettől tisztességesebb végeredmény született volna.

PollmannFerenc 2015.06.13. 20:42:41

@Moticska Tihamér: Károlynak azért nem volt akkora áldozat elfogadni a trónörökösséget sem: nagyon erősen készült ő az uralkodásra. Többek között azzal is, hogy a régi Habsburg-hagyományt felelevenítve (miszerint az uralkodó egyben hadvezér is) azt képzelte magáról, hogy ért a katonai hivatáshoz. Mindazok, akik távol szerették volna tartani attól, hogy a Monarchia világháborús hadműveleteibe tevőlegesen is beleszóljon, egy életre magukra haragították...
Az. hogy ne vállalja az uralkodást Ferenc József halála után, irreális opció volt.
Károlyival kapcsolatban az "ármánnyal, hitegetéssel, a tömegek felheccelésével" kitétel számomra még nélkülözi a bozonyítást...
Ami pedig Tisza 1918 őszi szerepét illeti, ne feledje, hogy a "hazavonuló magyar seregek" hazavonulása idején már túl voltunk azon, hogy maga Tisza ismerte el a háború elvesztését.
Ettől függetlenül nem azért hoztam ide Károly és Károlyi kettősét, hogy ennek a posztnak ez legyen a legfőbb kommentálandó témája.

Pavol Rusnák 2015.06.15. 13:31:10

@Moticska Tihamér:
1.- Mi az, hogy „megkérdőjelezhetetlen mandátum“ egy jogilag nem létező álamban? Magyarország függetlensége 1918. október 31-én volt kikiáltva egy olyan területen, amely az idáig Osztrák-Magyar Monarchiának tartozott. Egy új államot elméletileg bárki bármilyen területen kikiálthat (mint például az Iszlám Állam, a Doneczki és Luhanszki köztársaságok, stb.), de a nemzetközi jog szerint csak akkor válhat igazi állammá, amikor az nemzetközileg el van ismerve. És pont ez volt Magyarország alapproblémája, amivel Károlyinál talpraesettebb államférfiak se tudnának mit kezdeni – Magyarországot senki nem ismerte el.
Csak egy módja volt annak, hogy jobb pozícióba kerüljön Magyarország – még azelőtt valahogy odajutni a párizsi tárgyalásokra, míg nincsen minden eldöntve (mint az osztrákok). Hogy ez nem sikerült, az mesze nem csupán Károlyi bűne. A kudarc belé volt kódolva a magyar politikai kultúrába, amely nem tette lehetővé, hogy a politikai erők összefogjanak, pont, amikor szükség volt arra.

2.- A hadsereggel már hosszabb ideje voltak problémák, de még a legoptimálisabb helyzetben csak egy frontot lehetet volna hatékonyan védeni, nem pedig mindet. Nem elég, hogy vannak katonák, a katonáknak kel étel, lőszer, ruha, stb. Egy modern, iparosított háborút az nyeri meg, akinek több a forrása – ezt a szabályt sehogyan nem lehet megkerülni – Magyarország pedig szinte mindenből hiányt szenvedet, magára maradott volna mindenki szemben, utánpótlás nélkül. Ezért egy, egy ellenséggel akár fel lehetett volna venni harcot (de csak amíg ki nem fogy a hadianyag!!!), egész Antantal szemben viszont nem. Mint maga Tisza is bejelentette, a háború el volt veszítve.

Moticska Tihamér 2015.06.16. 07:28:57

@Pavol Rusnák:
Megkérdőjelezhetetlen mandátum alatt azt értem, hogy volt Magyarország, annak - de jure - volt királya és Tiszával (lehetett volna) legitim stabil kormánya (egyfajta kreált jogfolytonosság alapján). Horvátország, Csehország is elszakadt, de egyben maradt, pedig ott is voltak jelentős nemzeti kissebségek által lakott területek. A győztes hatalmak sem a Népköztársaságot kikiáltó Károlyival, sem Kun Tanácsköztársaságával nem tárgyaltak (egyrészt nem tartották őket legitim társaságnak, másrészt valószínűleg megrettentek az orosz eseményektől), csak utasításokat és jegyzékeket küldözgettek. Mi magunknak intéztük el, hogy lekéssük a ”párizsi vonatot”.

Én nem gondolnám, hogy ami történt, az eleve elrendeltetett, és annak úgy is kellet történnie. Kevés az ismeretem ahhoz, hogy Julier szavait kétségbe vonjam:

”Az oroszok ellen alkalmazott négy seregünk gyalogsága augusztusban [megj.: ti.1914-ben] 810.000 lőfegyvernyi létszámot jelentett. November végéig három részletben összesen 300.000 puskányi pótlást kapott. De ennek dacára december közepén már csak 274.000 lőfegyverünk állt az oroszokkal szemben.” - Julier Ferenc: A világháború magyar szemmel.

Tehát 1914. decemberében 274 ezer monarchia katona tartotta fel a Kárpátokban a ”gigantikusnak” vélt, emberanyagban kimeríthetetlen orosz seregeket, ahol végül is hosszú időre megrekedtek annak ellenére, hogy a cár Budapesten szándékozta megünnepelni az ortodox karácsonyt.

”Lássuk az általános erőviszonyokat: [megj.: ti. 1918-ban a hazavonulás idején]
Románia, amely a vele 1918-ban kötött béke alapján Beszarábiát megszállta és egyébként katonai erejét már alaposan kimerítette, csak néhány hadosztályt küldhetett Erdély ellen. Különben is csak akkor kapott vérszemet, mikor látta, hogy nem talál ellenállásra.

Szerbia 1918 novemberében 6 gyenge hadosztállyal rendelkezett. Ezek a csapatok, mikor végre 1918 őszén hazájukba visszakerültek, nehezebb hadjárat megvívására, régi hazájuk határain kívül, már nem voltak használhatók.

A cseh légiók értéktelenségéről kár szót vesztegetni. Emlékezzünk az 1919. évi felvidéki hadjáratra!

A nagyhatalmak már nem voltak hajlandók egyetlen katonájuk életét sem áldozni azért, hogy Magyarország szomszédai zsákmányhoz jussanak.

Az olasz front összeomlása után a magyar hadosztályok mintegy harmadrésze teljes rendben érkezett a magyar határra. Ha a forradalmi kormány ezeket […] némi pihentetés és megfelelő lelkesítés után, régi tábornokai vezetése alatt a határra küldi, azon az ellenség sehol sem jön át. A világháború után az ország még elegendő nyersanyaggal rendelkezett ahhoz, hogy tekintélyes védősereget tarthasson [megj.: itt védőseregen és semmi esetre sem támadásban kalandozó seregen van a hangsúly]. Csak arra utalok, hogy a Károlyi-kormányzat több havi rombolása és területfeladása (tehát hadianyagvesztesége is) után a bolseviki uralom 1919 márciusa után, rövid idő alatt még 6 hadosztályra és 3 dandárra tagozott 110.000 főnyi haderőt tudott összeállítani, felszerelni, új ruhába öltöztetni és erős tüzérséggel felfegyverezni. Voltak repülőalakulásai és 30 és feles mozsarai. Ha ezt a szervezési munkát nemzeti alapon álló kormányzat 1918 novemberében végzi el, akkor Magyarország mindhárom ellenfelével szemben elegendő és jó haderőt tud állítani. Semmi esetre sem szorul mai szűk határai közé.” – mondja Julier

Ezek alapján nem gondolhatjuk azt, hogy a ”háborúvesztes” Magyarország a végletekig le volt rongyolódva, miközben a velünk határos ellenségeink kicsattanó erőtől duzzadtak. Találóan mondta egy ökölvívó: ”A boksz egy olyan sport, ahol a győztes is nagyon el van verve.” Lett volna keresnivalónk, ha igazán akartuk volna… de nem akartuk. Ki érti, hogy miért?

Pavol Rusnák 2015.06.16. 10:04:24

@Moticska Tihamér:
Tiszával ne számítson, az addigra politikailag leszerepelt.
Az, hogy a Habsburgok trónon maradnának egy érdekes opció, viszont az ország nemzetközi jogi helyzetén sehogyan se nem változtatna. Nemzetközileg elismert állam az Osztrák-Magyar Monarchia volt. Az „újszülött” Magyar Királyságnak ugyan sokkal nagyobb lenne a belső legitimitása, viszont a külvilág számára még így is új államnak számítana, amelynek létezését vagy elismerik, vagy nem – megjedzem, nem volt érdekükben elismerni. Pláne hogy a Habsburgok trónon maradása halálos fenyegetést jelentene az Antant egész háborúutáni koncepciójának.
Még egy probléma van az egésszel – Magyarország önnálósodásának eredetileg maga Károly király se akarta. A Wekerle kormány perszonális unióval való próbálkozásának tudomásom szerint keresztbe tett, nem de?! Ő 1918 végén még a Monarchiát égészében akarta tartani.

Mint mondtam, egy frontot azokkal a csapatokkal lehetet volna védeni, de az egész országot koros korul aligha. 1918. október végéig a csapatok nagy részé morálisan lezüllet. A karhatalmi feladatok is sok egység bevetését igényeltek.
Ami a mai Szlovákia területének elfoglalását illeti, engedje, hogy idézzem Bánlaki Józsefet:
„A cseh betörés hírére a magyar kormány is megtette a szükséges ellenintézkedéseket. A Magerl nemzetőr- és csendőrkülönítmény felváltására két századot és egy páncélvonatot Zsolnára irányított. Nyitra védelmére Trencsénbánba egy századot, Pöstyénbe háromnegyed századot és négy géppuskát, Lipótvárra két századot, Szegedre 260 nemzetőrt és a volt 32. ezred két századát küldte ki s azonkívül Budapestről Szered-Lipótvár védelmére három század és egy üteg indult Bertalanffy őrnagy parancsnoksága alatt. Nagyszombat védelmére 400 tengerész és egy üteg ment. Budapestről azonkívül két század, egy géppuskás század és egy üteg Gangel százados alatt Pozsonyból Nagyszombatba. Pozsony védelmére 549 tiszt, 3922 nemzetőr, 603 polgárőr, az alakulásban levő 13. gyalogezred, egy repülőgép és a 2. számú páncélvonat állott rendelkezésre. Megerősítésül Nagykanizsáról egy fél zászlóalj, Budapestről pedig egy karhatalmi század indult útba. A Budapest-pozsonyi vasútvonal fedezésére Galántára a volt 32. gyalogezred két százada és egy fél géppuskás százada rendeltetett ki.
E minden esetre elég számos erőknek értéke azonban silány volt. A Nagyszombat védelmére kirendelt tengerész különítmény Nagyszombatot otthagyta és Pozsonyba távozott, illetve részben szétszéledt. A Pöstyénbe kirendeltek kijelentették, hogy csak napi 50 korona zsoldért hajlandók szolgálni; a zsolnai csoport megtagadta az engedelmességet.
Mindazonáltal az említett erők felvonulása már magában véve elég volt ahhoz, hogy a csehek további előnyomulását megakassza és az november 25-ig tényleg szünetelt is.“
...
...
„Közben a csehek újból felvették az egy ideig félbeszakított hadműveletek fonalát. A nagyszombati csoport nov. 28-án Pozsony felé előnyomulván, közte és Gangel százados különítménye között Cziffernél kisebb csatározás keletkezett, de komolyabb harcba egyik fél sem fogott, Gangel századost nov. 29-én Bánó őrnagy váltotta fel a 13. ezred félzászlóaljával és december 1-ig Bánó és Bertalanffy őrnagyok a Nagyszombatból Pozsonyba, illetve Nyitrára vezető utakat elzárták ugyan, de a pozsonyi katonai kerületi parancsnokság azt jelentette a hadügyminisztériumnak, hogy a csehek ellen kirendelt csapatok és karhatalmak teljesen megbízhatatlanok, s hogy a nyitrai karhatalom nagy része elszéledt.
December 2-án a csehek Szered és Nyitra felé tapogatóztak, Nagyszombaton pedig egy egész gyalog- és egy tüzérezredet vontak össze. December 4-én Bánó őrnagy csapatát Angyal százados váltotta fel a 20. ezred két századával. Magerl különítménye Zsolnán megtagadta az engedelmességet s feloszlott és így a csehek december 6-án Zsolnát ismét megszállották. Bertalanffy őrnagy szeredi csoportjának fele másnap megszökött és útjában mindenütt rabolt és fosztogatott.“

Ezzel is szeretném demonstrálni, hogy menyire nem lehet csupán a vélt vagy valós katonai égségek utólagos fiktív ide oda vezénylésével „háborúkat nyerni”, mind, ahogyan ezt Őn próbálta. ;)

Moticska Tihamér 2015.06.17. 23:27:42

@Pavol Rusnák:
Volt ellenpélda is. A Kratochwill vezette Székely Hadosztály éppen abban az időben szerveződött, amikor a többi alakulatoknak futólépésben folyt a szétzüllesztése. Dicsőségére vált-e az akkori magyar kormányzatnak (és hadvezetésnek), hogy a hadosztály működését oly mértékig ellehetetlenítette, hogy végül megalázó módon a románok előtt le kellett tenniük a fegyvert.

Nem mindenben értünk egyet, de ez nem baj. Ettől lesz színesebb a világ.

Szathmári Pap Károly 2016.06.19. 16:06:14

Üdv

Veszteségi Lista 1914-1919

Da die Verlustlisten mehrsprachig herausgegeben worden sind, auch unter dem Titel: "Veszteség lajstrom", "Seznam ztrát", "Liste strat", "Popis gubtiaka", "Lista de perdeeri", "Seznamek izgub", "Ztratna listina", "Lista delle perdite"

anno.onb.ac.at/info/vll_info.htm

vagy évszerinti veszteségi lista

anno.onb.ac.at/cgi-content/anno?aid=vll

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Perczel

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

 

Utazás

 

Kiállítás

Ösztöndíj

Roberto Visinntin

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása