Szurmay Sándor vadászélményei a nagy háborúból
Szurmay Sándor, a kárpáti csaták és az orosz front híres tábornoka szabadidejében megszállott vadász és horgász volt. A nagy háború után, e két sportág szakírójaként is tevékenykedett. Kalandjait a Vadászemlékek, horgászélmények című, többször is megjelent könyvében tette közkinccsé. Műve anekdotái között számtalan első világháborús vadászélményére is rálelhetünk, amely nagyszerű betekintést nyújt a háború mindennapi életének e kevésbé ismert szeletébe.
Szurmay Sándorról tudjuk, hogy a nagy háború és egyéb történelmi, hadászati témák neves szakírója is volt. A tábornok tűzkeresztségéről a blogon már megjelent cikkhez tudjuk kapcsolódó kutatás közben került a kezembe a két kedvenc időtöltését taglaló Vadászemlékek, horgászélmények című könyve, amely 1937-től 2013-ig több kiadást is megélt. Ebben a művében különösen figyelmet érdemelnek azok a fejezetek, amelyekben a harctéri vadászatokról írt.
Szurmay és a vadkan
(forrás: Szurmay Sándor: Vadászemlékek, horgászélmények Szeged, 2013.)
Szurmay Sándort 1914. november 23-án nevezték ki a Homonna térségébe betört oroszok ellen működő csoportosítás élére. Kezdeti hadisikereit gyors csapatmozgások közben érte el, ezért ekkor még szóba sem jöhetett, hogy addigi vadászkalandjait szaporítsa. 1914. november végén az Uzsoki-hágó és Homonna, december közepén pedig már Bártfa és Neu-Sandec körzetében harcolt. 1914. december végére azonban a hadi helyzet megfordult. A Monarchia seregei a Kárpátokba szorultak vissza. Szurmay hadtestét az 1915-ös év fagyos januárja már ismét Uzsoknál találta. A különösen kemény kárpáti tél nemcsak a mi katonáinkat tizedelte meg, de az oroszok emlékezetébe is mélyen bevésődött. A cári hadvezetés hivatalos jelentései között is fel-felbukkan a gorlicei vereség okaként az a nagyszámú emberveszteség, amely a kárpáti harcokban 1914–1915 telén érte őket. Szurmay emlékiratai szerint ebben az időszakban szervezett vadászatokra még nem kerülhetett sor. De későbbi tapasztalatai azért érdekes momentumokra hívják fel a figyelmet: „A csapatok körletében, akár saját országunkban, akár ellenséges területen, még a polgári lakosságot is legtöbbnyire evakuálni kellett, életbiztonsága okából, és hogy a hadműveleteket ne zavarja, de ezt részben vagy egészben meg kellett tenni azért is, hogy helyet, illetőleg födelet nyerjünk a betegek és a sebesültek, továbbá, ahol kellett és lehetett, még a csapatok, az irodák, némely ott elöl szükséges intézet stb. födél alá helyezésére is. Ezen a területen rendszeres vadászatról természetesen beszélni sem lehetett. De mivel ott minden ember kezében állandóan töltött fegyver volt, és egyébként is állandóan éjjel-nappal ropogott a puska több-kevesebb élénkséggel, sem megtiltani nem lehetett a lövést a vadra, sem ellenőrizni az ilyen tilalmat.”
A 2–300 km-es széles, többnyire lakatlan völgyekkel és hegyhátakkal erősen szabdalt Kárpátokban komoly problémát jelentett a csapatok élelmezése. A harcoló katonáinknak esélye sem volt arra, mint mondjuk Galíciában, hogy a háború ellenére helyben maradt lakosságtól, esetleg annak kárára szerezze be élelmét. Vagy az elmenekült, elmenekített falvakból élelmezze magát, mint azt az alábbi eset is példázza „oroszföldről”: „Gyorsan folytattuk előrenyomulásunkat, és mentettük, ami még menthető volt. Az orosz lakosságot saját kocsijaikra rakott cókmókjukkal hátraterelték, illetve magukkal vitték az oroszok, azonban a háziállatok egy részét (disznót, libát, csirkét, galambot, kutyát) otthagyták, csapataink nagy örömére. E gazdátlan jószágok ehető egyedeit hamarosan össze is fogdosták katonáink úgy, hogy amidőn a lakosság, ragaszkodva a röghöz, néhány nap múlva visszaszökdösött, ezeknek már csak hűlt helyét találta.”
A Kárpátok ilyen szempontból sokkal szegényebb terület volt. Az irdatlan erdőség viszont bővelkedett vadban. Számtalanszor fordult elő, hogy a harcok hevében kereszttűzbe kerültek a vadállatok. Az éjszaka sötétjében az ellenséges katona helyett a magyar baka vaddisznót, szarvast vagy farkast ejtett. Vagy egy támadás riadt vadakat vert fel a rejtekükből, akik a rohamozó erők között próbáltak menekülő útvonalat találni: „A jó isten tudná csak megmondani, hogy ily módon milyen és mennyi vad pusztult el, vagy hogy a tüzérségi tűz és a gyalogság eltévedt golyóinak hatása alatt különösen nagyobb harcoknál a vadállományban milyen kár esett.”
Ezek a véletlen vadászatok a háborúsínség szülte helyzetben gyorsan alakultak át az állóharcok és a nélkülözés közepette szándékossá. Sőt az is döntőnek bizonyult, hogy a vadászok és bizony az orvvadászok döntő többsége is a fronton tartózkodott. Az is előfordult, hogy a vasúton mozgatott katonaság a vasútvonal mellett felbukkanó vadakra lövöldözött. „A csapatok és a mögöttük haladó intézetek előnyomulása alatt nem is volt baj a vadászattal, mert senkinek sem volt kedve és ideje erre, de amint hosszabb időre megállottunk, hamarosan problémává fejlődött ez az ügy. Az emberek a háborúban igen hamar megfelejtkeztek az „enyém” és „tied” közötti különbségről, és a front mögött még a Monarchia területén is a legnagyobb nehézségekkel lehetett csak a rendszertelen, káros és veszélyes lövöldözést megakadályozni. A hazai vadászok nagy része a fronton volt, és természetes, hogy hosszabb tartózkodás esetén oly vidéken, ahol volt mire vadászni, ezek hamarosan érdeklődtek a helyzet felől, de a vadászat birtokosai vagy gondozói is szívesen hívták meg a közeli parancsnokot és a vadásztiszteket vadászatra, mert ebben látták a legjobb garanciát abban a tekintetben, hogy vadállományuk nem esik áldozatul a vadorzó katonáknak, mert ezekkel szemben még a netalán meglévő vadőrök sem mertek fellépni sehol.”
Szurmay Sándort is megkörnyékezték a helyi erdők birtokosai, hogy egy kis vadászat fejében, óvja meg területüket a katonák esztelen vadászataitól. 1915-ben Szurmay hadteste Sokal (ma Szokal, Ukrajna) környékén folytatott állóharcot az oroszokkal. Gorlice után mindkét fél erőgyűjtésre használta a nyarat, így a vadászatokra is több lehetőség és idő maradt. Az előbbieknek megfelelően itt is felvették a kapcsolatot a helyiek a „vadász tábornokkal”.„Ez időben jött hozzám Uhrynow-ban az ottani nagybirtokosnak helyén maradt jószágkormányzója, és megkért, hogy tiltsam el a közeli pagonyuk mellett gyakran elhaladó vonatlegénységet a vadra való lövöldözéstől, és ha időm és kedvem van, menjek ki néha magam, vagy küldjek ki más tisztet egy-egy őzbakra a tiszti étkezde számára.”
Szenvedélyes vadászként, természetesen, nem kellett erre a feladatra sokáig kéretni. „Amikor teljes csend volt a fronton, én is, de törzsem egyik-másik vadásztisztje is kiment néhányszor hajnali cserkészetre. Lőttünk is összesen négy vagy öt gyenge őzbakot hat hét alatt, ezekből is egyet elküldtünk a jószágkormányzónak, akiről tudtuk, hogy maga nem vadász. Nem éltünk tehát vissza a helyzettel.”
Minél többet állt a front, annál jobban szervezetté váltak ezek a vadászatok. Szurmay maga köré gyűjtötte a tisztikar békeidőben is szenvedélyes főúri, esetleg hivatásos vadászait. Fogadtak hajtókat a legénységi állományból. Vadászavatásokat is tartottak azoknak, akiket a fronton csábítottak e nemes sportág pártjára. 1915/1916 telére már teljesen szabályos, a békeidőkre emlékeztető szervezettségű vadászatokat tartottak a frontvonalak mögött,sőt, sokszor annak közvetlen közelében.
Szurmay és a frontvadászok
(forrás: Szurmay Sándor: Vadászemlékek, horgászélmények Szeged, 2013.)
Ezeknek a vadászatoknak azonban meg volt a „veszélye” is, mert a kiéhezett és leleményes legénység is tudomást szerzett róla. Az alábbi történet jól tükrözi az egyszerű katonaság hozzáállását ezekhez az „úri vadászatokhoz”:
„1915. november 1-én Kolonia Malewanka nevű német telepítvényes falu határában, alig 2-3 kilométernyire a tűzvonal mögött, ahol mégis erősen nyugtalanította a vadat az éjjel is aránylag sűrűn elhangzó ágyú- és puskalövés. A 7. közös hadosztály egyik vadásztisztje jelentette előzőleg, hogy a körletében levő egyik erdőben állandóan tartózkodnak disznók. Ezen a területen érdemes lesz vadászatot tartani. A telefonvezeték is az erdőn áthaladó úton megy végig, abba belekapcsolódhatunk. […] A hajtás megindítására elhangzott a jel, és halálos csendben, tökéletes mozdulatlanságban vártuk az eseményeket. Eltelt talán 8-10 perc minden incidens nélkül, amidőn magam előtt láttam a nagy sűrűségen keresztül vagy 40 lépésnyire a homályos körvonalat egy jobbról balra, minden zörej nélkül csendesen elhúzódó disznónak. Itt nincs min gondolkozni. A hajtók még oly messze vannak, hogy zörgetésüket sem halljuk. Oda célzok, ahol a sűrű fátyol mögött a lapockát gyanítom, és oda irányítom a nagy expresszgolyót; hátha egérutat talál a sűrűségen keresztül! Lövésemre a disznó jól jelez, és elvágtázik bal felé, de rövidre reá nagy rugdalódzás hallható egy helyen a sűrűben, majd halálos csend. […] Meglepetésem és örömöm a megpillantásakor olyan nagy volt, hogy csak bámultam a méreteiben teljesen szokatlan nagy remetére, mely mind a négy lábát maga alá húzva, mintha csak pihenne, úgy feküdt ott. […]
– Vigyék ki az útra, oda, ahol az őzbak fekszik – hangzik el a rendelkező parancsa.
Ki is vitték, ott azonban a következő kép tárult elénk. Az őzbaknak betű szerint is hűlt helyét csak a nagy vérfolt jelezte a fehér havon. Egy véres sáv a havon elárulta, hogy valaki a bakot trófeástól a kocsiúton a nyiladék szűk látóköréből a sűrűség leple mögé húzta. Ez akkor történhetett, amidőn a vadászok teljes figyelme a hajtás felé irányult. A sáv végén, egészen a kocsiút mellett néhány tiszta vércsepp amellett szólt, hogy a bakot az illető kocsira vagy szánkóra emelte, és ezután elpárolgott. Még ma sem tudjuk, hová lett a bak, és ki fogyasztotta el.”
Szurmay és az óriás „remete”
(forrás: Szurmay Sándor: Vadászemlékek, horgászélmények Szeged, 2013.)
Az idézett történetből nem csak az érdekes, hogy a legénység mennyire nem kímélte a tisztek vadászzsákmányát, de az is, hogyan használták fel a kiépített telefonvonalakat az állandó összeköttetés biztosítására a vadászat közben. A haditechnikai ilyenféle felhasználásának jó példája szintén a következő Szurmay történet is egy téli rókavadászatról:
„Kiásásra a méternyire csonttá fagyott földből nem is gondolhattunk, de kutyánk sem volt. Az ilyen helyzet találékonnyá teszi a vadászt. Kieszeltem tehát, hogy ha a javítóműhelyben lévő egyik világítópisztollyal belelövünk a tanyájába, a benn lévő róka aligha állja soká a piros, zöld vagy más színű bengáli tüzet és kénes bűzt. Ki kell jönnie abból a pokolból. A próba nagyszerűen sikerült, de a későbbi 3-4 kísérlet is. Mindannyiszor kijött a róka, és meglőttem. Az eljárás minden egyes esetben a következő volt: Miután legényem a főbejáróba jól belenyúlt, és úgy sütötte el a pisztolyt a lyuk irányában, hogy jól mélyen befelé jusson az égő test, csendesen maradtunk, legényem mögöttem. Tíz percig nem mozdult semmi, mire a második töltényt lövettem be. Ez már több volt, mint amit a róka elbírt, mert alig 1-2 percre a lövés után a szó legteljesebb értelmében úgy röpült ki a főbejárónál, mint a sárkány, egy méter magasságba is felszökve a talaj fölé, és azután teljes iramban el a pokol színhelyéről, amíg lövésem el nem érte.”
A vadászatok még 1916/1917 telén is folytatódtak az orosz fronton. 1917. február 19-ével Szurmay Sándort kinevezték a Magyar Királyság honvédelmi miniszterének, így hazakerült a frontról. A harcokat elhagyva véget értek a frontvadászatok is, de az Uzsoki-hágót megvédelmező tábornok élete végéig szenvedélyes vadász maradt.
