2015. március 22–27. között a török vezérkar meghívására a Çanakkalénál (Gallipoli) folyt harcok 100. évfordulója alkalmából rendezett konferencián vettem részt Isztambulban. A külföldi résztvevőket az előzetesen leadott előadások alapján választották ki. Én a „Çanakkale front a sajtóban” szekcióba jelentkeztem Landauer Béla haditudósító 1915-ös útját ismertető előadásommal.

Az Alkotmány című napilap a világháború kitörésétől kezdődően, rendszeresen tudósított a harctéri eseményekről. 1915 áprilisától a nyugati és a keleti hadszíntér mellett a Dardanelláknál zajló harcok is szerepeltek a hírek között. A rövid jelentések sorában első helyen a főhadiszállás hivatalos tudósítása szerepel a Milli távirati ügynökségtől, majd az angol, francia és német összefoglalók. A szerkesztőség vezetése április végén úgy döntött, hogy Landauer Bélát, az akkor már ismert haditudósítóját Törökországba küldi. A jogász végzettségű, 45 éves újságíró, 1895-ben Kállay Béni, Bosznia és Hercegovina kormányzója mellett kezdte karrierjét, majd 1902-től Hont vármegye szobi járásának szolgabírája s később a vármegye főjegyzője. Ekkor kezdett cikkeket írni az Alkotmány című napilapba. A háború kezdete óta a császári hadügyminisztérium sajtóhadiszállásának tagjaként számos hadszíntéren megfordult, így 1915 márciusában éppen a Kárpátokból tért vissza.

 Landauer Béla

Április 21-én indult vonattal Budapestről, majd Bukaresten és Szófián keresztül, három nap alatt jutott el Isztambulba. Itt az ügyintézés miatt néhány napos várakozásra kényszerült. Eközben, szemtanúja volt a győzelmet ünneplő szelamliknak, ahol a szultán már gáziként, az iszlám dicsőséges hadvezéreként jelent meg.

Május 1-én kapta meg a török főhadiszállás engedélyét, hogy a frontra mehessen. A jegyzékek tanúsága szerint ő volt az egyetlen magyar újságíró, aki ilyen engedélyt kapott és személyesen eljutott a frontvonalba. Hajdarpasa kikötőjében éjfélkor szállt fel a Gül-Djemal – korábban Germanie – hajó fedélzetére, amit a frontra induló katonák töltöttek meg. Az indulásra még várniuk kellett, mivel az ellenséges tengeralattjárók miatt csak a következő nap estéjén futhattak ki a kikötőből. Két naszád biztosításával, teljes sötétségben haladtak a Dardanellák felé. A reggeli világosság már a front közelében köszöntött rájuk, ahol először az angol hadihajók tüzérségének aktív tevékenységével szembesültek.

 A Dardanelláknál 1915. február-március és április hónapban zajlott harci események áttekintő vázlata (forrás: wikipédia)

A partraszállásra egy öbölben került sor, ahol meglepetéssel tapasztalta, hogy a török csapatok milyen remekül álcázzák a táborukat. Így írt a látványról: „néhány nagy s több kisebb hajó mutatkozik egy szabad szemmel alig észrevehető öböl bejáratánál s csak jóval később veszem észre, hogy a part homokszínébe egész sátortábor s néhány ezer harcos sziluettje olvadt bele, majd földet érek s még mindig nem látok egyebet apró barna figuráknál s csak mikor egészen odaérek, látom, hogy jónéhány zászlóalj áll szép sorjában indulásra készen, egy másik hosszú barna sáv pedig a hegyoldalt mássza már a csatatér felé.”

A szárazföldre lépve, kíváncsian szemlélte a török katonákat. „Legjobban az lep meg, hogy mennyire más képet mutat a török katonaság, mint az, amelyet eddig róla alkottunk. Nehézkesnek és fegyelmezetlennek, legalább is lomhának tartjuk, fanatikusnak és értelmetlennek. Hogy erről szó sincs, azt az első megtekintés mutatja. Még csak keleti színezete sincs, amióta fez helyett egy földszínű darócból készült, tropikus sisak alakú föveget, az úgynevezett enverié-t (Enver pasa találmánya) hordják; fegyverzetük is egészen egyszínű (homokszínű), ruházatuk pedig a legmodernebb s véleményem szerint különösen az utóbbi túltesz minőségben akármelyik hadviselő fél ruházatán. Az emberek arcából elszántságon és készségen kívül tökéletes fegyelmezettség tükröződik vissza s szinte leolvasható róla, hogy »már nem a régiek«. A balkánháború óta sok megváltozott s legtöbbet a török katona. Fanatizmusából céltudatosság, közönyéből nyugalom lett.”

Innen egy kisebb gőzhajó szállította Çanakkaléba, ahol a szállása egy elhagyott házban volt. A következő napon felkereste a főhadiszállást, ahol több főtiszttel találkozott: „Limán v. Sanders pasa, tábornagy őexcellenciája itt minden háborús eseménynek központjában állott és áll. A nagy organizatorból ma a török haderőnek legfőbb vezetője lett. Egészen eltekintve a legkivételesebb hadvezéri tulajdonságaitól, amelyek őt erre a legmagasabb polcra minősítik, a török katonai körökben ugyanaz a nagy, tiszteletreméltó megbecsülés veszi körül, amely őt a hazájabeli legfőbb parancsnokságokhoz is fűzi”

A beszélgetés hamarosan a török katonákra terelődött: „Az angolok, úgy látszik, teljesen lebecsülték a törököket és most büntetésül csak kárban és gúnyban van osztályrészük. Azt hitték, hogy legrosszabb esetben is a balkán-háborúban résztvett török hadsereggel lesz dolguk. Bezzeg látják most a különbséget.”

Essad pasa a hadtestparancsnok, hasonló véleményen volt: „a török katona a janinai napok óta nagyot haladt. Mindegyikük bátor és hős volt akkor is, de azóta a viszonyok ugyancsak másként alakultak. Akkoriban sok mindenünk hiányzott, de ma minden rendelkezésünkre áll, nincs hiány sem lőszerben, sem élelmiszerben, embereinket teljesen ellátjuk egész a lövészárokig. A többit pedig elvégezte a céltudatos kiképzés.”

Május 5-én egy Çanakkalét bombázó repülőgép ébresztette, és miután az erődök tüzérsége elűzte a támadót, útnak indult, hogy a városba települt parancsnokságot felkeresse. „A város sikátorain áthaladva az apró földszintes házak, lecsukott boltok s gyűlésező macskák között az egyetlen lakott épülethez érek, az úgynevezett Stabsgebäudehez, a parton elhelyezett erők katonai központjához ... a tornácon Usedom pasa és Merten pasa, a tengeri erők parancsnokai járkálnak föl és alá, Jansen alezredes veszi át a lovasküldöncök jelentéseit, egy őrnagy-pilóta referál légi útjáról s a kert bejáratánál a karcsú Reuss herceg — a társaság legérdekesebb és legrokonszenvesebb alakja, mert ő vezeti az aknarakás idegsorvasztó munkáját”

A német tisztek is elismeréssel szóltak a török katonákról: „Úgy látszik, bámulatos harcosok, csodálatosan nyugodtak és olyan elszántak, hogy ha az ellenséges hajók nem ontanák vederrel a nyakukba a srapnellt, bottal birkóznák le az ellenfelet. Aránylag kevés a halottjuk, legtöbb a kar- és lábsebesülés srapnellgolyótól, míglen az angolokban a török szurony teszi a legtöbb kárt.”

Szállására visszatérve végignézte, ahogy a sarosi öböl bejáratától a Queen Elizabeth csatahajó a várost ágyúzza. Az égő épületek látványa szomorúsággal töltötte el. „Most füsttenger az egész vidék s a leszálló sötétség egybeolvasztja az éjszaka feketéjével. Mihelyt azonban leszállt az éjszaka, előttem van az egész égő város minden háza, minden kéménye, egész lobogó kontúrja, mert amerre csak ellát a szem, lobog a láng, tűzben az egész elhagyatott üres Maidos, bevilágítva szégyenletes szövétnekével az egész tájat fel Gallipoliig, le az Aegei-tengerig, a várakat, erődöket, dombokat, völgyeket.”

Május 7-én Dsevad pasánál, az ázsiai part főparancsnokánál tett látogatást Seddil-Bahrban. „Dsevad pasa feltűnően elegáns, 35—40 év körüli tábornok, az első, bemutatkozó szavak után megjegyzi, hogy én vagyok az első magyar újságíró, akit a Dardanellák partján üdvözölhet.” Először az általános helyzetet vázolta a tábornok: „Jelenleg az ázsiai parton nincs ellenség. Angolok itt egyáltalán nincsenek, csak franciák voltak Kum-Kalehnál, az áprilisi hadműveletek legelső napjaiban. De ezek rögtön megfutottak és azóta sem adtak életjelt.” A tapasztalt katonától megtudta az itteni harcok lényegét. A britek a hadihajók tüzérségi támogatása mellett, rendszerint nappal támadnak, de amit elfoglalnak, azt a törökök szuronyrohammal éjszaka visszafoglalják.

 1915 áprilisa és 1916 januárja között a brit és az ANZAC erők által elfoglalt területek a Gallipoli-félszigeten (forrás: anzacsite.gov.au)

Visszaútján egy dombról végignézte, amint az alkonyatban az angol Inplacable és egy másik csatahajó megpróbál behatolni a tengerszorosba. „A két angol páncélos cirkáló mögött ontják a tüzet Seddil-Bahr és Kum-Kalé erődmüvei, velük szemben a török páncélos, az európai partról Ari-Hissarlik és Kird-Bahr erődök, az ázsiai parton a Dardanos, Medsidi, Csanak-Kalé és Hamidie ütegei. Éppen egy negyedórája tart a halálosan izgalmas küzdelem, amelyből én csak az ellenséges hajóágyúk tüzének fölvillanását és a Dardanella-szorosba csapódó török lövegek víztölcséreit látom.”

A szállására érkezve, még azon az estén megkapta a régen várt engedélyt, hogy a frontvonalba induljon. Először egy kis gőzcsónak vitte Maidos elé, ahol az erős hullámzást leküzdve, evezős csónakkal kellett partra szállnia. Innen az éjszaka sötétjében először Kiliába, majd Bogháliába gyalogolt, ahol egy kunyhó pitvarában leterített hálózsákjában pihent le. Lovas küldönc ébresztette, aki elmagyarázta, milyen útvonalon juthat a 19. hadosztály állásaihoz. A biztonsága érdekében azt javasolta, hogy még az éjszaka sötétjében igyekezzen megtenni a legalább 15 kilométeres utat, mert ha kivilágosodik, csak kúszva tud majd továbbhaladni. Bármennyire sietett, napkeltére nem sikerült elérnie az állásokat, de már elég közel jutott a frontvonalhoz, hogy megtapasztalja az ellenséggel való találkozás megdöbbentő élményét. „Mire a maltepei dombra felértem, pitymallott. S amint a szélső bokor mögül legelőször nyílt kilátásom az előttem elterülő tengerre, úgy tetszett, mintha alig egypár lépésnyiről meredne rám a két legközelebb ácsorgó angol páncélos orra. A Majestic és Vengeance ... mosolyognom kell, ha visszagondolok arra, mint kaptam le hirtelen karomról a török haditudósítói karszalagot, nehogy fehérsége felhívja rám a figyelmet.”

Az állásokban Kemal pasa, a hadosztály parancsnoka várta. Nagy szimpátiával írt róla: „Az aránylag még fiatal tiszt ritka szeretettel fogad és elismerésreméltó szerénységgel adja elő Ari-Burnu történetét, amelyben pedig neki kiváló szerep jutott.”

Április 25-én az angol flotta hadmozdulatai arra utaltak, hogy végrehajtják a partraszállást. A hadosztályát alkotó 27. és 57. gyalogezredet 13 órakor indította meg a félsziget belsejéből a part irányába. Amikor közelebb értek, megállította a csapatokat és személyesen indult előre szemrevételezésre egy 15 katonából álló csapat kíséretében. Váratlanul, az egyik dombon feltűnt a partraszálló erők jelentős létszámú elővédje. Késedelem nélkül tüzelőállást foglaltak és heves tüzeléssel visszavonulásra késztették a támadókat. A következő egy órás szünetet kihasználva, a két ezreddel erős védelmi állást foglalt, majd határozott ellentámadással hátrébb szorította az ellenséget.

 Az 1915. április 25-ei ANZAC partraszállás vázlata Mustafa Kemal ellentámadásának a jelölésével (forrás: anzacsite.gov.au)

A lövészárkok a tengerpartot kísérő magaslaton húzódtak, remek kilátást biztosítva a frontvonalra: „Nézem a török árkot. Körülbelül öt lépés távolságra egymástól áll egy-egy harcos, mellével a sáncfalnak dűlve, vállán lövésre kész fegyver s felső testét a felhányt fedezék mögé húzva össze. Köztük a pihenők, az árok aljában az ismeretes török módon gubbasztva sütkéreznek a már melegen sütő napon. Némelyik térden állva, lefelé görbülő felső testtel s fejével a földet érintve végzi ájtatosságát. Meg sem rezdül, amikor közvetlen szomszédja elsüti a fegyverét.”

Május 12-én indult vissza Isztambulba egy zsúfolt kórházhajón. „Ezerötszáz néma alak — mert nem panaszkodik senki sem — szorong fektében az egész fedélzeten, a hajó orrán és falán, lépcsőn, kötélen, gépeken egész a feljáróig.” Több órán keresztül hordják csónakokkal a part menti táborokból a sebesülteket, mire végül az alkonyattal útnak indulnak. „A Pandemia már-már búcsúzik a Hellespontustól s az esti szürkületben megpillantjuk a Márvány-tenger széles tükrét. Ideje, hogy lekerüljünk a fedélzet alá, mert idefenn állva is alig férünk el, nem hogy éjjelre lepihenhetnénk. Vigyázva kell fejek és lábak, fájdalmasan görbülő emberi végtagok között ellépegetnünk a feljáró lépcsőjéig, hogy az alsó helyiség karból- és Jodoform gőzébe lejussunk.”

Tudósításai nem csak a hírlapokban jelentek meg, hanem egy gyűjteményes kötetben is Glória címmel, az Élet című folyóirat sorozatában. Elérhető az Interneten elektronikus formában is. (Köszönet érte Dr. Reisz Lászlónak)

A nyugati világban az 1981-ben bemutatott Gallipoli című ausztrál film tette ismertté a világháború ezen frontját, az ifjú Mel Gibson főszereplésével. 2014-ben készült egy újabb alkotás ausztrál, török, amerikai koprodukcióban, Russel Crowe főszereplésével. A filmben tanúi lehetünk annak, hogy az emberi érzések képesek felülkerekedni a háború szülte gyűlöleten és megérezzük az ausztrálok traumáját a számukra értelmetlen háborúban elszenvedett veszteségek miatt.

A centenáriumra készülve 2012-ben a török filmipar is előállt egy monumentális alkotással, amely dokumentumfilmszerűen jeleníti meg az eseményeket török szemszögből. A filmben feltűnnek az itteni harcok hősei. Hafiz Nazmi kapitány, aki a Nusrat aknarakó hajóval március 7-én éjszaka az utolsó 26 aknát a parttal párhuzamosan rakta le. Az akciót teljes titokban, az antant flotta közelében hajtották végre. Az eredetileg lerakott aknazár keresztben zárta el a szorost, azonban a Nazmi által lerakottak a partvédő ütegek tüzét kikerülni próbáló hajók útjába kerültek. Március 18-án 13:54-kor először a francia Bouvet, majd az Inflexible futott aknára. A francia hajó rögtön elmerült több mint 600 tengerésszel. Az angol hajó csak megrongálódott. Később az Irresistible futott aknára és merült el percek alatt, legénységét még ki tudták menteni. 18:15-kor a visszavonuló Ocean kormányművét tette tönkre egy újabb akna. A hajó irányíthatatlanná vált, majd elsüllyedt. A súlyos veszteség hatására döntöttek a parancsnokok a partraszállás mellett.

Azt, hogy az Antant flotta hajói az ázsiai parthoz húzódtak, nem kis részben az európai oldal partvédő lövegeinek hatásos tüze okozta. Az egyik üteg volt a helyszíne annak a hőstettnek, amit a több helyen is látható, hatalmas gránátot cipelő tüzér alakja örökít meg. A Mecidiye erődben a hajóágyúk tüze szétrombolta a lőszerszállító kocsit. Seyit Ali Çabuk, akit inkább csak Seyit tizedesként (Onbaşı) emlegetnek három darab 215 kg-os gránátot cipelt a hátán a 240 mm-es löveghez. Az egyik lövéssel sikerült megrongálni a HMS Ocean felépítményét.

 Seyit tizedes
(forrás: wikipedia)

A film hőse kétségtelenül Mustafa Kemal törzskari alezredes, aki a 19. hadosztály parancsnokaként meghiúsította az ANZAC partraszállás sikerét. Hallhatjuk legendás parancsát: „Katonák! Nem azt parancsolom, hogy támadjatok. Azt parancsolom, hogy haljatok meg! Ha meghalunk, más parancsnokok és katonák lépnek majd a helyünkre.” A katonák hűen teljesítették a parancsot. Több mint 86 000-en áldozták életüket.

A félszigetet bejárva, számos emlékhelyet találunk. Monumentális emlékművek jelzik a harcok fontosabb helyszíneit, ahogy erről már a blogon is olvashattunk egy úti beszámolóban. Kicsit talán keleties túlzásnak tűnhet, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a törökök számára ez volt „a világháború” és irtózatos véráldozatot fizettek a kopár földdarab megtartásáért. Çanakkale azonban még ennél is nagyobb jelentőséggel bír a modernkori török történelemben, hiszen itt született meg a XX. századi Törökország. A balkáni háborúkban széthulló török birodalom defetizmusából az itteni győzelem emelte ki a népet. A siker megalapozta a nemzettudatot és önbizalmat adott a katonáknak. Musztafa Kemal itt indult el azon az úton, melynek végén a török nemzetállam alapítója, a törökök atyja (Atatürk) lett.

Emberi nagyságát mutatják a hősi halált halt katonákról elmondott gondolatai, a megbékélés egyik legszebb metaforájaként: „Hősök, akik véreteket hullattátok és feláldoztátok életeteket! Egy baráti ország földjében pihentek. Nyugodjatok békében! Számunkra nincs különbség a Johnnyk és a Mehmedek között, akik a hazánk földjében egymás mellett fekszenek. És ti, édesanyák, akik távoli országokból küldtétek el ide fiaitokat, töröljétek le a könnyeiteket; fiaitok immár békében nyugszanak a mi szívünkben. Ezen a földön veszítették életüket, így most már ők is a mi fiaink.”

 A fenti sorokat tartalmazó emlékműnél

A török és a magyar emberek lelki rokonságát mutatja, hogy Çanakkalénál megszületett, a mi doberdói nótánk párja, a Çanakkale Türküsü.

Çanakkalei dal

Çanakkale vására, jaj de csillogó
Megyek anyám, elüldözöm mind a támadót
Ó-o-o-o édes ifjúság

Çanakkale kaszárnyában, szép szál legények
Menyasszonya várja otthon, vagy felesége
Ó-o-o-o édes ifjúság

Çanakkale kék egét, füst eltakarja
Tizenharmadik zászlóalj, megy a csatába
Ó-o-o-o édes ifjúság

Çanakkale kőhídja, ember nem járja
Véres vize habját veti, szomjam nem oltja
Ó-o-o-o édes ifjúság

Çanakkale harctere, én már búcsúzok
Piros vérem fojtogat, átlőtt tüdőmben
Ó-o-o-o édes ifjúság

Çanakkale földjéért, életem adom
Sírba tesznek, eltemetnek, pedig testem él
Ó-o-o-o édes ifjúság

Çanakkale mezején, sok új koporsó
Hiába vár édes szülém, már itt maradok
Ó-o-o-o édes ifjúság

Çanakkale határa, fűzfákkal teli
De sok vitéz nyugszik ottan, testük rög fedi
Ó-o-o-o édes ifjúság

(A magyar változat a népdal angolra fordított szövege alapján készült. A fordításban Igyekeztem követni a dal ritmusát.)