Szeges korbácsos bennszülöttek. Homokban sült strucctojás. Idomított majmok. Sivatagi üregekben nyomorgó meztelen katonák. Ingfoszlányra írott könyörgő levél Tisza Istvánhoz. Azt hiszem, nem kell feltétlenül hadtörténésznek lenni ahhoz, hogy ezek a népmesei elemek azonnal szemet szúrjanak bárkinek a kilencezer-hatszáz, Afrikában raboskodó magyar katonáról szóló április elsejei posztunkban. Bár több kedves olvasónk is meggyanúsított minket azzal, hogy az egész írás csak szerkesztőségünk áprilisi tréfája, sietve leszögezzük, hogy a cikk szó szerint így jelent meg a korabeli sajtóban, s még csak nem is április elsején!

 Az eredeti cikk A Nép, 1921. augusztus 7-i számából
(forrás: OSZK)

Valójában mi is teljes értetlenséggel állunk az előtt, hogy a „szervezett keresztényszocialista munkásság lapja”, „A Nép” hogyan tudott egy ennyire komolytalan és tényeiben ellenőrizetlen cikket lehozni 1921. augusztus 7-i vasárnapi számában. Talán az uborkaszezon tombolt ezen a forró augusztusi hétvégén a szerkesztőségben, s ezért kapott „A Nép” anonimitásba burkolózó tudósítója ennyire szabad kezet ahhoz, hogy két teljes hasábon keresztül szőhesse-fonhassa ezt a minden történelmi alapot nélkülöző, hajmeresztő történetet kilencezer-hatszáz, Fekete-Afrikában raboskodó honfitársunkról. De az is lehet, hogy maga a tudósító is áldozat: gyanútlanul felült ennek a magát „Schellarin hadnagynak” kiadó szélhámosnak, aki pár nappal korábban már megpróbálta eladni hihetetlen történetét Magyary-Kossa Béla ezredesnek, a hadifogolyfogadó bizottság elnökének. Járt-e valójában „Schellarin” Magyary-Kossánál, s sikerült-e őt is felültetnie, ez ma már kideríthetetlen. Mi itt a blogon mindössze annyira vállalkozunk, hogy megpróbálunk rendet teremteni a történet mesés elemei és féligazságai közt.

 Magyary-Kossa Béla ezredes
(forrás: bakamuzeum.hupont.hu)

A történet névtelen szerzője kiindulópontként egy olyan témát választott, amely ekkoriban javában foglalkoztatta mind a Külügyminisztériumot, mind a közvéleményt: a világháborús hadifoglyok hazatelepítésének ügyét. A Pesti Hírlap ekkoriban rendszeresen közölt tudósításokat az orosz hadifogságból hazaérkező magyar katonák ünnepélyes fogadtatásáról, s ezekben a cikkekben gyakran feltűnik Magyary-Kossa Béla ezredesnek, a hadifogolyfogadó bizottság parancsnokának vagy elnökének neve is. Tudósítónk tehát egy valós témához és egy valós személyhez kötve indítja kalandos beszámolóját, s nyilván úgy gondolta, hogy ha már magába a hazatelepítésbe nem is tud belesegíteni, legalább pár ezer újabb hadifogoly előteremtésével ő is hozzá kívánja tenni a magáét a közös ügyhöz. Persze a biztonság kedvéért olyan messzire helyezte a foglyokat, hogy a korabeli olvasók közül esélye se legyen senkinek állításai helyességének ellenőrzésére: Afrika szívébe.

Hősünk, Schellarin hadnagy odüsszeiája egy valós helyszínen, a mezopotámiai fronton indul, amely a világháború egyik mellékszíntere volt, ahol németek és törökök harcoltak vállt vetve az angolok ellen. Kis szépséghiba azonban, hogy osztrák–magyar csapatok soha nem voltak jelen ezen a hadszíntéren. A tudósító által Schellarin ezredeként megadott szászvárosi császári és királyi közös 64. gyalogezred „A magyar gyalogság” című emlékalbum szerint valójában Metz és Verdun térségében, a nyugati fronton fejezte be a háborút 1918 végén. Mezopotámiának, s egyáltalán a török frontnak még a közelében sem jártak.

 Az Oszmán Birodalom a világháború előtt. Délkeletre Mezopotámia, délnyugatra a Földközi tenger partján Gáza városa (forrás: lib.utexas.edu)

 Stanley Maude brit tábornok csapatai élén bevonul Bagdadba. 1917. március 11.
(forrás: Wikipedia)

No de ha már Mezopotámiában 1918 májusában angol fogságba esik tartalékos hadnagyunk – s kérdem én: hogyan lesz 1918-ban tartalékos hadnagy az, aki két évvel korábban 18 évesen vonul be katonának? –, valahogy el kell szállítani egy hadifogolytáborba. Tudósítónk itt újabb két ismert nevet ránt elő köpönyege ujjából: „Ghazah” kikötőjét és a „Kingstepfen” angol hajót. Mindkét név ismerősként csenghetett a korabeli sajtó olvasói előtt. Gáza Palesztina kulcsa volt az előrenyomuló angol erők szemében: 1917 tavaszán két támadásukat is meghiúsították az itt védekező török, német és osztrák–magyar erők. Az első gázai csatában ráadásul harminchat osztrák–magyar katona is angol fogságba esett, de őket nem „Ghazah” kikötőjéből hajózták ki, mint történik majd az állítólag a boldogtalan Schellarin hadnaggyal, hanem szárazföldi úton, a Sínai-félszigeten keresztül juttatták el őket különböző egyiptomi hadifogolytáborokba. Gázának ebben az időben számottevő kikötője nem is igen volt. A város neve egy fél évvel később, 1917 novemberében kerül ismét a hírek élére, ekkor az angoloknak Allenby parancsnoksága alatt végre sikerül megtörniük a város védelmét, s ezután megkezdik előrenyomulásukat Palesztinában és decemberre Jeruzsálemet is elfoglalják.

 Magányos osztrák–magyar katona az angolok által a második gázai csatában (1917. április 17-19.) rommá lőtt Gázában. Háttérben a mecset lerombolt tornya
(forrás: Library of Congress)

 Brit csapatok a lerombolt gázai mecset előtt a város bevétele (1917. november 7.) után (forrás: Wikipedia)

 A lovak és tevék takarmányozására szolgáló szénabálák kihajózása Gázától délre. A munkát a brit hadsereg alkalmazásában álló Egyptian Labour Corps emberei végzik.
(forrás: europeana1914-1918.eu)

A „Kingstepfen” név sem lehetett teljesen ismeretlen hangzású az olvasók előtt. Már csak azért sem, mert a „King Stephen” angol halászhajó nevével fémjelzett incidenssel 1916 elején tele volt a világsajtó. 1916. február elsején angliai bombatámadásról visszatérőben az Északi tengerbe zuhant a német L 19 Zeppelin bombázó. A félig elsüllyedt léghajóra és az abba kapaszkodó 16 fős legénységre másnap reggel talált rá egy angol halászhajó, a „King Stephen”. A Zeppelin kapitánya angol nyelven kért segítséget a kilencfős halászhajó kapitányától, aki azonban azt megtagadta, s segítségadás nélkül fordult vissza az angol partok felé. A hajó kapitánya a kikötőbe érve jelentette az esetet a brit hatóságoknak, akik azonnal a Zeppelin keresésére indultak. A léghajót azonban sem a briteknek, sem az időközben szintén keresésére indult németeknek nem sikerült már megtalálniuk. Az incidens híre gyorsan bejárta a világsajtót: a kapitány tettének megítélése megosztotta még magát az angol közvéleményt is, s erősen felszította az amúgy is erős anti-brit érzelmeket a németekben. Sem a hajó, sem akkori kapitánya nem élte túl sokkal az incidenst: a nem sokkal ezután álcázott felderítő hajóvá átalakított „King Stephen”-t tizenkét héttel később a németek süllyesztették el, egykori kapitánya pedig egy évvel később szívelégtelenségben hunyt el Angliában. Erre a két évvel korábban elsüllyesztett angol halászhajóra ültette tehát fel A Nép tudósítója Schellarin hadnagyot és huszonkétezer fogolytársát Gáza kikötőjében.

 A süllyedő német L19 Zeppelin léghajó, mellette a King Stephen halászhajóval
(forrás: Wikipedia)

Szerzőnk most ahelyett, hogy hagyná a rettenetesen túlzsúfolt halászbárkát az egyik legközelebbi egyiptomi hadifogolytábor kikötőjébe szerencsésen befutni, délre irányítja a hajó orrát, hogy az meg se álljon a kelet-afrikai Mombasa kikötőjéig, amely ekkor Brit Kelet-Afrikához tartozott. Innen egy újabb világháborús mellékhadszíntérre vezet az útjuk: a Tanganyika-tó vidékére, Német Kelet-Afrikába. Fiktív történetünk idején – 1918-ban – Német Kelet-Afrikának ez a része már két éve brit kézen volt, a brit erők ekkor már jóval délebbre űzték von Lettow-Vorbeck német tábornokot és katonáit. Hogy errefelé nem volt állandó brit hadifogolytábor, láthatóan nem zavarja tudósítónkat. A valóságban az angolok éppen hogy innen hajózták ki a helyi harcokban elfogott német katonákat, hogy egyiptomi és máltai hadifogolytáborokba internálják őket. De nemcsak németek, hanem néhány osztrák–magyar katona is került innen brit fogolytáborokba. Őket civilként érte Német Kelet-Afrikában a háború kitörése, s önkéntesnek jelentkeztek a német csapatoknál. Akik közülük a harcok során brit fogságba estek, azok német bajtársaikhoz hasonlóan éppen az ellenkező utat tették meg a hadifogolytáborok felé, mint állítólag Schellarinék: a britek felhajózták őket Egyiptomba, s néhányukat innen még tovább vitték Máltára.

 Német Kelet-Afrika az első világháború idején
(forrás: undereveryleaf.wordpress.com)

Foglyaink tehát elindulnak Kelet-Afrika belsejébe, s szerzőnknek szemmel láthatóan itt már kontrollálatlanul megszalad a fantáziája. A klasszikus európai felfedezői útleírások minden gyöngyszemét megtaláljuk az afrikai hadifogolylét leírásában: a homokban sült strucctojást, a kutya szerepét betöltő idomított majmot, a kasavatészta gyúrását, sivatagi üregben való éjszakázást, állandó hatvan-hetven fokos meleget, hogy csak a legszebbeket emeljem ki. Tovább színezik a történetet a sosem hallott fekete törzsek, az akák és a zakuzapok nevei, valamint a mesés nevű Uvira, Udzsizsi, Urdzsi és Kurdzsi „néger falvak”. A helységnevekkel azért valamelyest óvatosan bánt a szerző: Uvira és Ujiji valóban létező helységek a Tanganyika-tó partján, neveik valószínűleg még a korabeli, Német Kelet-Afrikával foglalkozó haditudósításokban is felbukkantak, s így nem lehettek teljesen ismeretlenek az olvasók előtt. Sőt, Ujiji nevével talán már gyermekkori olvasmányaiban találkozhatott a tudósító: a hely arról nevezetes, hogy 1871-ben itt futott össze a két híres Afrika-kutató felfedező, Stanley és Livingstone. Kurdzsi – avagy Urdzsi? – viszont, ahol hadifoglyaink állítólag hosszú és keserű fogolyéveiket töltötték, természetesen a fantázia szüleménye.

 A Stanley és Livingstone találkozását megörökítő emléktábla Ujijiban. A felirat szövege magyarul: „Az egykor itt álló mangófa alatt találkozott Henry M. Stanley és David Livingstone 1871. november 10-én” (forrás: ibnibnbattuta.com)

 Ujiji, német katonai barakkok

Schellarin hadnagy és néhány társa végül sikeresen megszökik a táborból, s megkezdik visszaútjukat a civilizáció felé. A Kilimandzsáró mellett támadás éri őket, amelyből dél-afrikai búr katonák mentik ki őket. A búr katonák felbukkanása még meg is magyarázható, mivel a Német Kelet-Afrika elleni hadjáratban a brit erők magja valóban az a 13.000 fős dél-afrikai hadtest volt, amelyben jelentős számú búr katona szolgált.

 Dél-afrikai tüzéregység Német Kelet-Afrikában
(forrás: Wikipedia)

 Jan Smuts dél-afrikai tábornok megszemléli a győztes brit csapatokat Ujijiban
(forrás: gallica.bnf.fr)

Innentől kezdve megszaladnak az események: hadnagyunkat legközelebb már Londonban találjuk, ahonnan – számomra teljesen megmagyarázhatatlan okból – Konstantinápolyba viszik, s innen kezdi meg hazaútját Magyarországra. Constanțán keresztül Bukarestbe megy, s itt útlevelet szerezve „Brassón, Kolozsváron, Nagyváradon és Biharkeresztesen át” jut haza. Nos, Bukaresttől Budapestig valóban hajszálpontosan ez az útvonal, s már ez is csak azt bizonyítja, hogy az egész történet minden szava színtiszta igazság.

Schellarin Emil kalandos útjának állomásai Mezopotámiától Ujijin és Biharkeresztesen át Budapestig

Külön érdekesek a történetben szereplő személyek, illetve az a merészség, amellyel a cikk szerzője felvonultatja őket a történet hitelességének megerősítésére. Hogy a ruhafoszlányra írt levél címzettjeként Tisza István miniszterelnököt választotta a szerző, biztonságos húzásnak tűnhetett, mivel Tisza ekkor már három éve halott volt. Azért egy kis szépséghiba itt is van: Tisza már 1917 májusában lemondott a miniszterelnökségről, s nem sokkal ezután maga is a frontra ment szolgálni. Ezt ne tudták volna legalább néhányan a közül a majd tízezer magyar hadifogoly közül, akik csak egy teljes évvel később, 1918 májusában estek „mezopotámiai hadifogságba”? Másik érdekes név Magyary-Kossa Béla, a „hadifogolyfogadó bizottság elnöke”. Mint említettük, a szerző valószínűleg a Pesti Hírlap korabeli tudósításaiban bukkanhatott a névre, és példátlan merészségre – vagy példátlan naivitásra – vall, hogy az ezredes nevét egy ennyire kétes históriához merte kötni egy országos hetilap oldalain. Tudósítónk ma ezt biztos nem úszná meg egy sajtóper, de legalább is egy helyreigazítási kötelezettség nélkül. Kérdéses annak a Széchenyi grófnak a léte és szerepe is, aki állítólag bukaresti nagykövetként 1921-ben útlevelet állított ki Schellarinnak. Róla egyelőre nem sikerült további információkat találnom.

 Gróf Tisza István honvédezredes az olasz fronton 1917-ben
(forrás: gettyimages.com)

No de mi a helyzet a történet kulcsfigurájával, Schellarin – avagy Sellarin – Emil tartalékos hadnaggyal? Valószínűleg már senkit sem fog meglepni, hogy ilyen nevű tartalékos hadnagy sosem létezett. A bécsi Hadilevéltár magyar kirendeltségének dolgozói megkeresésünkre voltak olyan kedvesek, hogy a levéltár iratai közt rákeressenek a sok viszontagságot átélt hadnagyra. Keresésük azonban nem hozott gyümölcsöt: sem a katonai sematizmusokban, sem a tiszti iratanyagokban, sem a hadifogolynyilvántartásban nem találtak ilyen nevű tisztet. Ezzel egy időben mi magunk is utánanéztünk Schellarinnak a genfi Vörös Kereszt hadifogolynyilvántartásában, de ilyen nevű tisztet vagy közkatonát mi sem találtunk a hadifoglyok közt.

Végül vessünk egy pillantást a szerző által a cikkben hozott fantasztikus hadifogolyszámokra is: veszíthettünk-e egyáltalán kilencezer-hatszáz magyar katonát a közel-keleti hadszíntéren? A válasz határozott nem. Ennyi osztrák–magyar katona összességében sem harcolt a teljes török fronton: becslések szerint teljes számuk nem sokkal haladhatta meg a háromezret. Az itteni palesztin – és nem mezopotámiai! – fronton fogságba esett osztrák–magyar katonák számáról kevés a hiteles adat, a források alapján számukat óvatos becsléssel ötszáz és ezerötszáz közé tehetjük.

Végezetül szeretnénk megköszönni dr. Molnár Géza olvasónknak, hogy kommentjében felhívta figyelmünket erre a különleges újságcikkre. Nélküle nem születhetett volna meg ez a poszt.

Az írás szerzője Sajó György történész; egyik fő kutatási területe az osztrák–magyar csapatok tevékenysége Palesztinában az első világháború idején. A blogon 2015. április 1-jén Nyolcezer magyar pusztulása Afrika belsejében címmel megjelent poszt „A Nép" című lap 1921. augusztus 7-ei tudósításának az eredetivel mindenben megegyező átirata. Az eredeti cikket és az átiratot a fenti írás szerzője bocsátotta rendelkezésünkre.