„Úgy voltunk aztán, mint madár a kalitkába”

2015.03.20. 07:03 :: PásztorLevente

Csirmaz István népfölkelő visszaemlékezése „Przemyslire”

A háború kitörésekor 35 éves mezőkövesdi gazdálkodó, Csirmaz István visszaemlékezéseit a hadifogsága idején egy kis füzetbe kezdte el írni. Háborús története 1914 augusztusában, az orosz frontra indulással veszi kezdetét. Miután Lemberg környékén átesik a tűzkeresztségen, alakulata szeptember közepén visszavonul a przemyśli erődrendszer védelmére. Itt esik fogságba a vár 1915. március 22-i feladásakor.

 

 

Csirmaz István 1879-ben született a Borsod vármegyei Mezőkövesden. Háromévesen félárvaságra jutott, 6 éves korától pipázott. Tényleges katonai idejét 1900-tól szolgálta az császári és királyi egri 60. gyalogezrednél. Az általános mozgósítást követően, 1914 augusztusában a 10. honvédgyalogezred népfölkelőihez vonult be Miskolcra, innen az orosz harctérre került. Részt vett ezrede akkori összes ütközetében, majd Przemyśl várába kerülve, az ottani védekező harcokban is. 1915. március 22-én, az erődrendszer elestekor jutott orosz hadifogságba. Megjárta Asztrahán, Szaratov, Moszkva, Szamara hadifogolytáborait, 1918-ban tért haza otthonába feleségéhez, Erzsébethez és három gyermekéhez. Összesen 10 gyermeke született, közülük 4 élte meg a felnőttkort. Az háború előtt és után is földműveléssel, lótartással foglalkozott. Háza ma is áll Mezőkövesden, az Egri úton. 1960-ban, 81 éves korában hunyt el szülővárosában. Napló, imakönyv, tucatnyi levelezőlap és egy katonaláda meséli ma is Csirmaz István több mint négy éves útját a Nagy Háborúban.

Csirmaz István katonaládája, amit 1918-ban, a hadifogságból hazafelé jövet vásárolt bizonyos Szatmári Mihálytól Csirmaz István katonaládája, amit 1918-ban, a hadifogságból hazafelé jövet vásárolt bizonyos Szatmári Mihálytól

Visszaemlékezéseit valószínűleg a hadifogságban kezdi papírra vetni, abba a füzetbe, amit 1916-ban vásárol Szamarában. Az írás nagy részét a hadifogoly-élmények teszik ki, amiből a későbbiekben tervezünk részleteket közölni itt a blogon. Most az emlékirat első felében megörökített przemyśli időszak történéseit adjuk közre, amiből megismerhetjük a körbezárt erődrendszer mindennapjait, a 10-es népfölkelőkre osztott feladatokat, az egyre sanyarúbb élelmezést, a március 19-i sikertelen kitörési kísérletet és végül a vár feladását – ahogy azt egy egyszerű katona maga körül érzékelte. A jobb olvashatóság érdekében központoztuk a szöveget és javítottunk a helyesíráson is, bár tisztában vagyunk vele, hogy ezzel számos társadalomtörténeti, nyelvészeti, stb. szempontból fontos és értékes információt kitöröltünk. Kárpótlásul viszont elérhetővé tesszük a szöveget eredeti formájában is. (A visszaemlékezés alábbiakban közölt részlete letölthető innen.)

Miután az orosz előrenyomulás következtében az osztrák–magyar 3. és 4. hadsereg Lemberg térségéből visszavonulásra kényszerült, a 10-es népfölkelők, köztük Csirmaz István, 1914. szeptember közepén megérkeztek Przemyślbe. Itt a 2. számú Jaksmanice védműbe irányítják őket, ahol egy Landwehr alakulatot váltanak fel. A 10-esek a vár 1915. március 22-i feladásáig végig ebben az erődben teljesítenek szolgálatot.

Przemyśl és környéke É-ÉK-ről nézve, korabeli képeslapon Przemyśl és környéke É-ÉK-ről nézve, korabeli képeslapon

Przemyśl, egy galíciai kisváros volt az első világháború kitörésekor az Osztrák–Magyar Monarchia legfontosabb erődrendszerének a központja. Az övvárat körülvevő övvonal kb. 50 kilométer hosszú volt, 21 községet foglalt magába és mintegy 140 négyzetkilométer területet ölelt fel. Az orosz hadsereg 1914. szeptember 26-án zárta körül első alkalommal az erődrendszert, október 12-ére azonban az osztrák–magyar felmentő seregek szétzúzták az ostromgyűrűt. A San menti csata elvesztése következtében azonban újra válságosra fordult a vár sorsa, és november 8-án ismét bezárult az orosz gyűrű. Az oroszok ezúttal a kiéheztetés taktikáját választották, a védők azonban így is több hónapig tartották magukat. A második körülzárás 1915. március 22-ig tartott, amikor is az utolsó nagy és sikertelen kitörést követően a védősereg letette a fegyvert. Az ostromról részletesen itt lehet olvasni.

Nézzük, hogyan élte meg mindezt Csirmaz István tizedes:

A vári élet

Első dolgunk volt, a szobákat kitisztogattuk, elhelyezkedtünk benne, kapu- és bástyaőrséget állítottunk föl, és aztán úgy láttunk hozzá a kilövések javításához. Így volt aztán ez napról napra: a fele része szolgálatba volt a századnak, a másik fele pedig munkába. Fűzfavesszőkkel kifontuk a lőállást, a fejünk fölött kideszkáztuk, és kiraktuk gyeptéglákkal a védőbástyát, szóval készültünk a védelemre az esetleges támadás ellen. Ami meg is kezdődött október 5-én, ekkor jött az első ágyúgolyó a várunkra. De nem jött ám egyedül, hanem szakadatlanul egyik a másik után egész nap, no éjjel egy kissé ritkábban, mint nappal, úgyhogy mi és a szappőrök éjjel mindig kijavítottuk a nappal okozott hibákat. Másnap újból megrongálódott a vár felső része, éjjel meg kijavítottuk. Így volt ez avagy 3 nap, negyedik nap kora hajnalba fölvonult a gyalogságja is az orosznak, szóval megközelítette a védelmi vonalat, de szemfüles járőrjeink elég korán észrevették őket és jelentést adtak be a várba. Rögtön riadó az amúgy is mindig készenlétben levő pihenő legénységnek. Kifutottunk a bástyára, ott elfoglaltuk a lőréseket: tölteni és tüzelni! – volt a parancs, és már szép fegyverropogással fogadtuk a támadókat. Szegény járőrjeink alig érkeztek bevonulni a két tűz közül, de mégis szerencsésen sikerült nekik, nem történt semmi bajuk. Ekkor lett aztán még csak nagy puskaropogás, egész világos reggelig sikerült is visszaverni a támadást. Sok halottat és sebesültet hogyva maguk után visszavonultak, nem sikerült nekik a támadás. Mi köztünk sem a gyalogságja, sem pedig az eddigi ágyúostroma nagy kárt nem tett, mindössze egy halottunk lett és két sebesültünk. Igaz, hogy a zengésektől az ablakok mind kipotyogtak, de hát ez semmi, no meg a másik századoknak több halott és sebesült esett. Például az első századnál is, mivel ez úgy jobban sarokra esett és gödrösebb terep volt, előtte tehát ezt jobban megközelítették. A támadók már a drótot kezdték rongálni, tépni, vágni, de derék honvédeink szépen lelövöldözték őket, aki el nem futott. Mint később hallottuk az első számú verknél, itt már az ezredünknek a második zászlóalja volt, itt meg már annyira behatoltak azok a vakmerő oroszok, hogy szuronyra kellett menni. Ember-ember ellen küzdöttek derék honvédeink, mindaddig, míg le nem győzték őket. Megfutamodtak hát itt is, akik tudtak, menekült, aki meg nem halt vagy sebesült. Szóval vissza lett verve a támadás az egész vonalon.

Később aztán a kis Tábori újságunk hozta a jelentést, hogy vagy 70.000 orosz pusztult el ezen támadásnál. Nem is kísérelte többé ostrommal bevenni a Przemisly várerődítményt.

 

Ezután csendesebb lett a levegő körülöttünk, napközben néha-néha egy-két ágyúlövés történt, onnan is be, meg innen is ki, de kevés, és kárt nemigen okozott. Szép őszi idő volt, folytattuk teendőnket: fele szolgálatban, fele pedig munkában a századnak. Az ablakokat is mind megcsinálták, mi meg a vár körül reperáltunk, egyenlítettük előttünk a terepet, meg a kilövéseket igazítottuk, szóval mindig készen, fölöltözve, éjjel is így aludtunk, aki nem volt szolgálatba… Persze, aki meg szolgálatba volt, az meg mindig fölfegyverezve vigyázott.

Úgy október közepe táján a külső csapataink annyira elszorították aztán ezt a minket körülzáró orosz csapatot, hogy megindulhatott a vasúti forgalom. Kaptunk aztán leveleket is, mi is küldhettünk haza szeretteinkhez. Mi a várba megvoltunk csendességben, hanem ott a váron kívül igen erős harcok folytak egész november elejéig. Dörögtek az ágyúk, ropogtak a fegyverek és gépfegyverek, éjjelenkint egész egybeolvadva, mint mikor kukoricát pattogtatnak.

November 5-én kaptunk utoljára levelet hazulról. 6-án a pótszázad kiérkezett hozzánk, itt széjjel osztották őket a századokhoz, hová mennyi kellett a kulikovi harcoknál elesett bajtársaink pótlására, szóval kiegészíttették a századokat. Közben pedig a kívülünk lévő csapatok elvonultak. Egy éjjel csak halotti csend lett mindenfelé, és reggel jelenti a századparancsnokunk, hogy no fiúk ne írjatok levelet, mert megszűnt a vasúti forgalom, nem lehet elküldeni, de mi se nem kapunk nem tudni meddig. No hát ez már baj, de nem tehetünk róla, mondottuk mindnyájan. Úgy voltunk aztán, mint madár a kalitkába, körülzárva az ellenségtől, de mindig bízva a fölmentés reményében, virrasztva, vigyázva, mindig készenlétben. Kijártunk a vár helyőrségi szolgálat mellett még tábori őrségre, és aki meg szolgálatba nem volt, az meg munkába volt. Közeledett a tél, és az élelmiszer kevés volt. A hazai forgalomtól elzárva tehát, amit lehetett, készítettünk. Kromplit szedtünk és hoztuk a vár elé, ott gödröket ástunk neki, és takarosan, mint odahaza, elvermeltük, és ez igen jó lett pótléknak, amikor a zászlóalj-irodától már csak fele részben tudták vételezni az élelmiszert, de még így is kevés volt. Hát úgy tettünk vele, hogy minél tovább tartson. Szűken bántunk vele, meg télen is kijártunk kromplit szedni, elhánytuk a havat, és a kis gyalogsági ásóval úgy ástuk újra a már kiásott földet, és boldog volt, aki talált egy tálkára való főzetet, de ezt is inkább úgy éjjel, mert nappal mindjárt odalőtt az ágyúval az a büdös muszka.

Orosz tüzérek lövik Przemyślt

Hát így ment ez napról napra, elérkezett a szent karácsony napja is, ekkor egy kis ajándékot kaptunk. Csináltunk karácsonyfát, estére eljött a zászlóalj-parancsnokunk és tartott egy kis lelkesítő beszédet, azután mi énekeltünk karácsonyi énekeket. Ő szépen végighallgatott, azután még néhány vigasztaló szót mondott, hogy csak ne csüggedjünk, tűrjünk, reméljünk, majd ha a csapataink egyszer ideérhetnek, akkor majd több menázsi lesz, most nem lehet másképp, így tovább. Aztán ő is elment, mi meg az ajándékot szétosztottuk és szépen elfogyasztottuk. Elmúlt a szent karácsony napja is, következett az új év, 1915. No majd talán húsvétra vége lesz, hazamegyünk, így beszélgettünk. Teltek-múltak a napok, nehezen, minden nap egy-egy hónapnak tetszett. Jött a századparancsok úr, mondja: no fiúk, írhattok egy pár sort, 5 vagy több ember egy lapra, akik egy községbe valók, majd repülőgépen elviszik, hogy minél könnyebb legyen, mert hát ezen nehéz terhet nem lehet vinni. No jó, hát mi, mezőkövesdiek voltunk vagy 20-an, hát vagy 3 lapot kaptunk, és ezt szépen megírtuk, beadtuk az irodába, és a többi társaink is így tettek.

No ez is megvolt, folytattuk tovább a napi teendőnket, akik szolgálatba voltak, vigyáztak az ellenségre, a többiek pedig foglalkoztak. Havat tisztogattunk a várudvarról, fát vágtunk, szóval mindig volt valami tennivaló. Közbe néha-néha megzavarta a csendet egy-egy ágyúlövés, és így tovább. Néha meg egy-egy kisebb csapat járőr nyugtalanította a muszkákat. Múlt az idő lassan, az élelmiszer fogyott, a lovaknak nem volt mit adni, tehát elkezdték őket levagdalni, és ennek a húsát osztották ki. Eleinte olyan szokatlan íze volt, nem akart tetszeni, de később megszoktuk. Elmúlt a január, a február is, ekkor meg már igen jóízűen ettük volna a lóhúst is, de az is fogyott. Minden nap kevesebb és kevesebbet tudtak adni. Már március közepe felé járunk és igen kétséges a helyzet. Semmi kilátás a fölmentésről, mert a Kárpátokban a nagy hideg és hó miatt nem tudtak csapataink előrehaladni. Most mi lesz? Eljött a március 17. Este jön a századparancsnok úr be a szobába: tudjátok, mi a parancs, fiúk? – mondja – holnap kora hajnalba itt hagyjuk a várat, bemegyünk Jaksmanicára, ott gyülekezünk és a további parancsot majd ott kapjuk. Tehát pakoljátok össze szerelvényeiteket, és hogy minden eshetőségre készen legyünk, minél hamarább. Ő kiment a szobából, mi meg hamar összepakoltuk a szerelvényeinket, és azután fölváltottuk a szolgálatban levőket. Átvettük a szolgálatot, hogy ők is összepakolhassák szerelvényeiket, mikor kész voltak mind ezek is újra fölálltak a helyeikre, mi bementünk a szobába, egyet-mást beszélgettünk, elmúlt az idő. Hajnali 3 óra körül jöttek a munkásosztagból kiképzett katonák, ezek átvették a szolgálatot, mi pedig fölszereltünk és 5 óra tájon kivonultunk a várból. A vár előtt sorakoztunk, kettős rendben jobbra át, és indultunk be Jaksmanicára. Mire kivirradt, ott voltunk a zászlóalj-iroda körül. Behúzódtunk házakba, ki hová tudott, jöttek a többi századok is, azután megreggeliztünk és vártuk a következőket. Lett aztán zsoldkiosztás, ebéd, cvibak, konzerve, kenyér, szalonna és kolbász. Így telt el ez a nap. Március 18. este felé összeállt a zászlóalj. Ott az iroda közelében fölolvasták a parancsot, hogy most már minden élelmünk ki van osztva, úgy kímélje mindenik a nálla levő élelmet, hogy az minél tovább tartson. Megkíséreljük az orosz gyűrű áttörését, a várparancsnok úr fog vezetni bennünket, és egyesülünk a kárpáti csapatokkal. Istenért, Hazánkért és Királyunkért bátran, halált megvetve harcoljunk, aki meg nem hal, hát kiszabadul e kalitkából, mást tenni nem lehet. Jelszó: csak előre és mindig előre. Most egy kis pihenő még, és majd lesz avizálva az indulás. Elmentünk tehát, ki-ki az ő szállására. Este 8 óra után jött az avizó, hogy sorakozó a zászlóalj-iroda előtt. Össze is jött hamar a társaság, innen lett aztán az indulás 9 óra után át Siedliskára. Innen északkeleti irányban, Medika felé haladva meneteltünk egész éjjel, közbe egy-egy pihenőt tartva, úgy, hogy csak hajnalban mentünk át a drótkerítésen. Amikor itt átértünk, az oroszok mindjárt nagyon forgatták ránk a fényszórójukat, mi meg futólépésben előre, széjjel fogva, mert egy széles laposság állt előttünk, körül magaslattal. Ahol a fényszóró sugarai jöttek, ott a földre tettük magunkat, amikor elfordította onnan, akkor meg felugráltunk és továbbfutottunk. Elkezdett az idő virradni, közbe meg kissé havazni. De elkezdett ám az orosz is ágyúzni a magaslatokról, mind a két oldalról és szemközbe is, verette ott az egész laposságot, ahol mi futkároztunk. Mivel havazott, borús volt az idő, bár már reggel volt, hát így nem látott jól bennünket, így kevésbé tett kárt sorainkban még ekkor, de mi szépen rajvonalba fejlődve le-levágtuk magunkat a földre, megpihentünk, és meg tovább futottunk előre, úgyhogy már az első raj vonalunkat a kis fegyverek is elérték. Ekkor ott az elején mi is megkezdtük a tüzelést, meg felugráltunk és egy kissé előbbre futottunk, úgy szintén a többi rajvonalak is. Ekkor aztán megszólaltak a gépfegyverek is, gyorstüzelő ágyúk srapnelt, gránátot okádtak ránk mindenfelől, hát minden takarást kihasználva lehúzódtunk, és úgy lőttük mi is őket. Amikor már nagyon szórta ránk a srapnelt, meg felugráltunk, egy kissé előbbre futottunk, és csak lőttünk erősen. A szárnyakon már szurony öldöklések is voltak, iszonyú elkeseredett harc volt. Egy jó ideig tartottuk magunkat, de hasztalan, a sebesült és halott igen sok volt. Az idő már dél körül járt, látták a vezetőjeink is, hogy hiába minden erőlködés, mert igen nagyon erős az ellenfelünk, tehát nekünk kellett hátrálni, ha mindnyájan ott halunk is, célt nem érünk!

Így tehát húzodtunk visszafelé, de az ágyúkkal úgy szóratta ránk a srapnelt és gránátot, hogy nem volt egy csöppnyi hely az egész laposságon, ahol be ne szóratta volna. Az a friss hó olyan volt a sok lövegtől, mint a fecskevakolás a falon, és a gránát meg úgy össze-vissza hányta a földet, mint a disznók az ugarat. De sok bajtársunk meghalt és megsebesült ezen a napon, és engem hál’ a jó Istennek semmi nem ért! Akik hát tudtunk, átjövénk ezen a nagy veszedelmen is. Beértünk a drótkerítésünkön, szűnt aztán az ágyúzás is. Siedliskán kissé megpihentünk, azután átjöttünk Jaksmanicára, ahonnan előző este kiindultunk, lecsüggedve és jól megfogyva. Emlékezetes lesz ez a Szent József napja, 1915. március 19. minden Przemysliben lévő magyar katonának, amíg él e földön.

 

Itt aztán kaptunk egy kis meleg teát a századkonyháról. Aztán jött a parancs, hogy minden század foglalja el a régi helyét, így mi is visszajöttünk a várunkba, átvettük újból a várat a munkásosztagtól. Tovább őrködtünk s vártuk a következendőket, erőssen vigyázva éjjel és nappal, sorral pihentünk egy-egy keveset. A nálunk lévő megmaradt élelmet beszedték és így főztek a konyhán menázsit, így tápláltak bennünket március 22-ig. A szappőrök addigra minden várat és lőszerraktárakat, szóval minden kincstári dolgot aláaknáztak. Készültünk a vár föladásához, de mindemellett erősen vigyázva éjjel és nappal. 22-én reggel aztán kiment a parlamentár fehér zászlóval az orosz táborba jelentést tenni, hogy a várat, vagyis egész przemysli véderőt hajlandóak vagyunk föladni. Azok ott maradtak, onnan pedig őrséget küldtek be. Míg ezek odajártak, addig mi a várba az ágyneműeket és szerelvényeinket mind rommá tettük, a lőszereket összehalmoztuk, a fegyvereinket és kis élelmünket, meg ruháinkat magunkhoz véve kivonultunk a várból egy távolabbi lapályra, itt a fegyvereinket összetördeltük, hogy az ellenség ne használhassa. Eközben a várunk és a lőszerraktárainkat elkezdték fölrobbantgatni. Hát bizony, mindnyájunknak hulltak a könnyeink, hogy eddig katonák voltunk, most pedig egy üres tarisznyával a nyakunkban olyanok vagyunk, mint a hazátlan vándorlók, az ellenségnek martaléka. No de bízzunk az Isteni gondviselésbe, vessük sorsunkat az ő szent akarata alá, és várjuk a ránk következendőket, így vigasztaltuk egymást, a tisztjeink épp úgy, mint mi.

Az oroszok beveszik Przemyślt Az oroszok beveszik Przemyślt
(Forrás: Le Petit Journal)

1 komment

Címkék: przemyśl Csirmaz István

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr677285215

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

magyaros17 2015.03.20. 11:32:20

Dédapám a 11-es népfelkelőkkel volt ugyanebben a 97. népfelkelő dandárban. Ő is írt, igaz, csak vagy 30-40 évvel később. Ugyanígy röviden az ostromról, bővebben a fogságról. Őt is Turkesztánba vitték, Szamara, Asztrahán nála is szerepel. Később valahogy elintézte, hogy visszajöhessen a Don vidékére dolgozni. Ő csak 1919-ben ért haza.
M

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • Kövendy Katalin: Nagyon érdekes, nagyon szép, nagyon megható történet. A képek (is) szívet melengetőek! (2020.08.06. 10:24) Momčilo Gavrić, a szerb gyermekkatona
  • BartókBéla: Mindig azt szoktam mondani a diákoknak, hogy a történelem iránti érdeklődés a család és a szülők ő... (2020.08.05. 13:18) Hogy is kezdődött 10 éve?
  • Hungryhorse: Kiváló blog! Sok erőt, kitartást és jó egészséget kívánok a folytatásához! (2020.08.03. 10:09) Hogy is kezdődött 10 éve?
  • Fosca: Nekem a blog adta az inspirációt arra, hogy a elkezdjem nagyapám hadiútját és olasz hadifogságát k... (2020.08.01. 21:25) Hogy is kezdődött 10 éve?
  • janos900: Nagy Háború blog jelentősége számomra Évtizedek óta játszom hadtörténelmi korszakokat és eseménye... (2020.07.31. 06:29) Hogy is kezdődött 10 éve?
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról