Egy nemzet hadtörténelmének dicsőségkönyvében nem csupán győztes hadjáratok és csaták kerülnek feljegyzésre. Előfordul, hogy bár a hősies helytállás és a félelmet nem ismerő, bátor kitartás is kevésnek bizonyul a sikerhez, az utókor mégis méltónak ítéli a férfias küzdelemben alulmaradók haditetteit a megörökítésre. Az első világháború sok-sok nagy csatájának sorából ezért kínálkozik kiemelésre – tragikus befejezése ellenére – a przemyśli vár védelmének története. Nekünk, magyaroknak pedig különösen fontos az emlékezés, hiszen a védők nagyobbik része magyar (honvéd és népfelkelő) ezredekben harcolt.

Przemyśl, ez a Galícia közepén található kisváros stratégiai fekvésének köszönhette, hogy a 19. század utolsó harmadától meginduló erődítési munkálatok révén az Osztrák–Magyar Monarchia legfontosabb erődrendszerének központjává vált, amely az orosz hadsereg egyik fő előrenyomulási irányában a San folyón átvezető hidakat védelmezte. Przemyśl a váraknak azon csoportjához tartozik, amelyeket övvárnak neveznek. Ez annyit jelent, hogy a vár övszerűen veszi körül a megvédendő területet. Az ún. övvonal, mely a mintegy 140 km2 területű várat körülveszi, kb. 50 km hosszú és 21 községet foglal magába, erődök láncolatából áll. Az erődöket gyalogsági állás kötötte össze egymással. Przemyśl övvonala 6 védelmi körletre oszlott, ezeket III-tól VIII-ig számozták. Egy-egy védelmi körlet őrsége 8-12 zászlóalj, 15-25 géppuska és 80-120 löveg erejű volt. A város falai alatt ezen kívül még egy második, gyenge erődvonal is húzódott: ez volt az ún. vármag. Két védelmi körlete viselte az I. és II. számot.

A przemyśli vár kiépítése az első világháború kitörésekor egyáltalán nem volt befejezve. Az övvonal nem volt zárt, az erődöket összekötő térközvonalak hiányoztak. Nem készültek el az akadályok, s úgyszintén nem történt meg az előterepen található községek lerombolása sem. A várban nem létezett védősereg, csupán néhány zászlóalj, amelyek az erődök őrségét adták. Az elmaradt munkálatok elvégzésére csak a mozgósítás után érkeztek be a munkásosztagok, melyeknek mintegy 60 %-a magyar volt. A következő egy hónap folyamán az elmaradásból igen sokat sikerült pótolni, igaz, még abban a reményben, hogy a védelmi munkálatokra úgysem lesz szükség. Az orosz előrenyomulás kibontakozása azonban csakhamar visszavonulásra késztette az addig sikeresen harcoló osztrák–magyar 3. és 4. hadsereg csapatait. Megindult a menekülők áradata, majd a mindenfelől visszaözönlő, egymással összekeveredett ezredek végeláthatatlan sora. A visszavonulási hullám szeptember 13-án érte el Przemyślt. Ekkor került a várba a hányatott sorsú 23. honvéd gyaloghadosztály, mint a vár főtartaléka.

Ez a seregtest az osztrák–magyar haderő 1914 nyarán érvényes hadrendje szerint 4 honvéd gyalogezredből: a gyulai 2. és a szegedi 5., illetve a verseci 7. és a lugosi 8. ezredből állt. Előbbi két ezred együttesen alkotta a szegedi 45., utóbbi kettő pedig a lugosi 46. honvéd gyalogdandárt. Tüzérségét eredetileg a 8., ám a przemyśli körülzárás idején már a 2. honvéd tábori ágyúsezred képezte. Alárendeltségébe tartozott már ekkor a 3. és 4. honvéd menetezred, a 6. menetezred állományát pedig a fogyatékok pótlására október közepén a négy törzsezred között szétosztották. Érdekes képet mutat a hadosztály nemzetiség szerinti összetétele. A közvélemény általában úgy tudja, hogy az állomány „zöme”, illetve „többsége” magyar volt. A világháború kitörésének idejére vonatkozó statisztika (a hivatalos osztrák első világháborús hadtörténeti munka melléklete) azonban mást mutat. Eszerint igaz ugyan, hogy a szegedi ötösök létszámának 79%-a (azaz kereken négyötöde) magyar nemzetiségűnek tekinthető, ám a másik három honvédezrednél már egészen más a helyzet. A gyulai regimentnek a fele (54%) román és csak 28%-a magyar, a 46. dandárhoz tartozó két ezrednél pedig a statisztikai táblázat egyáltalán nem tüntet fel magyar állományt! A lugosi ezrednek 78%-a, a versecinek 44%-a román, igaz, mindkét alakulat esetében feltűnően magas az „egyéb” rovatba soroltak aránya (22 illetve 56%). Itt talán joggal gyanakodhatunk sajtóhibára, ám a kiegészítő kerület általános népességi adatai alapján aligha valószínű, hogy a magyar részarányt tükröző számadatok kerültek tévesen az „egyéb” rovatba. (Feltehetőleg inkább a szintén 0%-kal szereplő német anyanyelvűek elírásáról lehet szó.) A tüzérformációnál szintén igen magas (69%) a románok aránya, és itt sem mutat a statisztika magyarokat. Egészében véve tehát elmondható, hogy a szegedi honvédhadosztály nemzetiségi összetétele jól tükrözi a korabeli Magyarország soknemzetiségű jellegét: a magyar katonákkal legalább ugyanannyi nem magyar ajkú katona harcolt együtt.

 Az osztrák–magyar védők és az orosz ostromlók kézitusája Przemyślnél
(Illustrierte Zeitung, 1914. november 12.)

A 23. hadosztály a Szerbia elleni részleges mozgósítás során eredetileg a déli hadszíntérre, Nagybecskerek körzetébe vonult volna fel, ám szinte azonnal hajókra (!) rakták és Titelen át mintegy 120 km-re nyugatra, Ilok környékére szállították. Az időközben bekövetkezett orosz mozgósítás és a válaszul elrendelt osztrák–magyar általános mozgósítás következményeként augusztus 24-től pedig újra útnak indították, ezúttal Galíciába. Éleik részt vettek a lembergi és a grodeki csatákban, miközben a divízió egy része még délen, másik része pedig vasúton volt. A hadosztály parancsnoka kezdetben Heinrich Daempf altábornagy, 1914. szeptember 5-től pedig fogarasi Tamássy Árpád altábornagy, egyben Przemyśl helyettes várparancsnoka, a védelem igazi lelke, valamennyi novemberi és decemberi kitörési kísérlet irányítója.

A visszavonuló osztrák–magyar erők szeptember 16-án hagyták magára Przemyślt. A vár parancsnoka, Hermann Kusmanek gyalogsági tábornok, azt a parancsot kapta, hogy a végsőkig tartsa az erődrendszert, és lehetőleg minél több ellenséges erőt kössön le. Az oroszoknak csak szeptember 26-án estére sikerült a körülzárást teljessé tenniük. Przemyśl első ostroma azonban nem tartott sokáig. Kusmanek október 4-én visszautasította a vár feladására vonatkozó követelést. Az osztrák–magyar 3. hadsereg október 8. és 12. között szétzúzta az orosz ostromgyűrűt és felszabadította Przemyślt.

 Przemyśl körüli harcok 1914 októberében
(forrás: http://mek.oszk.hu/01900/01905/html/index280.html)

A San menti csata elvesztése következtében azonban újra válságosra fordult a vár sorsa. A Monarchia seregei november 5-én ismét magukra hagyták a védőket. November 8-án pedig újra bezárult az orosz gyűrű, megkezdődött Przemyśl második ostroma. Ennek során a védők (a 23. honvédhadosztály, a 97. népfölkelő dandár, valamint az osztrák 55. Landwehr gyalogdandár, a 108. és 111. Landsturm gyalogdandár, további 3 osztrák Landsturm gyalogezred, a 2. honvéd tábori ágyúsezred, néhány vártüzér zászlóalj, némi lovasság és egyéb csapatok) szakadatlan küzdelmet vívtak az oroszokon kívül az éhséggel és a betegségekkel is. November 11-i kimutatás szerint az övvár védőinek száma 130.767 főt tett ki, amihez hozzáadódott még mintegy 30.000 civil (ebből kb. 18 ezer fő ellátása teljes egészében a hadseregre hárult, mivel ennyien semmiféle élelmiszerrel nem rendelkeztek), valamint a várban maradt orosz hadifoglyok (ezek száma 1915 márciusáig mintegy 2.000 főre rúgott). Az ellátandók számát gyarapította az adatfelvétel idején 21.484 ló is.

A második körülzárás utolsó három hónapjában az élelemhiány már az ellenségnél is nagyobb gondot jelentett. December 7-étől folyamatosan vágták a lovakat, amelyeket amúgy sem tudtak takarmánnyal ellátni. Február 25-én a várparancsnok jelentette a hadsereg-főparancsnokságnak, hogy újabb készletek feltárása, az adagok leszállítása és a cukorrépa célszerű felhasználása révén március 19-ig sikerült a védők életét biztosítani. Később a kenyérlisztbe korpát, majd falisztet is kevertek. Közben folyton reménykedtek abban, hogy a felmentésükre indított támadások végre sikerre vezetnek. Przemyśl felmentésére az osztrák–magyar hadsereg-főparancsnokság – az AOK – 1915 elején két kísérletet is tett. A január 23-i első támadás azonban nemcsak az ostromlott várat nem érte el, de ráadásul – a menetrendszerűen bekövetkező orosz ellentámadás következtében – Mezőlaborc elvesztéséhez vezetett. Minthogy ekkorra már egyre inkább érvényesült a körülzárt védők egyre gyengülő ellenállóképessége miatt az ostromgyűrű mielőbbi áttörésének sürgető kényszere, az AOK egyebek mellett a teljes 2. hadsereg (parancsnoka Böhm-Ermolli lovassági tábornok) itteni bevetése mellett döntött. Az áttörés kierőszakolására a nevezett hadseregen belül létesített csapásmérő csoportosítás vezetésével a IV. hadtest parancsnokát: nádasi Tersztyánszky Károly lovassági tábornokot bízták meg. Tersztyánszky hadseregcsoportja kezdettől jelentős erőt képviselt: előbb kb. hat, később fokozatosan gyarapodva mintegy 9 hadosztályt tett ki. A február 27-én megindított hadművelet azonban éppúgy nem tudta megvalósítani a kívánt célt, mint a március 4-i újabb kísérlet, amely március 14-én végképp elakadt. Március 15-én világossá vált, hogy a vár nem számíthat külső segítségre. Ebben a helyzetben Kusmanek végső kitörésre szánta el magát. Pontos terv készült a hasznosítható anyagok megsemmisítésére.

A végső áttörési kísérletre március 19-én került sor. Hajnali 4 óra 40-kor (több mint három órás késéssel) indult meg az általános előrenyomulás. A katonák nagy része akkor már második éjszaka nem aludt, mégis lelkesen vonultak ki a városból: azt hitték, hazamennek. A meglepetésre alapozott támadásról az ellenség már tudott (feltehetőleg lehallgatott szikratáviratokból). Ennek ellenére a 2. honvéd gyalogezrednek, parancsnokával, Szathmáry ezredessel az élen, sikerült betörnie a pleszowicei állásokba. A szomszédainál előbbre jutott ezredet azonban a felriasztott oroszok oldalba és hátba támadták. Hasonlóan járt az 5. honvéd gyalogezred is, amely csak tartalékai bevetésével tudta az ellenséges ellentámadást feltartóztatni. Mindkét magyar ezred igen súlyos veszteségeket szenvedett. A 46. dandár (7. és 8. honvéd gyalogezredek) előrenyomulása reggel fél hatig töretlenül folytatódott. Ekkor azonban kénytelen volt előbb megállni, mivel északi szomszédja, a 97. népfelkelő dandár lemaradt, déli szárnyán pedig a már említett 2. honvéd gyalogezred szinte teljesen felmorzsolódott. Az oroszok oldaltámadásai azután hamarosan (9 és 10 óra között) visszavonulásra késztették előbb a 7., majd a 8. honvéd gyalogezredet is. Ebben a helyzetben a várparancsnok kénytelen volt elrendelni az általános visszavonulást. Délelőtt 11 órára a kitörési kísérlet élve maradott és a fogságba esést elkerült részei már az övvonal mögött gyülekeztek. A 23. honvédhadosztály veszteségei katasztrofálisak voltak: a kereken 8.500 főnyi ütközetlétszámból alig 2.662-en maradtak, ami 68,6%-os fogyatékot jelent. A szegedi divízió ezzel gyakorlatilag megszűnt létezni. Fogságba esett tisztjei és legénysége 1918 elejétől folyamatosan kerültek hazaszállításra és bevetésre az olasz fronton. A Przemyślnél tanúsított hősi helytállásukra Budapesten, a Margit-híd budai hídfőjénél az ismert oroszlános emlékműnél kerül sor ünnepélyes keretek között megemlékezésre.

A várparancsnokság jelentése az utolsó áttörési kísérletről:

„Az áttörési kísérletnél a kombinált Waitzendorfer-hadosztály a lembergi út mentén, a 23. honvédhadosztály Nowosziolkin át, a 97. népfölkelő dandár ezen hadosztályok között támadt. A 108. népfölkelő dandár és a kombinált Kloiber-dandár Siedliskán és Hureckon át mint csoporttartalékok követték ezeket. A támadás nagy ellenséges erőkre bukkant. A foglyok mondása szerint ott volt az egész 58. tartalékhadosztály. Még mielőtt a kimerült 108. dandár és a Kloiber-dandár beavatkozhattak volna, már összetört volt a támadás az ellenség ellentámadása folytán. A kombinált Waitzendorfer-hadosztály nagy veszteségekkel visszavonult. A legénység ki van merülve.

A 23. honvédhadosztály támadása az M.H.-Nowosiolki magasságig jutott előre. Igen erős ellenséges ellentámadás visszavonulásra kényszerítette. A 2. és 5. honvéd gyalogezred, továbbá a 7. honvéd gyalogezred zöme nagyrészt elesett, részben fogságba jutott. A 8. honvéd gyalogezrednek is nagy veszteségei vannak. A 23. honvédhadosztály tehát majdnem teljesen megsemmisült.

A m. kir. 97. népfölkelő dandár veszteségekkel vonult vissza az övvonal mögé. Általános a kimerülés. További áttörési kísérletek a teljesen kimerült legénységgel egészen kilátástalanok. Éppen parancsot adtam a gyengén megszállt övvonal őrségének megerősítésére, hogy az ellenség betörését megakadályozzam. Szándékom a várat a lehetőség határáig tartani, hogy továbbra is lekössek ellenséges erőket s ezáltal a hadseregnek mégis valami hasznára legyek. Aztán felrobbantom a várat. Kérem a további parancsokat.”

A hadseregfő-parancsnokság válasza:

„A jelentett szándékkal egyetértek.”

A kitörési kísérlet kudarca után megkezdődtek az előkészületek a vár felrobbantására. Március 22-én az erődöket, a lőszerraktárakat, a San hídjait és egyáltalán minden használhatót a védők felrobbantottak illetve tönkretettek. Március 23-án délelőtt az oroszok megkezdték a bevonulást. A védősereg (9 tábornok, 93 törzs- és 2500 főtiszt valamint 117 000 katona) hadifogságba került.

 Fogarasi Tamássy Árpád
(forrás: wikipedia)

Fogarasi Tamássy Árpád altábornagy (később táborszernagy) 1861. december 9-én született Erdélyben, a Nagyküküllő vármegyei Kőhalmon. A bécsi katonai főreál, majd a Katonai Műszaki Akadémia hadmérnöki osztályának elvégzése után 1881-ben avatták hadnaggyá. Alakulatával, a cs. és kir. 2. műszaki ezreddel 1882-ben részt vett a dél-dalmáciai felkelés leverésében. A tehetséges fiatal tisztet felettesei 1886-ban a Hadiiskolára küldték, melynek befejezésekor (1888-ban) beosztást nyert a vezérkarhoz. Ezt követően különböző csapategységeknél szolgált vezérkari tisztként, majd 1897-ben az uralkodó katonai irodájába került, immár őrnagyi rangban. 1902-ben áthelyezték a honvédség állományába, ahol a soproni 18. gyalogezredben kapott zászlóalj-parancsnoki megbízatást az időközben alezredessé előlépett Tamássy. 1904-ben a Honvédelmi Minisztériumba került, s itt 10 éven keresztül töltött be fontos vezető posztokat. Közben a ranglétrán is szorgalmasan lépdelt felfelé: 1910-ben vezérőrnagy, 1913-ban pedig már altábornagy. A világháború kitörése előtt, 1914. június elején a közös hadügyminisztériumban osztályfőnök, ám hamarosan a frontra kérte magát és átvette a 23. honvédhadosztály parancsnokságát. Csapataival oroszlánrészt vállalt a körülzárt Przemyśl védelmében. A vár kényszerű feladásakor orosz fogságba került, ahonnan csak 1918 februárjában térhetett vissza. Az időközben táborszernaggyá előléptetett Tamássy hamarosan újra a frontra indult: előbb a 20. honvédhadosztály, majd a XXII., végül pedig a IV. hadtest élén harcolt az olasz hadszíntéren. Számos hazai és külföldi magas kitüntetés tulajdonosaként hunyt el 1939. január 31-én.

Pollmann Ferenc írása eredetileg a Sorsdöntő csaták a magyar történelemben (Szerk.: Nagy Mézes Rita, Eperjesy László. Kossuth, Budapest, 2013) című kötetben jelent meg.