Egy kiskatona története az 1. világháborúban
Az 1892-ben Alsólendván született Toplak Ferencet a háború kitörésekor, tanulmányai közben sorozták be a császári és királyi 2. bosnyák gyalogezredbe. Galíciában megsebesült, s hadifogságba esett. Hadirokkantként került haza. 50 évvel később írta meg háborús történetét, ami 2010-ben Lendván nyomtatásban is megjelent.
Toplak Ferencnek a történet megírása előtti 50 évben már nagyon sokszor el kellett mesélnie az egyébként is nehezen felejthető háborús élményeit, így azt nem volt nehéz 1968-ban le is írnia. 1973-ban, amikor meghalt, hagyatékában egy vékony papírra gépelten találtak rá örökösei az írásra. Unokaöccse, Toplak József egy éjszaka elolvasta őket, ami annyira magával ragadta, hogy könyv formájában is ki szerette volna adni. Erre 2010-ben kerülhetett sor a lendvai könyvtár (Könyvtár Lendva) jóvoltából. A történet egyszerre jelent meg magyar és szlovén nyelven egy kötetben. A könyv szlovén címe Koza je bila pomembnejša. Az alábbi írás a könyvben leírt történet rövid összefoglalása. A fényképek Toplak Józsefné és a lendvai könyvtár engedélyével kerültek közlésre.
A kötet borítója
1914-ben Feri a Fiumei M. Kir. Kiviteli Akadémia hallgatója volt. Egyik tanára az Adria Hajózási Társaság főtitkára volt. A második tanév végén a tanár segítségével lehetővé vált, hogy társával tanulmányutat tehessen egy Cunard hajón Amerikába. Hogy egy kis zsebpénzt is szerezzenek, beosztották őket egy könnyű munkára: éjjeliőrök lettek a női kabinsoron. A kikötőbe érkezett az Ultonia nevű gőzhajó, de társával végül nem szálltak fel a hajóra, mert az Ferit lebeszélte, hogy várják inkább meg a következő hajót, amelyik két hét múlva kötött volna ki Fiuméban. A Saxonia egy kétkéményes hajó volt, sokkal jobb állapotban, mint az Ultonia. Így az Ultonia Feri és társa nélkül elhajózott Amerikába. Feri később még sokszor elgondolkodott azon, hogy milyen fordulatot okozhat az ember életében még egy hajókémény is. Két hét múlva, a Saxoniára indulva, a kikötőben várta már a határrendőrség. Megkezdődött az 1. világháború, és a 21 éves Ferit besorozták katonának.
Először Klagenfurtban volt kiképzésen, ahol egy alkalommal egy tenyérjós azt jósolta neki, hogy haza fog térni a háborúból, de az egyik karjával valami történni fog. Feri hitt is neki, meg nem is. Később Judenburgba szállították őket, aztán Grázba. A gyors kiképzés után beosztották a császár és királyi 2. bosnyák gyalogezredbe. Kiképzése után hadapród őrmesteri rangot kapott. Mielőtt kikerült Galíciába, Budapesten a szerelmével találkozott, aki ott tanított és akit el is jegyzett. Az öltözete ott is, Alsólendván is feltűnést keltett. A lendvai szomszédasszony szerint Feri sokkal csinosabb lett volna, ha a huszárokhoz rukkolt volna be, mint ezzel a bosnyák nadrággal és piros fezzel a fején…
Feri képeslapja Jóska bátyjának, amelyet 1914 októberében küldött Grázból. A bal szélen ülő, lábán x-szel jelölt személy Toplak Ferenc
Galíciában, valahol Nadvorna körül az egyik bosnyák alakulat megfogyatkozott állományát töltötték fel velük. Itt találkozott a már sokszor hallott lövészárokkal is: „Hallottunk róla, de hogy a valóságban mit jelent e szó, azt csak az tudhatta, aki tartózkodott is benne. Földbe ásott futóárok, amelyből csak ágaskodva lehetett az előttünk lévő drótakadályt, illetve a szembeni domboldalon futó, ugyancsak drótakadállyal védett orosz lövészárkot meglátni. Fenekén sár, piszok, rongyok, ételmaradék, szalma, megszáradt fű, deszkadarabok, amelyek, ha aludni lehetett, fekvőhelyül is szolgáltak. Felfelé az árok teljesen nyitva volt, szabad járására a napnak, szélnek éppúgy, mint az esőnek.”
Egész idő alatt vele volt Nazif, egy mohamedán bosnyák, aki a tisztiszolgája volt. Az alakulata egész 1915 májusáig állandó harcokban, kisebb-nagyobb összecsapásokban vett részt. Hogy egy kiskatona számára mit is jelentettek ezek a harcok, a háború, Feri így fogalmazta meg: „A háború nagy összefüggéseiről fogalmunk sem volt. Egyszerű sakkfigurák, a legolcsóbb katonaanyag voltunk mi, akiket sem Bécsben, sem Budapesten nem védett senki, és szükség szerint tologattak bennünket előre vagy hátra. Csak a döntő események híre, mint például a gorlicei áttörés érkezett el hozzánk is.”
Dr. Toplak Ferenc 1914-ben, ismeretlen festő munkája.
Egy alkalommal az osztrák–magyar hadsereg stájer egységei orosz hadifoglyokat ejtettek és a falu mögé, ahol Feri alakulata tartózkodott, hajtották őket. Kíváncsi volt, ezért elment megnézni a foglyokat. Számára meglepő volt, amit látott: „Amíg valahol a falu előtt egymásnak soha ártani sem tudó emberek mészárolták egymást, addig ugyanez a népség a falu mögött egy száraz árok partján egymással összekeveredve, békésen beszélget, és kenyérrel meg cigarettával kínálgatja egymást... Mi lehet az az indítóok, amely a falu előtt átmenetileg vadakká formálja őket, de ez csak addig tart, amíg a falu mögé kerülnek, ahol őket már csak a mindennapi dolgok, a mindennapi gondok érdeklik, és arcukról a megbékülés, a szelídség, főképp a bizonytalanság érzése olvasható le.” Feri kereste ennek az okát: „A felséges uralkodóház dicsősége? Túlnyomó többségének fogalma sincs róla, hogy mit jelentsen ez. A térképen vonalakkal jelzett szent határok miatti aggódás? De hiszen ezek az adott körülmények között békésen élték a kis életüket, és önmaguktól sohasem jutott volna eszükbe, hogy az otthont, a családot otthagyva felkerekedjenek és elűzzék egymást otthonukból.”
Egy alkalommal, amikor Balamutoivka nevű faluba értek, az már lakatlan volt. A szakasza legénysége egy kóbor kecskére akadt, ami különös örömet okozott a mohamedánoknak. Feri a kecskét Nazif gondjaira bízta. Másnap hajnalban egy előttük állásban lévő cseh ezredet váltottak volna fel. Feri éjjel nem tudott aludni, ezért sétálni ment a kihalt faluba. Egyszerre valaki rá lőtt. A villanásnál látta, hogy kucsmás orosz katonák vannak a faluban. A lövéstől megsebesült a bal keze, majd egy fejére mért ütéstől elájult. Mire magához tért, a nap már magasan járt az égen. Feri hordágyon ébredt fel. Egy idő múlva Nazif szaladt feléje: „Kadét úr! Ne haragudj rám! A hagyma megvan, de nem tudom, hogy van a kecske. Pedig úgy vigyáztam rá, hogy harcolni sem mentem. Gondoltam, hogy a kecske fontosabb. Hajnalban még megvolt, de a sok lövöldözéstől megvadult, és egyszer csak akkorát ugrott, hogy kiszakította a kötelet a kezemből és elszökött. De a hagymát összeszedtem, nehogy valaki elvigye. Azóta már összejártam a falut, és mindenkitől megkérdeztem, hogy nem láttak-e egy kecskét, de csak nevettek rajtam. Azt hiszik, hogy bolond vagyok. Még ugrattak is, hogy a szanitéceknél látták. Elmentem oda is, de ott sem találtam meg. Azt mondták, ha odajön, majd értesítenek. Mit csináljunk most? Ugye nem haragszol rám?”
Feri a sebesült kezével tábori kórházba került Cserkásziba (ma: Cherkasy – Черкаси, Ukrajna). Keze olyan súlyosan megsérült, hogy amputálni kellett. Eszébe jutottak a klagenfurti tenyérjós szavai. Egy ideig kórházban maradt, ahol megismerkedett egy Natasa nevű nővérrel. Mivel jól beszélt németül, sok időt töltöttek együtt. Sétálgattak a kórházhoz tartozó kertben, ahol Ferinek el kellett neki mesélnie mindent magáról és hazájáról. Megtanított a számára két népdalt is, a Kitették a holttestet az udvarra és a Faluban a legárvább én vagyok dalokra. Elmesélte neki a budapesti menyasszonyát is. Ezeken a beszélgetéseken igazi barátság alakult ki közöttük. Augusztusban megtudta, hogy a hadirokkantakat tovább fogják szállítani és a Nemzetközi Vöröskereszt útján, Svédországon keresztül kicserélik őket fogoly orosz hadirokkantak ellenében. Igazából sem ő, sem Natasa nem nagyon örültek ennek. Indulása előtt egy fényképész csoportfelvételt készített. Ferinek kettő jutott. Az egyiket Natasa ajándékozta neki ezzel a felirattal: „Legyen boldog és gondoljon rám. Natasa Suchomlinova.” Egyúttal arra kérte, hogy a másik példányra írjon néhány emléksort. Feri, visszagondolva Natasa kedvességére, ezt kezdte írni:
Ha tavasszal kétszer is fakadna a rózsa,
Ha keblemben még egy dobogó szív volna,
Ha rokkant nem lennék, s illenék Tehozzád,
Folyton Rád gondolva, Hozzád visszavágyva
Hagynám itt Nagy hazád.
De mert a rózsa csak egyszer virágzik,
S otthon értem nem csak anyám imádkozik…
Gondolatait megzavarta egy őrmester, aki sürgette, hogy gyorsan készülnie kell, mert azonnal indulnak. Csak annyi ideje maradt, hogy a leírt sorokat áthúzta és ezt írta a kép hátlapjára:
Nem hagytak hazudni.
Nem tehetek róla, azt hiszem, hogy Téged is
Szeretlek
Szeretlek
Szeretlek
Az orosz kórházban készült fénykép 1915-ben, amelyről Natasa nővér arcát Feri felesége féltékenységből lekaparta. Feri áll Natasa mellett.
Búcsúzáskor könnyesek voltak a szemei. A hadikórházban újból beigazolódott, hogy csak a falu előtt folyt a népekre kényszerített harc. A falu mögött, a kórházakban is megszűnt a pokoli hatalmak gyilkolásra kényszerítő befolyása. Ismét beigazolódott Nazif értékelése: itt a kórházban is a kecske volt a fontosabb!
A vonaton, amely a hadirokkantakat Kijev felé szállította, ismét Natasa nővérrel találkozott. Sírt és Feritől megkérdezte, hogy mit jelent németül „szeretlek”, amit leírt neki a fényképre. Feri nem mondta meg neki. Kijevben leszállt a vonatról és soha többé nem találkozott vele.
Rövid ideig Darnicán, Kijevtől nem messze egy barakktáborban volt. Onnét a hadirokkantakat Moszkvába szállították, majd Szentpétervárra, onnan Svédországba és végül Magyarországra. Itt nem várta őket hivatalos fogadtatás, csak az előre értesített hozzátartozók jöttek a vonatállomásra. Örültek és sírtak, akik újra viszontlátták egymást. Feri nem merte azonnal felkeresni a menyasszonyát, mert félt, hogy rokkantsága miatt nem fogadja el. Persze menyasszonya érzelmei nem változtak. 1916. augusztus 27-én összeházasodtak Bántornyán. Később befejezte egyetemi tanulmányait is. Feleségének elmesélte háborús élményeit, Natasát is. Sokszor kezébe fogta a fényképet. Egy alkalommal megdöbbenve látta, hogy Natasa feje ki van kaparva. Felesége ezt válaszolta neki: „Be akartam végre fejezni a kép Oroszországban maradt példányára írt vers megkezdett, de be nem fejezett második strófáját. Úgy emlékszem, hogy így kezdődött: De mert rózsa csak egyszer virágzik S otthon értem nem csak anyám imádkozik…”
Feri Izabellával Budapesten 1917. május 28-án.
Feri még öreg napjaira is visszaemlékezett Natasára. 1966-ban az egyik tanítványa a Szovjetunióba utazott, egy ismerősét látogatta meg. Megkérte, hogy az ő segítségével érdeklődjön utána Poltovában, vajon él-e még Natasa. De sajnos nem találták meg.
A háború végén, 1918-ban, Feri egy alkalommal az Astoria szállónál nagy tömeggel találkozott, s újból eszébe jutottak Nazif szavai, hogy a kecske volt a fontosabb: „Úgy látszik, hogy végül is mindenki rájött, hogy neki, Nazifnak volt igaza.”
