Avagy egy háborús regény női szemmel

Mennyi veszteséget tud elviselni egy ember az élete során? Mennyi halálesetet tud feldolgozni négy év alatt, ami a közvetlen környezetében történik? Honnan tudták pótolni a nagyarányú emberveszteségeket? Hogyan lehet ép ésszel tovább élnie annak, aki mindazt átélte? Ilyesmi kérdések fordultak meg a fejemben Ernst Jünger Acélzivatarban című kötetének olvasása közben.

A fentiekre nem kaptam választ, mert Jünger könyvében a szerző és a háború a főszereplő, s nem az ilyen „női” kérdések megválaszolása a cél.

Ernst Jünger 1914 decemberétől frontkatonaként harcolta végig a nyugati fronton az első világháborút. 19 esztendősen lett a 73. hannoveri lövészezred tagja és végig itt szolgált, százada kétszer is csaknem teljesen megsemmisült a harcok során. Összesen nyolc nagy csatában vett részt, és 1351 napot töltött bevetésben – pl. a somme-i ütközetben –, amelyről regényében a többi mellett részletes beszámolót olvashatunk. Hétszer sebesült meg komolyan – az utolsó, tüdőlövése volt a legsúlyosabb, a háború vége a kórházban érte, mégis minden maradandó károsodás nélkül élte túl a Nagy Háború négy évét, és 103 (!) éves korában hunyt el. A legmagasabb rangú katonai kitüntetésben részesült még 1918-ban, a Pour le mérite-ben.

Háborús tapasztalatát – mint oly sok más katonáról is olvashatjuk – naplóba rögzítette az évek alatt. 14 noteszt írt tele napi bejegyzésekkel, amely regényének alapjául szolgált.

A könyv olvasása során végigkísért egyfajta „női” hiányérzet: hol marad a „romantikus szál”, a női társaság, a katonai mulatozás? A kötet lapjain Jünger hadnagy minden pillanatban egy magányos, fanatikus „James Bondként” rohan előre, az első sorban, katonái előtt példát mutatva az ellenség állásai felé. Nincs mellette állandó szereplő, megjegyezhető név, személy, akivel együtt viselné a ránehezedő nyomást, a háború terhét. Tisztiszolgája, Vinke – akiről azt írja: „nem is annyira a tisztiszolgám volt, hanem inkább idősebb bajtársam” – is csak néha jelenik meg. Az olvasó viszont ott érzi magát mellette minden pillanatban, legyen az egy nyugodtabb nap a lövészárokban, vagy roham a drótakadályok felé. Írásában a háború hangjait, a szagokat mind együtt érezzük a frontkatona Jüngerrel. A legapróbb részletekig bemutat egy gáztámadást vagy egy kézigránát-becsapódást és az általa okozott pusztítást földben, lövészárokban, fedezékben, emberben. Elvétve találunk csak egy-két félmondatot, amikor feletteseinek döntéseit vonja kétségbe. A csataleírásokkor részletes információhoz juthatnak azok, akiket a helyszínek, hadműveletek és a hadigépezet mozgása érdekel. Kötetében a „derék frontkatona” megörökítése a cél és minden más „kicsapongás” elárulása gyengítené ezt az ideált.

Kinek ajánljuk olvasni? Mindenkinek – elrettentésül, hogy sose legyen háború. Mindenkinek, aki hallani akarja a hangokat, érezni az ízeket, szagokat és mindent tudni szeretne, mit élhetett át egy katona 1914–1918 közt bárhol, bármelyik frontszakaszon a lövészárokban.

Én, ha egyszer újra előveszem, első dolgom lesz statisztikát készíteni a környezetében meghalt bajtársak számáról és egy térkép segítségével végigkövetni, hol járok a francia kistelepülések sűrűjében. Jó tanács leendő olvasóknak: egyhuzamban ötvennél több oldalt ne olvassanak el, mert megterhelő a lélek és a nyugodt éjszaka számára!

Az Acélzivatarban két évvel a háború után, 1920 októberében jelent meg először 2000 példányában, a „házikertész” neve alatt, mivel hivatásos katonaként Jünger nem foglalkozhatott könyvkiadással. Regénye a későbbiekben hétféle szövegváltozatban került nyomtatásba, mivel a szerző folyamatosan dolgozta át, hogy közérthetőbb legyen a háborút csak a hírekből ismerőknek. A módosított szövegek egyúttal politikai nézeteinek változásait is követte. Magyarországon 2014-ben vehették kézbe az olvasók először anyanyelvünkön a Noran Libro könyvkiadó jóvoltából.

Az életrajzi és a megjelenési adatok a kötet utószavából: Csejtei Dezső és Juhász Anikó Fronthengermű – tollhegyen című írásából származnak.