Koszka Gyula tábori levelezése és felvételei a Gömör-Kishonti Múzeumban
Koszka Gyula a háború idején önkéntesként szolgált a beszetercebányai 16-os honvédeknél. Gazdag fotó- és kézirathagyaték maradt utána, amely különleges felvételeket és leírásokat tartalmaz 1916–1917-ből a román frontról, a Magyarosról és az Úz völgyéről is.
Az 1893. április 16-án Ratkón (Gömör és Kis-Hont vármegye) született Koszka Gyula életéről keveset tudunk. Édesapjának, Koszka Samunak szülőfalujába címzett tábori lapja az első háborús kézirat (s egyben fotó) a hagyatékából, melyet múzeumunk történeti gyűjteménye őriz. Innen tudjuk, hogy Koszka Gyula polgári foglalkozása tanító volt, s 1914 őszén egyéves önkéntesként vonult be a besztercebányai 16. honvéd gyalogezred 3. zászlóaljába.
Koszka Gyula uniformisban
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
Az angyalbőrbe bújt ifjak csoportképén Gyula is kihúzott mellkassal büszkén feszít zsinórdíszes uniformisában.
A bevonulás pillanatai
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
„Kedveseim! Egy kis emléket szándékozok önöknek küldeni ezen a lapon. Kedves kép ez. Öten vagyunk rajta önkéntesek. A kép Bbánya egy bástyája alatt lett levéve. A fiúk azt mondják, hogy én jól vagyok levéve. Kissé félre csaptam a sapkámat, node sebaj, legalább az arcomat nem takarja el. Levelemet valószínűleg megkapták. Isten önökkel. Számtalanszor csókol szerető Gyulájuk. BB, 1914. X. 29.”
Előbb a galíciai hadszíntérre vezényelték, erről tanúskodik az egyetlen ottani harctéri felvétel a fent nevezett zászlóalj tisztikaráról 1915. július 10-i dátummal, a híres Kol. Lipiny áttörés előtt. A lap pár nappal később, július 20-án íródott, s Koszka megjelölte rajta az elesett és megsebesült bajtársakat.
Az egyedüli kép Galíciából
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
1916 áprilisának végén Gyula a besztercebányai hadikórházba került, nem tudni milyen okból, ugyanis sem őrajta, sem társain nincs nyoma sérülésnek. Az első felvételen négy katona és ugyanennyi nővér társaságában láthatjuk, valamennyiüket nevén nevezi.
Andrásy Ilike, Springer Ottó, özv. Jureczkyné, Szikora Aranka, Dr. Szedlaček Feri, Andrásy Laci, Sinkovics Imre, Szikora Piroska és Koszka Gyula
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
A fotó érdekessége az önkéntes karpaszományos uniformison kívül, melyet ezen a fotón teljes egészében megfigyelhetünk, a Gyula bal karjára húzott gyászszalag. Ismeretes, hogy a katonák Ferenc József halálakor viseltek fekete karszalagot, jelen fotó keletkezésének ideje azonban 1916. április 29., s ekkor a király még élt. Valószínűsíthetjük, hogy főhősünk közeli bajtársát veszíthette el. A családban bekövetkezett halálesetet egy következő levéllel kizárhatjuk. A 16-os hadapródjelölt – miként magát megnevezi a levélben – hét bajtársával pózol a fényképen, arcukon a pillanatnyi megnyugvás és a kilátástalanság tükröződik.
A besztercebányai hadikórházban
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
Szüleihez e sorokat intézi: „Kedveseim! Visszaemlékezésül a rokkanttelepen eltöltött időre küldöm ezt a fénykép fölvételt, amely fölvétel barátaim körében a fekvőcsarnokban készült, amely csarnokban állandóan töltöm a nappali időmet. Ki tudja, mily állapotban érkezik oda a fölvétel s mily véleménnyel lesznek fölötte. Levelet várok. Szeretettel csókol Gyulájuk. Besztercebánya, 1916. V. 10én.”
Hősünk 1916–1917 között a román fronton harcolt, későbbi leveleit már mind erről a harctérről kézbesítették. Ebben az időben szerezte meg zászlósi, majd hadnagyi rendfokozatát is. A román harctéren készített fotói és írásai páratlan értékkel bírnak, betekintést engedve a 16-os honvédek mindennapi életébe, olyan hadszíntereken, mint Magyaros, Lápos és Söverjes magaslat, Keresztes, Úz, Ojtoz, Csobános és Kászon-völgy, Sólyomtár és Csíkszereda. Fotóin láthatunk „hadi gramofont”, borbélyműhelyt a fronton, tábori konyhát, ezredzenekart, iszogató-kártyázgató katonákat, de számos fényképfelvételt a katonai barakkokról, fegyverekkel pózoló magyar bakákról és az ellenség kémleléséről a lövészárkokban.
Életképek a román frontról - a fotógaléria megtekintéséhez kattintson a képre
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
Első erdélyi lapját, amelyen osztrák–magyar és német katonák láthatók egy 21 cm-es mozsárágyú előtt, 1917. január 24-én címezte haza, immár zászlósként, Koszka Margó úrleánynak (aki valószínűleg a testvére): „Édes Matyikám! Küldöm neked kérlek tedd el, mivel kedves emlékek fűznek engem e képhez. Egy csomó ilyen fölvételt küldök majd haza. Őrizzétek majd meg. Bódi a rimaszombati fényképész csinálta a képet. A helyet nem írhatom meg. Isten veled. Csókol Gyulátok.” Megjegyzendő, hogy Bódi Béla jó hírnévnek örvendő fényképészetet üzemeltetett Rimaszombatban 1910 óta, s ezen információ szerint elképzelhető, hogy haditudósítóként is dolgozott. Másnap ment is a következő levél a Lápos lágy öléből: „Kedves Margóm! Itt küldök Neked egy részletet, ahol látható a muszka hősök sírja. Tedd el emlékbe a többi lappal együtt. Még fogok küldeni egy párat. Hogy vagytok? Én jól vagyok. Apa hogy van? Szeretettel csókol: Gyulátok. 1917. január 25.”
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
A Magyaros hegytetőn 1916. december 26-tól 1917. február 7-ig folytatott küzdelmeiről szóló bizonyíték az általa küldött lapon is olvasható. Itteni szolgálatának konkrét helyét a kopár hegygerincen kereszttel jelöli a testvérének küldött fényképfelvételen.
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
Az 1340 méter magas Magyaros elfoglalásakor ejtett orosz foglyokról 1917. március 8-án délelőtt 11 órakor készült fényképen láthatjuk a megszeppent orosz katonák arcát, ugyanakkor a mellettük pózoló osztrák–magyar bakák közömbösségét is.
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
Egy nappal később, a harcok utáni erdőt ábrázoló kép hátlapjára, mely a magyar–román határon készült, a következő sorokat jegyzi le Gyula: „A háttérben levő hegy kúpot az 1216 méteres magaslaton 1916. dec. 17-én veszítettük el. Az ellenség a legnagyobb hevességgel támadta azt a hegykúpot. Embereink az őrült gránáttűzben csaknem mind elpusztultak, innen magyarázható meg az a körülmény, hogy az állást fel kellett hagyni. A mellékelt kép a kikanyarodást ábrázolja, amellyel megakadályoztuk az ellenségnek rajvonalunk felsodrítását. Az orosz roppant erősen berendezkedett a magaslaton, számos ellentámadásunk hiúsult meg éspedig: 1916. XII. 17 – XII. 23., 1917. I. 4. és március hó 8, ez az utolsó azonban sikeres volt, mert a tüzérségünk poklot varázsolt példátlan pergőtüzével, azok akik életben maradtak, mind megőrültek a földi pokolban! Románia 1917. III. 9-én Koszka Gyula hadnagy” Ekkoriban, talán ebben a csatában való vitézségéért avatták hadnaggyá az akkor alig 24 éves hősünket.
Jegyzeteiből tudjuk meg azt is, hogy 1917. június 10-én, Koszka Gyula szerint egész pontosan délután 3 óra 10 perckor porrá lőtték a Sólyomtár és Carunta-patak mentén elterülő Zita üdülőt (pihenőt).
A pusztítás mellett a szolidaritás is helyet kap a levelezésben. 13 orosz és 3 magyar baka pózol azon felvételen, melynek hátoldalán a következő olvasható: „Az orosz forradalom kitörése után, sok helyütt a legszebb barátság fejlődött ki a szembe levő csapatokkal. Időről időre átjárogattak egymáshoz barátkozni. Vittek egymásnak kölcsönösen hol rumot, hol meg kenyeret. Sőt megtörtént még az a fura eset is, hogy az ellenség oda kölcsönözte egymásnak a fűrészeket, baltákat is, amelyekkel azután akadályokat épített maga előtt teljesen zavartalanul. Ez a barátság hosszú ideig állt fenn, de mikor a hadi helyzet azt követelte, félbe kellett hagynunk. Megtörtént, hogy a gyalogság kölcsönösen figyelmeztette egymást, hogy a tüzérség lőni fog, bújjanak el. Az oroszokkal való érintkezés fenntartására egy propaganda tiszt volt kikülönítve a Keresztesen, aki felső parancs folytán nap, nap mellett tárgyalt az ellenséggel! 1917. IX. 8. Koszka Gyula hadnagy.”
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
Ezredének 1916. októberi előrenyomulásáról értékes tudósítás számunkra 1917. szeptember 8-án keltezett levele: „Csíkszereda elfoglalása után csapataink a legnagyobb gyorsasággal üldözték az ellenséget. Lángokban álló Csíkszeredát a 16. honvéd.gy.ezr. foglalta el. Csíkszereda elfoglalása után ezredünk három oszlopban nyomult előre: az Úzon, Csobánoson s a két völgy közötti hegyeken. Ez a lap azt a jelenetet ábrázolja, mikor 1916. okt. 14-én az ezred elővédje 2 civil vezetésével előrenyomul a Magyaros 1340 m. magaslata ellen. Az elővédnél menetel az ezred parancsnok Juhász alezredes is. Ott menetel a tisztek nagy része. Az út vadregényes, de meglehetősen nehéz. Koszka Gyula hdgy. Románia 1917. IX. 8-án.”
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
A visszamenőleg írt jegyzetekben tovább részletezi a magyar katonák 1916. október 8-iki előretörését a Magyaros ellen. A fotón teljes menetfelszerelésben, libasorban vonuló alakulatot látunk: „Csapataink előtt nincs akadály, bozótos, rönkfákkal borított őserdőben ép úgy kell előnyomulnia a csapatnak, mint egy úton. Előnyomulásnak óvatosnak és meglepőnek kell lenni, mert maga a hirtelen-váratlan meglepetés már egy kész siker. Hihetetlen fáradság nehezedik ily nagy hegyek között az előnyomuló csapatra. Legtöbbször elegendő víz sincs, a koszt utánpótlása is nagyon bajos, sokszor koplalni muszáj! 1917. X. 14.”
A katonaélet – kivált háború idején – igencsak megedzi az embert. Nincs helye önsajnálatnak, kényeskedésnek. „Gyakran megesett az oroszok téli erdélyi offenzívája idején, hogy a csapatoknak a legnagyobb hóba is ellentámadásba kellett menni az ellenséggel szemben. Ez a veszedelmes harc roppant nehéz fáradalmakkal járt. A csapatnak 3 ellenséggel kellett szembe szállania egyszerre: orosz-, hó- és hideggel. Télen előfordultak bőven oly napok is, amikor hóban kellett örök ébrenlétben lenni, tűzre még gondolni sem lehetett ezekben a komoly órákban. Itt minden talpalatnyi föld elvesztése s megszerzése tetemes áldozatokba került. A domináló magaslatok elvesztése könnyen végzetessé válhatott volna az egész frontra! Románia, 1917. szeptember hó 10én.” – olvashatjuk Koszka Gyula sorait.
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
S nem csupán a menetelés nehézségeivel kellett megküzdeniük, hanem bizony a lakhatás nehézségével is. Egy következő fotón, mely „Az ezred balszárnya” nevet viseli, egy első ránézésre közönséges, kopár sziklaormot láthatunk. A lap hátoldalán ez áll: „Ez a sziklás, vadregényes, nehéz terep ábrázolja ezredünk balszárnyát a Keresztesen. Háttérbe elterülnek a komor hatalmas hegyóriások, amelyek szintén a mi birtokunkban vannak. Ez a pont van a legmesszebb tőlem az ezredben, mivel én a jobb szárnyszakasznak vagyok a parancsnoka. Én vagyok az ezred jobb oldalán. A képen jól láthatók a parancsnoki lakások is, amint a kövek alá vannak építve! Sólyomtár oldal, 1917. IX. 10.”
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
A háborús szükség nagy úr. Erre próbál választ adni maga Koszka Gyula is, ha kézbe vesszük a derékmagasságig érő teherkocsikra felrakott, s onnan az objektívbe pózoló magyar katonákat szállító transzport fotóját. „Utazás a Kászonvölgyi tábori vasúton Kézdiszentlélek felé. Ezt a vasutat a háborús szükség építette s talán a háború után megmarad majd a civil forgalomnak. Ennek a vidéknek ez a vasút óriási szolgálatokat tesz, de elvágja teljesen a Kászon völgyét Csík megyétől, mert így ez a gyönyörű vidék Háromszék felé fogja lebonyolítani minden forgalmát. Ezen a vidéken lakik a legtisztább határmenti székely nép. 1917. december hó 1-én.”
A katonai csapatok átvonulását és pusztítását a polgári lakosság helytől függően másként élte meg. Gyula ekképp emlékezik vissza az erdélyi román betörés tapasztalataira: „Oláh kivonulás után sok faluban azonnal mozgalmas élet kezdődött. Az oláhok kevés kárt tettek, leginkább kisebb károk voltak a gyakoriak, így például: csibét, libát, malacot loptak, s csak kevés helyen hallottam, ahol arról panaszkodtak, hogy a marhákat is elhajtották. Elég humánusak voltak (katonai értelemben) véve a lakossággal szemben. Az újság nagyon sok alkalommal túlozva beszélt az oláh uralomról s úgy látom, hogy nincsen elegendő fogalma a galiciai váltakozó uralomról. Ha valaki szomorkodni akar, nézze végig Galiciát. Üszök és rom ott minden s viruló falvak erre!!!”
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
A Koszka-hagyaték fotóin falusi részleteket (mai szemmel nyomort) láthatunk, mely sokat sejtet az ottani parasztok mindennapi életéről: „Román futás után, szekereken elmenekült emberek családostul tértek vissza falujukba, amelyek nem nagyon voltak összerombolva, mivel honvédeink támadása oly hirtelen és meglepő volt, hogy a menekülő ellenségnek nem volt elegendő ideje sem a gyujtogatásra, sem a fosztogatásra. Nem áll fenn az tény, hogy a románok sok leányt vagy asszonyt megbecstelenítettek volna. 1917. IX. 9-én.” Az utolsó gondolat, azt hiszem, sokak számára mítoszromboló.
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
Koszka Gyula hagyatékában a továbbiakban egyetlen jegyzettel ellátott fotót találunk, melyből következtethetünk hősünk későbbi sorsára. A felvétel egy udvarházban, 1918. június 18-án készült, Magyarországon. 1918 tavaszán ugyanis a 16-os honvédgyalogezred zászlóaljai a Bács-Bodrog, Szolnok és Pest vármegyei élelmiszer-rekvirálásokban segédkeztek, folyó év májusában-júliusában pedig katonai rendészeti feladatokat láttak el Budapesten és Temesvárott. Koszka Szabadkáról intézte a következő sorokat: „A túloldalon látható fényképen legutóbbi szabadkai lakásom látható Kalagurszky József házában … Talán itt éltem át éltem legkedvesebb napjait. … Soha nem fogom tudni elfelejteni a kellemes udvart a gyönyörű diófával, amely alatt annyi kellemes időt töltöttem. … a búcsú e háztól nagyon nehezen esett. Úgy éreztem itt magam otthon, mert ez volt az első ház, amelyben hasonló életet, hasonló szellemet bírtam felfedezni, mint amilyen szüleim házában van.” – rója dicsérő sorait, melyek mögött alighanem a szállásadója leányának személye rejtőzik – „Még nem láttam egy olyan leányt, akiben a jellem, a józan felfogás s a szorgalom oly magas nívójú volna, mint Pauluskában. Nemcsak a leány, de a szülők is roppant rendesek, csendesek és józanok. Jellem, szorgalom és boldog megelégedettség tükröződik ki az egész házból!” Ilyesmi gondolatok keringtek egy fiatalember agyában 1918 nyarán.
Koszka Gyula további sorsa számunkra ismeretlen. Valószínűleg őt is, mint az egész ezredet még azon a nyáron az olasz frontra vezényelték, ahol a 39. hadosztály részeként a háború végéig maradtak. Hősünk túlélte a világháborút, erre bizonyíték a hagyatékából előkerült fénykép 1923-ból kassai keltezéssel, melyen immár csehszlovák uniformisba bújva feszít katonatársai között, géppuskák társaságában...
Koszka Gyula bal oldalon, lent
(Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum)
A csehszlovák impérium alatt később igazgató-tanítóként működött a rimaszombati járáshoz tartozó Hacsón (Hačava), ahol nőül vett egy tanítókisasszonyt, s a helyi evangélikus közéletbe is aktívan bekapcsolódott. 1932-ben szerkesztője lett az ún. Szlovák Evangélikus Egység (Slovenská evanjelická jednota) karitatív egylet közlönyeinek. Sírja ma is áll a hacsói temetőben.
