Eltévedés a fronton

2014.09.15. 06:57 :: Nagy Háború szerkesztőség

Kovács György háborús naplója – 17. rész

Mozgóharcok idején könnyen fogságba lehet esni és el lehet tévedni. 1916 nyarán Bukovinában nagy volt az adok-kapok, s az előre-hátra mozgás, aminek hősünk is résztvevője volt. Mai történetünkben előbb a frontról hátraküldött sebesültvivőként, majd az övéihez visszatérőben is eltéved. Olyannyira, hogy ezt követően a pécsi 19-es honvédektől át is kerül a budapesti 30-asokhoz, ahol a háborút a későbbiekben végigszolgálja.

 

 

Eltévedés a fronton. Kirlibabához nem messze nyugatra fekszenek a Sztaraobcsinai-hegyek, amelyeket rettenetes sűrű őserdőség borit. Ebben a hegyes erdőségben csúnya elkeseredett harcok folytak 1916 nyarán. Amennyit előre, annyit hátra futottunk. Egyik támadás a másik után ment. Irtózatos veszteségekkel hol egyik részről, hol a másikról. Augusztus 4-én este felé megint összecsaptunk az oroszokkal. Ember veszteség nem igen volt bennünk, inkább foglyul ejtettek sokat közülünk, amivel az oroszok úgy látszott, hogy igen meg voltak elégedve, mert azután egész reggelig nyugton hagytak bennünket.

Egyetlen sebesültünk volt egy fiatal hadnagy, de ez sem volt halálos, az egyik lábát fúrta át egy sima golyó. Tehát, hogy sebesültvivők nem voltak, mert foglyul estek, hát így engem meg egy öreg honvéd barátomat neveztek ki, hogy el kell vinnünk ezt a sebesült tisztet a segélyhelyre, ami bizony hat kilométer távolságra volt hozzánk azokban a csúnya hegyekben. A nap már régen leáldozott, amikor összetákoltunk egy hordágyat, amire aztán felpakoltuk a sebesült tisztet és útnak indultunk vele. Útnak persze nyoma sem volt csak úgy keresztül-kasul a hegyeken-völgyeken mentünk. Egy lénia forma útvonalon mentünk, de később annak is a végére értünk. Kifogytunk az útból, végén csak az erdő sűrűségében botorkáltunk. Teljesen ránk szakadt az éjszaka sötétsége, az eső is elkezdett olyan lassan csepetélni, de az mégis nem sokára megszűnt és csak vastag, sötét felhő borította az eget felettünk. Kisült, hogy a valódi utat elvesztettük. Nem tudtunk menni sehova sem. Tudtam jól, hogy éjfél után felkel a hold, így hát azt tanácsoltam, annak a szegény sebesült tisztnek, hogy legjobb lesz, ha letelepedünk egy fa alá és addig várjunk, amíg a hold felkel. Ha felhős is az ég alja, de mégis világosabb lesz az éjszaka és akkor majd csak jobban mehetünk valamerre. Jól tudtam, hogy az irányt nem vesztettem el a segélyhely felé, mert lenn a völgyben egy kis folyó vezetett, ami mellett, ha megyünk biztosan a segélyhelyre érünk. Ha itt fenn azt az utat mégis nem találnám, ami a segélyhelyre vezet, hát gondoltam, akkor lemennénk a folyó mellé.

Azonban mégis csak letelepedtünk egy lombos tetejű fa alá, amit sűrű bokrok öveztek körül. A tisztet szépen elhelyeztük a fa egyik oldala mellett. A hordágyon feküdt egy pokróc azzal jól betakartuk és mi is leültünk a fatörzs tövébe és elkezdtünk egyről-másról beszélgetni.

 

A tisztnek sem voltak olyan nagy fájdalmai, ő is beszélgetett, olyan halkan, de csakhamar észrevettem, hogy alszik a hordágyon, a pajtásom is horkolni kezdett az is elaludt. Engem is szorongatott az álom, mert fáradt is voltam, de nem hagytam magam, hogy én is elaludjak, mert mindig az volt az eszembe, hogy a muszkák nem szorítják-e vissza csapatainkat és itt talál valami orosz járőr.

Tehát neki vetettem a hátamat a fatörzsnek és elővettem a kis fa csibukomat és rágyújtottam, hogy az álmot minél jobban elkergessem a szememről. Egy óra lehetett éjfél után, amikor az éjjeli sötétség kezdett múlni és mind világosabb lett az éjszaka. A tiszt még mindig aludt, biztosan semmi fájdalmat nem érzett. A pajtásom is úgy aludt, hogy talán ha a fa kidőlt volna, azt sem vette volna észre. A csapatunk ahonnét eljöttünk egy jó órai távolságra lehetett hozzánk. Éjfél után igen erős támadási lövöldözést hallottam. Gondoltam, hogy betörtek a muszkák a magyarok állásába.

Végre már egészen szép világosság volt, eltűnt az a koromsötétség. Szóltam a pajtásomnak, hogy keljen fel, és én körül nézek egy kicsit a tájon és akkor útnak indulunk valamerre.

Tudtam, hogy itt nem messze kell lennie egy kis temetőnek, ahol hat magyar és öt orosz katona van eltemetve. Kétszáz lépésnyi távolságra bolyongtam a körben csakhamar meg is találtam a temetőt. Azonnal tisztában voltam a segélyhelyre vezető úttal, mert a temetőtől jobbra ment a lénia a hegyről a segélyhely felé. Tehát visszamentem és mondom a pajtásomnak, hogy megvan az út és mehetünk. A tiszt is örült. Szegény azt mondta: Hiába, maga csak ügyes ember Kovács. Magában van igazán a reményem, hogy a segélyhelyre jutok és ha szerencsésen oda érünk a segélyhelyre, ami a lábamon van, sárga lábszárvédő, ezeket odaadom magának.
- Köszönöm - mondtam néki. Tél jön, ha élek és itt kell lennem a fronton, bizony jó lesz.

 

Azzal felszedelőzködtünk és útnak indultunk a hegyről lefelé, mert hát egészen jó erdei lénián mentünk a biztos úton a segélyhely felé. Egy jó háromnegyed óra múltán már lenn is voltunk a segélyhelyen. Bár igen sok helyen meg kellett nyugodni, mert embert vinni nehéz. A sebesült tisztet átadtam a segélyhelyen. Egy csésze feketekávét kaptam egy öreg ápolótól és 2 darab cigarettát, amit meg is köszöntem neki. A barátom, akivel lehoztam a sebesült tisztet, beteget jelentett, mert még Szerbiába kapott sebe kiújult, így ő is maradt a segélyhelyen.

Hajnalodni kezdett az idő, amikor ott hagytam a segélyhelyet és egyedül visszaindultam a front felé, de nem azon az úton, amelyen jöttünk, hanem másfelé a hegyeken. Gondoltam előbb érem el a csapatomat. Már jó messze járhattam a segélyhelytől, az eső folyton esett, sűrű köd ereszkedett a tájra. Csakhamar azt vettem észre, hogy elvagyok tévedve, mindig sűrűbb és sűrűbb erdőben botorkálok. Olykor-olykor valahol messze távolból néhány lövés hallatszik, de nem tudtam pontosan kivenni, hogy pontosan merre is hangzanak a lövések, vagy a mi fegyvereink e, vagy az oroszoké. Futóharcok voltak. Egy-egy nap még háromszor is cseréltünk frontot. Gondoltam, hogy már nem is ott lehet a századom, ahol hagytam őket. Már szerettem volna visszamenni a segélyhelyre, ha tudtam volna, hogy merre is van. Tehát teljesen eltévedtem.

Azonban nem sokára egy hegytetőre értem, ami teljesen tisztás volt, nem volt erdőség rajta. A hegyről mélyen be lehetett látni a völgybe, ahol szintén tisztás volt, nagydarab helyen nem volt erdősség, és mindjárt meg is örültem, mert lenn a völgyben megpillantottam a Kirlibaba felé vezető országutat. Az országút mellett pedig ott ment a kis, keskeny vasút vonal, ami szintén Kirlibaba felé vezetett.

 

Lementem a völgybe és ráálltam a vasútra. Hol erre, hol arra tekingettem a vasút vonalon. Kirlibaba felé jó messze elláttam rajta, amíg bekanyarodott a hegyek közé. Amint végig néztem a vasúton úgy 200 lépésnyire hozzám láttam, hogy valami emberi forma test fekszik keresztül a vasúti síneken. Gondoltam, hogy elmegyek odáig megnézem, hogy mi lehet az. Amint odaértem láttam, hogy csakugyan egy katona volt, a nyakát levágta a mozdony kereke az éjszaka, mert csak éjszaka járt a vonat Kirlibabára. A fegyvere és a hátizsákja a sínek mellé le volt rakva. Nem látszott, hogy gyilkosságról volna szó. Gondoltam, hogy bizonyosan ez a szegény katona megunta ezt a hosszú háborút és önként vetett véget az életének. Olyan 40 év körül lehetett szegény ördög...

Amint ott időztem egyszer valami halk nesz és ágtörések ütik meg a fülemet. Összekaptam magam, kétszeresen figyelni kezdtem. Csakhamar megláttam, hogy a magyarok futnak le a hegyről, menekülnek hátra az oroszok elől. Mindjárt tisztában voltam a helyzettel, hogy az oroszok kiverték a magyarokat a sáncaikból. Tehát most megint hátra kell szaladnunk egy darabig, amíg megint szembeállhatunk velük. Már sokan leértek a völgybe, a síneken mentek hátra felé, magam is közéjük vegyültem és kezdtem tőlük tudakolózni, hogy mi is történt ott elől a fronton. Nem sokat mondott egyik sem, csak a fejükkel bólogattak. Végre találkoztam egy sebesült katonával, aki elmondta nekem a katasztrófát, hogy mekkora erővel támadt az orosz a magyarok ellen, pedig aki látta, az meg tudja mondani, hogy milyen erőfeszítéssel dolgoztak a magyarok, de mindhiába volt, ha egyszer az oroszok hatszoros erővel voltak. Odaveszett majd a fele a magyar ezredeknek: ki meghalt, ki sebesült lett és rettenetes sokat foglyul elvitt az orosz, de az még szerencsés volt, aki egészségesen került a kezükbe, hanem azzal a sok súlyos sebesülttel mi lesz, akik ott maradtak jajgatva a sáncokban, akik még mozdulni sem tudtak a helyükről. Szegény sebesültek. Így beszélte el ez a sebesült barátom, akinek csak könnyebb sebe volt a karján.

 

Én a segélyhelyre akartam visszatalálni és visszamenni, de azt mondták, hogy oda már nem lehet menni, mert már a segélyhely is foglyul esett. Tehát akkor csak én is mentem a többivel visszafelé.

Majd úgy 10 kilométert mentünk vissza, amikor egy új, jól felfegyverzett haderő jött velünk szembe. Magyarok és német katonák voltak, akik már ennek a hírnek a hallatára jöttek velünk szemben, mert ők tudták, hogy mindenki nem maradt a sáncokba és a visszavonuló katonasággal valahol, majd csak találkoznak. Tehát találkoztunk is. És ekkor egy hegytetőn rajvonalat csináltunk és ott megvártuk az oroszokat, amire ők nem is számítottak, hogy olyan hamar visszafordulnak a magyarok.

A parancsnokság nagyon jól intézkedett, mert hamarosan tüzérséget és géppuskaosztagokat állítottak fel. Egész lesben álltunk. Csakhamar elfogtunk egy orosz járőrt, akiket aztán mind kivallattak a mi tisztjeink. Elmondták, hogy hol és merre jön a legnagyobb orosz erő, mert a tisztek, azt mondták ezeknek a foglyul ejtett orosz katonáknak, hogyha nem mondanak igazat, akkor agyon lesznek lőve. Tehát szegény ördögök mindent elárultak az orosz katonaságról.

Délután 3 vagy 4 óra lehetett, amikor az oroszok észrevették, hogy a magyarok újból szembeszálltak velük. Tehát ők is megálltak és erősen felvették a harcot velünk szemben. A mi ágyúink és géppuskáink is erősen dolgoztak, amiből aztán egy rettenetes támadás lett, úgyhogy hajnalban az oroszok meg is futamodtak és meg sem tudtak állni a Bukovinai-Kárpátoknak a túlsó oldaláig.

 

Istensegíts falunál álltunk meg és bevettük Radaucz városát is, ami bár nagy veszteségünkbe került, de azért igen nagy siker koszorúzta a magyar diadalt, mert rettenetes sok orosz zsákmányt és sok ezer foglyot fogtunk el Radauczban. Radaucz igen szép fekvésű város. Én azután sohasem kerültem többé vissza az ezredemhez, a 19-es honvéd ezredhez. Belevegyültem a 30-as honvéd ezredbe és ott is fogtak és így lettem 30-as honvéd egész háború végéig, ahol is megszereztem a Károly-keresztet, a Bronz és a Kisezüst vitézségi érmeket és az orosz fegyverletétel után még újra az olasz frontra mentem, ahonnét aztán siralmasan jöttünk haza.

Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.

Előző rész: A kémkedő asszony

Következő rész: A gazdátlan szerszám

Szólj hozzá!

Címkék: kovács györgy budapesti 30–as honvéd gyalogezred pécsi 19–es honvéd gyalogezred

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr96698851

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • Buna Katalin: Egy érdekes cikk a Szarvasi közlönvben 1934-ből. Vajon a 80-100 db dia meg van még valahol? "Szé... (2021.11.30. 19:33) Csak egy pár képeslap…
  • magyaros17: @KajonÁrpád: Igen, a vártűzérségnél játszott szerepről hallottam. A legtöbb vártűzér sapkajelvénye... (2021.11.30. 11:02) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: Ez a Gunesch mindig meg tudja lepni az embert! (2021.11.29. 21:30) „Voltak monológok, dalok, táncok, kuplék…”
  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása