A jószívű román leány

2014.07.07. 06:20 :: Nagy Háború szerkesztőség

Kovács György háborús naplója – 7. rész

Háborús mesemondónk mai története is Bukovinában játszódik, ezúttal 1918 januárjában. Hősünket a dermesztő hidegben és méteres hóban egy sebesült bajtársa keresésére küldik. Az eredménytelen keresés után ezúttal is feltűnik egy szépséges lány a történetben, most egy román leányzó, akiről kiderül, hogy megmentette a sebesült magyar baka életét…

 

 

Jószívű román leány. Ahol a bukovinai Kárpátok végződnek, a Kárpátok túlsó oldalán Radaucz városától 40 kilométer távolságra kelet felé, egy rongyos román község alatt volt az állásunk 1918 elején. Erős tél volt ott, majd méteres hó volt és azok a csúnya hideg szelek, amik ott a Kárpátok alján sivítottak. Nem volt tanácsos éjjel patrolérozni egy-két embernek, vagy lovon is járni, mert bizony nem egy reggel találtak emberi hullákat, úgy hogy csak a bakancsban voltak meg a lábfejek, meg a fej koponyája, lólábakat patkóval, lófejeket, a többit mind megették a farkasok. Mert abban a csúnya hideg éjszakában még 45 farkast is láttak együtt kóborolni. Előjöttek, az éhség kihajtotta őket a Kárpátok erdejeiből.

Január 25-én este 10 óra lehetett, valahonnét telefonáltak, hogy a 3. századtól küldjenek egy embert a zászlóalj felé vezető úton, mert arra régóta hallatszik egy ember kiabálása, és meg kell keresni, hogy nem esett-e ott bele valami gödörbe. Félórával előbb váltottak fel az őrségből, az őrmester bejött hozzám a fedezékbe, hogy szedjem össze magamat és menjek le a zászlóalj felé vezető völgybe és ott majd találok valahol egy embert, mert telefon jelentés jött, hogy arra már régóta egy ember kiabálása hallatszik. Kicsit rosszul kezdtem magam érezni. Csúnya idő volt, hordta a szél a havat, meg aztán a farkasokra is gondoltam. Kértem egy embert magam mellé, de igen kevesen voltunk, mindenki szolgálatban volt. Nem adtak. 40 darab éles töltényt tettem a patrontáskába, a fegyveremet is megtöltöttem és útnak indultam.

Körülbelül 4 kilométer lehetett a zászlóalj hozzánk a lövészárokhoz. A szél hordta a havat a szemembe, de mit sem törődtem vele. Csakhamar lent voltam a futóárkokon keresztül a völgyben. A partot mindkét felül magas bokros fák borították. A tájat jól ismertem. Tudtam, hogy merre vannak azok a még 1915-ből maradt elavult lövészárkok és gödrök. Felkerestem mindezeket a lukakat, amik ott a völgyben az útvonal táján voltak. Bár nem sok haszna volt, mert a hófúvás mind a mélyebb helyeket telehordta hóval, úgy hogy senki nem tudta merre vannak a gödrök. A gödröket bejártam, nem találtam semmi emberi nyomra. Kijöttem a bokrok közé és rátértem a völgybe vezető útra. Gondoltam visszamegyek és megjelentem, hogy nem találok senkit, mert ha beleesett valami gödörbe az már rég meghalt, eltemette a hó, majd a tavaszi hóolvadáskor megtalálják. Amint így gondolkodom magamban, nem messze egy ágtörést hallok a bokrok között. Azonnal a puskámhoz kaptam, mindjárt a farkasokra gondoltam. De csakhamar felismertem a vadat, egy róka ment keresztül előttem. Rálőttem, de úgy látszott, hogy nem találtam el, mert a róka ügyes vágtatásban tovább futott fel a hegyre és csakhamar eltűnt a szemem elől a bokrokban.

 

Sötét nem volt, mert a hold elég erős volt, csakhogy vastag felhő borította az eget. Gondolkoztam, hogy mit csináljak. Egy fa alatt megálltam hallgatózni. A szélfúvás is csillapodott nem hordta annyira a havat mint az előtt. De mind hiába hallgatóztam, semmi emberi hangot nem hallottam. Gondoltam lemegyek egész a zászlóalj parancsnokságig és ott jelentem, azzal visszajövök a századhoz. Amint jobbra-balra tekintgetve megyek az úton odaértem, ahol egy kis ház fenn volt a hegy oldalába. Tudtam, hogy egy öreg román asszony lakik leányával abban a kis házban, de az feltűnt, hogy már éjfél is lehetett, de abban a kis házban világosság látszik az ablakokon keresztül. Gondoltam, hogy felmegyek és megtudok talán valamit. Fel is mentem, néztem be az ablakon, de nem tudtam jól kivenni, hogy kik vannak a szobában, mert az alatt míg én felértem, valami rongyot tettek az ablakra firhang gyanánt és ezzel zárta el a világosságot. Kopogtam az ajtón, de nem szólt senki, hanem nyomban nyitották az ajtót. Beléptem. Jó estét - mondtam nekik, elfogadták románul, de a kályha mellett ülő már levetkőzött ember meg magyarul viszonozza: - Adj Isten pajtás, talán engem keresel? - Nem tudom, pajtás, de látom, hogy a lábad be van erősen kötözve. - Be ám pajtás, majd elmesélem, hogy hogyan jártam, már rég ott volnék valahol a hó alatt, ha ez a leány meg nem menti az életemet. De ez alatt a leány folyton kínálgatta valami tea félével a sebesültet a kályha mellett. Tehát ez az ember volt, akit én kerestem. Egy zászlóaljbeli küldönc volt szegény. És persze nem mindig volt tanácsos a zászlóalj felé vezető utakon járni, mert az ellenség nagyon jól tudta, hogy azon az utakon szokták szállítani a lövészárkokba a mindenféle holmikat, úgyszintén az élelmet a szakácsok is. Azon az úton éjjel szokták hozni kis lovakkal a vacsorát a kondérokban. Tehát aztán ezeket az utakat egész éjjel vereti az ágyúval. Tehát ezen küldönc barátom is ettől a lövedéktől sebesült meg. Eltörte a srapneldarab a lábát térdben és ő kiabált ott lenn a völgyben sokáig, de ez a kis házban lakó család meghallotta és az a szép román leány, mert mondhatom, hogy igazán szép leány volt, ő lement a hegyről a kiabálás után és azon az úton megtalálta ezt a szegény sebesült katonát.

 

Bár nehezen, de mégis felvonszolták az öreg asszony segítségével a szobájukba és ott a katonánál levő kötszerrel a leány kimosta a sebet és bekötözte a lábát és a kályha mellé fektették, jó meleg helyre, és még valami kis tea félét is csinált neki a leány. Tehát amikor tisztában voltam a dologgal visszamentem a századhoz és jelentést tettem a századparancsnokomnak, hogy hogyan áll a dolog. Elmondtam a román leány jószívűségét és hogy hogyan meg van takarítva ott fenn a parton levő kis házikóban az a sebesült katona. Másnap reggel elszállították a sebesültet a román leánytól, őt pedig levitték az ezredsegélyhelyre ápolónőnek az édesanyjával együtt és nem kellett nekik koplalni többet abban a kis házikóban ott a hegy alján.

Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.

Előző rész: A szép lengyel leány

Következő rész: A kisfiú tehenei

Szólj hozzá!

Címkék: kovács györgy budapesti 30–as honvéd gyalogezred pécsi 19–es honvéd gyalogezred

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr326480775

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása