„A felettünk robbanó srapnelekből a bal alsó lábszáramba golyót kaptam…”

2014.04.28. 06:56 :: PintérTamás

Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból - 20. rész

1918 tavaszán hősünk újra kikerül a frontra. A mai részben a piavei offenzíva időszakába kalauzol el bennünket, amiből megismerhetjük a támadás során bekövetkezett sebesülésének a történetét is.

 

Csak most látom, hogy mennyire elkalandoztam, mert sok mindent elhagytam közben, amit előbb még meg kellett volna említenem. Tehát menjünk csak sorjába és térjünk vissza Gyulafehérvárra.

1917 őszén lent járt egyik vasárnapon József főherceg is az ő szeretett 46-osait meglátogatni. Itt találkoztam vele életemben először és utoljára és láttam az ő közvetlen magatartását az ő katonáival. (Meghalt Regensburgban 1962. július 6-án, 90 éves korában.) A balkáni csapatrésznek Jenő főherceg volt a parancsnoka, kivel több ízben is találkoztam és kezet fogott velünk tisztekkel, amikor csapatai felett szemlét tartott a front mögött.

József főherceg katonái között, Bér Dezső grafikája József főherceg katonái között, Bér Dezső grafikája
(forrás: keptar.oszk.hu)

A Monarchia és Németország ereje úgy személyi, mint anyagi erő tekintetében kimerülőfélben volt. Valamit tenni kelletett, hogy ezen gyökeresen változtassanak. Ilyennek mutatkozott Conrad osztrák tábornok, vezérkari főnöknek az a régi hadműveleti terve, hogy az olaszok felett megsemmisítő hadmozdulatot kellene végrehajtani. Ilyennek mutatkozott az a terv, hogy nagy erő Flitsch és Tolmein között áttöri az ellenség arcvonalát, s legalább a Tagliamentóig nyomul előre. Az áttörést végrehajtó hadsereg von Below német gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt hét német és hat osztrák–magyar hadosztályból alakult meg [helyesen hét német és nyolc osztrák–magyar hadosztályból – a szerk.]. A terv végrehajtása sürgős volt, mert október 20-a után megkezdődött a csehek és oláhok átszökdösése az ellenséghez, és természetes, hogy a szökevények mindent elmondottak, amit csak tudtak, bár a központi hatalmak világra szóló sikerét ezek árulása sem tudta elgáncsolni.

A caporettói áttörésről szóló írásunk itt olvasható.

A támadás október 24-én kezdődött meg és kb. 30 kilométeres szakaszon indult előre feltartóztathatatlanul. Az olasz arcvonalon már az első napon három olyan rést vágtak a mieink, melyet Cadornának nyitva hagyni nem lehetett és elrendelte az általános visszavonulást. A három áttörés Karfreitnél történt, amikor a németek mintegy 10-12 kilométeres szakaszon az olaszok hátába kerültek. A császárvadászok rohammal elfoglalták az 1615 méter magas Monte Maggiorét és a szövetséges csapatok november 9-én elérték a Piave északi partját, ahol a támadásunk elakadt. Pedig az Isonzó hadsereg balszárnya a tenger mellett, jóformán Velence kapujában állott. De az eredmény még így is elképesztő volt, mert míg az olaszok két és fél év alatt mindössze csak 4-12 kilométer mélységű területet hódítottak el csapatainktól, addig a mieink 17 napos támadásukkal mintegy 100-150 kilométer mélyen hatoltak be olasz területre. Az olaszok vesztesége óriási volt. Csak hősi halottakban 10 ezer embert vesztettek, 30 ezer emberük megsebesült, 300 ezer fogságba került, elveszítettek több mint 3000 ágyút, közel 2000 aknavetőt, 3000 géppuskát, 300 000 puskát, rengeteg lőszert, élelmi és ruházati cikket. Tehát megtörtént a csoda: Das Wunder von Karfreit, mint ahogyan az öreg Krauss Alfréd cs. és kir. gyalogsági tábornok ezt a fegyvertényt elnevezte.

Csapataink tehát mélyen bent voltak Olaszországban. A tolmeini áttörés akciójában természetesen a mi III/46-ik zászlóaljunk is részt vett, amelynél én akkor nem voltam ott, abban nem vehettem részt, mert Gyulafehérváron, a káderemnél tartózkodtam. 1918 tavaszán egy négy gépfegyverből álló géppuskás szakasszal leküldöttek Olaszországba, ahol a mi III/46-os zászlóaljunk (Hauptmann von Dietrich császárvadász százados parancsnoksága alatt) beolvadt egy 33-as aradi ezredbeli (trizesetri), nuscsu regimentbeli és egy 101-es sárga Aufslágos, parolis (sárgarigó) színű zászlóaljjal az újonnan alakított 133-as cs. és kir. gyalogezredbe. Ennek az ezrednek a parancsnokának a nevére sem emlékezem már. Tény az, Gyulafehérvárról elindultam négy géppuskával és mintegy 35 emberrel, a négy gépfegyvert kiszolgáló személyzettel Tövis, Piski, Arad, Szeged, Baja, Bátaszék, Dombóvár, Nagykanizsa, Prágerhof, Marburgon keresztül Észak-Olaszországba, és Bellunó érintésével Pordenonnéba érkeztem szakaszommal, hol a vonatból kiszálltam és az éjszakát a legénységem elszállásolása után, egy ottani szállodában töltöttem. Az étteremben megvacsoráztam és megkóstolva a finom olasz borokat, legényemmel lefeküdtem. Másnap korán kelve szakaszommal elindultam gyalog Malnisióba, hol akkor a 133-ik gyalogezred állomásozott.

Jellemző az akkori fegyelemre, hogy szakaszom 35 emberéből útközben 4 vagy 5 emberem meglógott. Ki is kaptam érte az ezredparancsnokomtól, de hát a szökések megakadályozására semmiféle eszköz nem állott rendelkezésemre, nem köthettem láncra minden egyes emberemet. De hát a háború akkor már negyedik éve folyt és az emberek testileg, lelkileg belefáradtak a hosszú és kilátástalan harcba.

Malnisio, vízerőmű Malnisio, vízerőmű
(forrás: meravigliaitaliana.it)

Malnisióban láttam azt az óriási vízierőművet, amely Felső-Olaszország villanyáramát szolgáltatta. Ezen a részen a környék összes patakjainak vizét egy gyönyörűen megépített csatornahálózatban gyűjtötték össze és zúdították le a magasból az alant beépített turbinákba, melyek az áramot fejlesztették. Malnisióból az ezred nem sokára tovább ment Conegliánóba. Óriási esőzések közepette, az esőkabát nem használt jóformán semmit sem, mert a víz a varráson át befolyt és a testünkön végigfolyva még a bakancsunkban is csicsogott. Reggeltől estig tartó meneteléssel, mely több napig tartott, Feltrén, Querón és Álánon keresztül Tárnoky Béla tartalékos főhadnagy parancsnoksága alatt a 12-ik századdal megszálltuk éjszaka a Monte Tomba alján húzódó állásunkat. Ez is rendkívül veszélyes helyzet volt, mert a Monte Tombán felállított olasz tüzérség vonalainkat, a Querón és Álánon keresztül vezető hadtápvonalat, országutat állandóan lőtte, úgy hogy a mi katonaságunk élelmezése is csak éjszaka, a sötétben volt lehetséges, a szakácsaink csak akkor tudták behozni a napi élelmet. Mi ketten Tárnoky főhadnaggyal a kis Fiumicelló patakocska oldalszakadékába épített kis fabódéban húzódtunk meg nappalra, melyet a tüzérség szintén állandóan lőtt, de a bódét szerencsére nem tudta eltalálni és abban minket elpusztítani.

Deszkabódé a Monte Tombán 1918-ban Deszkabódé a Monte Tombán 1918-ban
(forrás: bildarchivaustria.at)

Queró, Alánó kis olasz falvak voltak, melyek az offenzívánk folyamán csaknem megsemmisültek, házai romba dőltek, kiégtek és falai csonkán meredeztek az ég felé. Bennük a kuvik madár ütött tanyát és éjszakánként, holdvilágos estéken kuvikoltak. El lehet képzelni, hogy ezek a hangok, milyen érzéseket váltottak ki bennünk.

Elfelejtettem az előzőkben még megemlíteni azt is, hogy amikor a géppuskás szakasszal vonatunk már az elfoglalt olasz területeken, a Tagliamento mentén száguldott, számtalan helyen láttuk a mintegy 4–5 hónappal előbb ott lezajlott harcok nyomait, a szerteszét heverő olasz katonai felszereléseket, fegyvereket, ágyúkat, amiket a mieink addig az időig még mindig nem tudtak hátraszállítani, összeszedni, mert hiszen kisebb gondja is nagyobb volt ennél, nem volt rá már sem idő, sem erő, mert az anyag másfelé kelletett. Egyszóval Tárnokyval kettesben a kis Fiumicelló szakadékos partján csücsültünk nap mint nap mellett, amíg csak bennünket újra le nem váltottak. A Fiumicelló rendes körülmények között az ő vízmosása szakadékában, mint egy kis patakocska csörgedezett, folydogált, de aztán nagy esőzések után annyira megáradt többnyire, hogy a kimosott mély medrét egészen megtöltötte és mindent elsöprő erővel rohant a Piavéba, melynek nagy szerepe volt abban, hogy az olaszok ellen 1918. VI. 15-én indított offenzivánk, az árulásokon kívül, meghiúsult a Montellón, a Monte Grappán, Spinuzzián, és bekövetkezett a Monarchia összeomlása, melyért annyi vért hullatott hiába a magyar nemzet.

Tehát itt voltunk a Monte Tomba alján, a kis Fiumicelló szakadékának oldalában kb. június 10-ig, amikor leváltottak bennünket és a 133. gyalogezrednek is fel kelletett mennie a Monte Grappára, honnan a hadvezetőségünk által 1918. VI. 15-iki támadásunknak az olaszok ellen ki kellett indulnia. Von Dietrich százados, zászlóaljparancsnok maga mellé vett segédtisztnek és egyik ragyogóan szép napsütéses napon kettesben felmásztunk a Monte Grappára terepszemlére, megtekinteni a kiindulásunk előtti terepet, hogy így tájékozódjunk az ottani körülményekről. A hadvezetőségünknek ez a terve a legnagyobb titokban volt tartva és mégis, mint ahogyan az később kiderült, az olaszok a csehek árulása következtében mindenről már jó előre értesülve voltak és támadásunkat a legerősebb tüzérségi tűzzel fogadták.

A piavei offenzíváról szóló írásunk itt olvasható.

A támadás időpontját mi osztrák–magyar csapatbeli tisztek sem tudtuk a legutolsó napig és csak 1918. június 14-én este későn kaptuk a parancsot a másnap reggeli támadásra. Tehát mi nem tudtuk, hogy június 15-én támadnunk kell majd, de az olaszok tudták és bennünket felkészülve fogadtak. Támadásunk megindulásakor már erős ágyútűz alá fogtak bennünket és mindjárt a támadásunk elején elesett a hozzánk beosztott, 29-es temesvári ezredhez tartozott Várady nevezetű tartalékos hadnagy. Támadóinkat az olasz nemcsak erős, nagyobb kaliberű gránátokkal lőtte, de srapneltűzzel is elárasztotta. Zászlóaljparancsnokommal én is mentem előre, hátamon a zászlóalj iratait tartalmazó táskával, amikor a felettünk robbanó srapnelekből a bal alsó lábszáramba golyót kaptam. Ugyanakkor körülöttünk többen is megsebesültek. Egyikünk pl. pont az arcába kapta a srapnelgolyót. Szerencsére húslövés volt, amely a csont mellett hatolt be a vádlimba. Sugárban szökött belőle a vér, amit von Diettrich százados azonnal szorosan bekötött és legényemmel hátraküldött, mert arra a sebesült lábamra többé ráállani már nem tudtam. Az irattáskát a nyakamról lekanyarította és egy 101-es zászlósnak adtam át (ennek a nevére sem emlékezem már), és én Lukács Imre tisztiszolgám nyakába kapaszkodva, vánszorogtam hátrafelé a nagy srapneltűzben. Néhány száz méteres út után már találtunk védelmet a sziklák mögött, sőt kavernát is, hová a sebesülteket gyűjtötték. Ezekben a kavernákban feküdtünk sebesültek hordágyakon órákon keresztül várva továbbszállításunkat. A kavernák tetejéről csepegett a víz az előző napokban lefolyt nagy esőzések következtében. A patakok, folyók erősen megáradtak és megnehezítették a mieinknek, így ezredünknek is a Piavén való átkelését, hogy a Montellóra tervezett támadását ott is megindíthassák. Pár órás várakozás után két szanitéc hordágyamon leszállított az összekötő úton hátra, lent a völgyben lévő tábori kórházba, ahol sebemet az ottani orvos átkötötte. Az olaszok ezeket a kisebb hátravezető utakat is lőtték és míg a szanitécek velem a tábori kórházig leértek, két ízben is kénytelenek voltak engem az úton letenni és maguknak a kisebb sziklák mögött védelmet keresni, mert bizony a gránátok egész közel hozzánk csapkodtak a földbe.

Sebesültszállítás az olasz fronton Sebesültszállítás az olasz fronton
(Balla Tibor: Szarajevó, Doberdó, Trianon című könyvéből)

Ebből a tábori kórházból tovább megint csak éjszaka szállíthattak bennünket sebesülteket, tovább egyik még hátrább lévő ugyancsak tábori kórházba, mert az út innen is azon a defilén vezetett hátrafelé, Feltre és Bellunó felé, amely Alanón és Querón keresztül vezetett és az olaszok bizony ezt az utat – miután az offenzívánk megindult – éjjel-nappal lőtték, mert tudták, hogy az utánpótlásunk csak ezen az úton történhetik előre, ugyanígy a sebesültek hátraszállítása is. Ezen az úton persze éjszaka nagy volt a forgalom, a torlódás, és így előrejutásunk is lassan haladt. Reggel felé aztán mégis túljutottunk a nehezén és beszállítottak egy második tábori kórházba, hol lábamból az orvos a srapnelgolyót – lábamat hátul cca. 10 cm. hosszan felvágva – minden érzéstelenítés nélkül kiemelte és a kezembe nyomta. Ez a srapnelgolyó még máig is megvan és átadtam Frici fiamnak itt Calgaryban, hogy most már őrizze ő tovább ezt a nagy örökségét. Innen aztán már autókon szállítottak bennünket tovább a bellunói Feldspitálba, hol kb. egy hétig feküdtem.

Szojka Kornél 1889. augusztus 3-án született a Csongrád vármegyei Mindszenten. A nagyenyedi református gimnázium elvégzése után jogi doktorátust szerzett. 1913. október 1-jén Szegedre vonult be a 46-os gyalogezredhez egyéves önkéntesi szolgálatra. Az egy év letelte előtt kitört a háború, amelyet végigküzdött és káplárból a főhadnagyi rangig emelkedett. Hadiútja először a 46-os anyaezredhez, később ennek az elkülönített III. zászlóaljához, végül az ebből létrejövő 133. gyalogezredhez vezetett. Háborús naplóját politikai okokból 1951-ben megsemmisítette. Emlékei alapján 1962-ben Kanadában írta meg visszaemlékezését. 1978-ban hunyt el Szentesen. A szerző életéről, a visszaemlékezés történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adunk részletesebb ismertetést.

Következő rész: „Számomra ez a háború befejeződött”

Összes rész: Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból (1-21. rész)

Szólj hozzá!

Címkék: monte tomba szegedi 46/iii. zászlóalj dr. szojka kornél császári és királyi 133–as gyalogezred

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr546093558

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • Buna Katalin: Egy érdekes cikk a Szarvasi közlönvben 1934-ből. Vajon a 80-100 db dia meg van még valahol? "Szé... (2021.11.30. 19:33) Csak egy pár képeslap…
  • magyaros17: @KajonÁrpád: Igen, a vártűzérségnél játszott szerepről hallottam. A legtöbb vártűzér sapkajelvénye... (2021.11.30. 11:02) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: Ez a Gunesch mindig meg tudja lepni az embert! (2021.11.29. 21:30) „Voltak monológok, dalok, táncok, kuplék…”
  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása