Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból - 17. rész
Hősünk a mai részben egy olasz állásszakasz ellen 1916 tavaszán végrehajtott meglepetésszerű támadás történetét meséli el. Maga ugyan nem vett részt az akcióban, a történet azonban más forrásokból is ismert és mindenképp figyelemre méltó. A végkifejlet pedig meglepetést is tartogat…
Volt az arcvonalunknak még egy igen veszélyes, de inkább mondhatnám halálosan komoly szakasza, mely a Mrzli vonalunktól balra, a Vodil csúcsa alatt húzódott egy olyan terepen, melyen sem fa, sem bokor nem volt, mely az ellenséggel szemben takarást nyújthatott volna. Ez a rész, a Vodil lejtőjén lefelé eső részen volt, kitűnő célpontul szolgálva az ellenséges tüzérségnek a Krn felől. Ide könnyen és hatásosan tudott belőni a 6,5-es kaliberű csinbumjaival, ahogyan mi ezeket az ágyúkat neveztük. Kis kaliberűek, de igen pontosan tudtak velük lőni, még inkább arra a helyre, ahová magukat előzetesen már belőtték. Annyira pontosan lőttek ezekkel az ágyúikkal, hogy a belőtt pontokat még éjjel is hatásosan tudták lőni. Ezen a kopasz, csupán fűvel benőtt lejtős területen is volt nekünk egy igen jól kiépített állásunk, amelyből itt-ott egy-egy kisebb szikladarab állt ki. Állásaink kiépítésénél ezeket a sziklákat természetesen kihasználtuk, hogy ezeknek a védelme alatt meg tudjunk bújni. Ezt a védelmi vonalat nappal egy század erősségű gyalogság tartotta megszállva. Ennek a századnak a leváltása mindig az éjszaka leple alatt történt.
Kilátás a Vodil oldalában lévő osztrák-magyar állásokból
(Dr. Kemény Gyula hagyatékából)
Ide a lejtőn lefelé egy zegzugos vonalú futóárok vezetett le, mint összekötő árok vonal. Még nagyobb baj volt aztán emellett az, hogy ezen állásunk elé nappalra, egy kisebb ágyútrichterbe mindig két előőrsöt küldetett ki a parancsnokság, akik – sajnos – minden nap a biztos halálba mentek. Mielőtt ezek a kijelölt és halálra ítélt posztok kimentek volna a kijelölt állásunkba, mindegyik megírta feleségének, vagy szüleinek a búcsúlevelet, mert másnap éjjel már csak a holttestüket hozták vissza az őket leváltók. Hogy mi szükség volt erre, azt még ma sem tudom megérteni. Az intézkedésnek legfeljebb éjszaka volt értelme, a sötétben, de nappal felesleges véráldozatot kívánó, kegyetlen intézkedés volt. Sajnos, megtörtént és ezen ma már, de akkor sem tudtunk volna változtatni. Parancs volt és ez megfellebbezhetetlen volt. Ennek a frontszakasznak megszállására kirendelt századnak a leváltása naponként, az éj leple alatt ment végbe. Minden éjjel rettegve mentünk ki a leváltásra. Emlékszem jól, hogy Heinrich Oszi főhadnagy sem ment szívesen ebbe az állásba. [Utólag kézírással kiegészítve – a szerk.]
A visszaemlékezésben szóban forgó területen a szegedi 46/III. zászlóalj állásai (kékkel) és az olasz vonalak (pirossal) 1916. március 19-én reggel, a támadás megkezdése előtt (forrás: Kriegsarchiv Bécs, 3. hegyidandár iratai)
Visszatérve a Mrzli vrhnek Tolmein felőli lejtőjén kiépített védelmi állásunkra, ez a vonal a Mrzli vrh és a Vodil vrh közötti nyereggel egy magasságban, hirtelen megtört és hátrafelé kanyarodott, és a zászlóalj-parancsnokság mellett vezetett hátra, amerre az utánpótlásunk a nyereg felől történt. Itt a zászlóalj-parancsnokság egy, a hegyoldalba mélyen beépített ú. n. Budéban, deszkabódéban volt, ugyancsak itt volt, a tartalékban álló század tisztjei részére ugyanígy épített bódéja is.
Deszkabódék a Vodil oldalában. A területen szintén szolgáló Dr. Kemény Gyula hagyatékából. A kép bal oldalán maga az ezredorvos látható
Ezek alatt a bódék alatt volt az ezen frontszakaszunkon hősi halált halt katonáinknak a temetője is. Ott, ahol a Mrzli lejtőjén lefelé haladó állásunk hátrafelé megtört, ennek a vonalnak Tolmein felé lejtő részét pedig már az olaszok tartották megszállva, az ott kiépített állásukban. Ez a helyzet nekünk igen kényelmetlen, kellemetlen, hogy úgy mondjam peinlich volt, mert az olaszok állása a mi vonalunk hátrakanyarodásánál, alig volt pár lépésnyire, ahol egy váratlan rajtaütés az olaszok részéről mindig várható volt. Igaz, hogy ugyanez állott vicaversa az olaszokra nézve is, sőt nekünk valamivel mégis könnyebb volt a helyzetünk, mert mi felül voltunk, ők pedig alattunk és egy rajtaütést a mieink könnyebben tudtak volna végrehajtani a lejtőn lefelé, mint az alul lévő olaszok felfelé.
Ezt a helyzetet tehát meg kellett szüntetni előbb vagy utóbb. Ez meg is történt az alatt az idő alatt, míg minket hatunkat, kíméletre szoruló, feles létszámú tiszteket hátra küldöttek káderünkhöz Brassóba, pihenni. Még mielőtt elmentünk volna, szó volt erről az akciónkról, már el is gondoltuk, hogy hogyan kell majd azt végrehajtani. A végrehajtás időpontját a brigadérosunk, Geřabek tábornok a jobb idők beálltára halasztotta. Egyik hajnalon aztán pirkadás előtt, amikor az álmosság és fáradtság az éjszakázás után a legtöbb embernél jelentkezik, a mieink a drótakadályt a sarkon, hol a két állás a legközelebb volt egymáshoz, a legnagyobb csendben átvágták, és az ezen a résen támadt nyíláson keresztül behatoltak az olasz állásba, miután az őrt álló olasz katonát leszúrták. Egy századnyi erőnk az olaszok hátába került és a meglepett olaszokat csaknem ellenállás nélkül megadásra bírta és lefegyverezte, száznál jóval több foglyot ejtve (170).
A 854-es magaslatnál 1916. március 19-én végrehajtott vállalkozás vázlata
(Négyesi Lajos: 46-os szegedi bakák a tolmeini hídfőben című kötetéből)
A meglepett olaszok, csak az akció után kaptak észbe és próbálták az elvesztett állásukat visszaszerezni tüzérségük segítségével, ami persze nem sikerült nekik. A mieink az olasz árkokat azonnal megszállták, és az állásokat azok védelmére megfelelően azonnal átalakították. Ez a vonalszakasz lehetett kb. 500 méter hosszúságú. Az olaszok állásának elfoglalásánál a mieink csupán kézigránátokkal operáltak, az olasz állás mögött felfejlődve, egymás után dobálták be a kézigránátokat a meglepett és nagyobbrészt már szunnyadozó olaszok árkaiba, akiknek ilyen körülmények között már semmi lehetőségük nem volt az ellenállásra, a mieink támadásának visszaverésére, legfeljebb alulról hozott új csapatokkal, ami aztán nekik nem sikerült. Kevés halottunk volt, de annál több az olaszoknak.
A mieinknek el kellett torlaszolniuk az olaszok által kiépített védelmi vonalból hátrafelé vezető összekötő árkokat és miután ez megtörtént és az olaszok belátták az elvesztett állás visszaszerzésére irányuló törekvésük hiábavalóságát, megnyugodtak és felhagytak az erőlködéssel. Elcsendesedtek. Mire mindez megtörtént a Napocska is jó magasan járt és az akcióban részt vevő egyik volt önkéntes társam Lázár Ferenc hadnagy nagy könnyelműen kifeküdt az átalakított lövészárok szélére napozni, a nélkül, hogy az ellenséges gyalogsági lövés elől magát fedezze. Sajnos, a lövés egyszer csak eldördült és Lázár Ferenc holtan maradt a lövészárok szélén. C’est la guerre! Szegény Lázár Feri könnyelműségéért, életével fizetett. Ez már több volt, mint bűn, ez nagy hiba volt. C’est plus qu’un crime, c’est une faute!
Szojka Kornél 1889. augusztus 3-án született a Csongrád vármegyei Mindszenten. A nagyenyedi református gimnázium elvégzése után jogi doktorátust szerzett. 1913. október 1-jén Szegedre vonult be a 46-os gyalogezredhez egyéves önkéntesi szolgálatra. Az egy év letelte előtt kitört a háború, amelyet végigküzdött és káplárból a főhadnagyi rangig emelkedett. Hadiútja először a 46-os anyaezredhez, később ennek az elkülönített III. zászlóaljához, végül az ebből létrejövő 133. gyalogezredhez vezetett. Háborús naplóját politikai okokból 1951-ben megsemmisítette. Emlékei alapján 1962-ben Kanadában írta meg visszaemlékezését. 1978-ban hunyt el Szentesen. A szerző életéről, a visszaemlékezés történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adunk részletesebb ismertetést.
Következő rész: „Ők is fúrtak, a mieink is fúrtak…”
Összes rész: Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból (1-21. rész)
