Doberdói emlék, halottak napján
Gyertyátlan halottak napján, a pirosleveles ősz fekete ünnepén, amiből a kioltott mécsesek komor emléke megmarad a jövőnek, ha a koszorús itthoni temető mégis dús lesz meghatott arcoktól, öreg édesanyák sóhajtásával, menjünk vissza a Doberdó kövei közé, a szürke Karsztba, ahol se vér, se könny, se magyar verejték nem tudott színt adni a sziklák kietlen sivatagának.
Járjuk be a romfaluk végét, dolinák sárguló fenekét, völgyek mélyét, nézzük meg a Wippach, meg az Isonzó medre körül a néma ciprusok tövét, mindenütt kereszteket találunk árva magányosságban, vagy szomorú, igazodott rendekben, egész regimentjét a honvédsíroknak. Azoknak szebb a romantikája, emezeknek a szomorúsága örökös, néma ünnep, a magyar erő mementója… gondoljunk csak rá halottak ünnepén.
Sohase felejtem el, nyári este volt, mentünk föl Szent Mihály keserves emlékű hegyére, akkor még nem láttam a Vallone völgy temetőjét, egy honvéd mutatta a katonasírok parádés sorát. Éppen temettek a debrecenieknél, magyarokat búcsúztattak, akik a Michelén haltak meg Hortobágy délibábjáért. Az én emberem azonban Fejér megyéből való, ujjával lefelé mutat a halál nagy kertjének déli felére, ott feküsznek a mieink, most is egy egész sorral több van, mint a többieknek… Olyan furcsa volt, ahogy mondta, szavai mögül valami büszkeség is kiröppent, nekem majdnem a könnyem csordult belé. Ők már nagyon megszokták, hogy közel vannak a sírok, mikor este ballagnak a poros úton, föl a Coticibe vezető szerpentinen, mindig megnézik, melyik ezrednek nőtt nagyobbal a temetője, hol több a sárga fakereszt, a száradó koszorú.
Mindegyiknek sok volt, nagyon sok volt a kereszt. Az egész hadosztály halottait idehozták, honvédek, pestiek, fehérváriak, debreceniek vagy Váradról valók, mikor mentek föl este a hegyre, sohase tudták, hányat hoznak le reggelre véres sátorponyvában az előre kész tartaléksírokba. Akit lehetett, külön sírba fektettek, külön kereszt alá, a pajtása mellé. Csak járkálni kell a keresztek között, felírások dátumából, a halálnapok egymásutánjában össze lehet állítani a Michele egész történetét. Van egy pár nap, mikor nem voltak halottak, aztán a viszonylagos nyugalom, amikor csak egy-két új lakót kapott a kert és volt, de sokszor volt, amikor kiizzadtak a szanitészek, pedig az utászok is segítettek temetni! Van néhány pionérsír, szapőrök is feküsznek külön tagban, két olasz tömegsír is domborul a kerítésen kívül, de a többi mind honvéd, aki itt a kövek alá került. Szép magyar motívumok barnulnak a temető fakerítésén, magyar kapuk minden ezred bejáratánál, magyar nevek a kereszteken, fejfákon, magyar koszorúk, magyar könnyek a sírokon, sóhajtsatok csak arra is, a Vallone völgy felé, jókoradarab Magyarország fekszik ott…
Ahogy Vallonéból visszafelé kanyarog az országút, Rupán is van temető, Biglián is katonasírok,… Bukovica,… Ranziano… itt már meg kell állni, itt feküsznek a honvédtisztek. Az ezredek nemcsak a kitartásban és halálban versenyeztek egymással, a halottak emlékének művészi megörökítésében is szinte egymást múlják fölül. Bukovica déli kijáratánál van a temető, ennek a négy sarkán is tömött, zöld ciprus karcsú sudara bólogat a szürke semmibe s a régi falusi temető düledező falán túl virágos kősírok sorakoznak árnyéka alá. Ugyanazok az ezredek, ugyanazok a magyar nevek mint a Vallonéban, csak itt, akár az életben, több dísz, több zsinór, több virág van a sírok uniformisán, a tiszteket hozták ide. A fehérváriak része egészen kész már, egységes stílus a sírok építményében, díszítésében, az emlékeken is, csak a nevek mások a márványtáblán, különben egyetlen nagy család halottai alusszák itt örök álmukat. A sírokon gondozott virágágyak, a fejnél két szomorú, lehajtott ágú rózsatő között a Michele szikláiból faragott emlék.
A debreceniek fejfái vannak mellette, a sírok sarkán új motívumú oszlopok, a kövek még nincsenek készen, de mutatták a terveket, nagyon szép lesz ez is. Épül a többieké is, egész külön temetőkultusz fejlődött ki a Doberdón, anyagát is, ötleteit is bőven termi az olasz támadások veszett dübörgése, ami sokszor félbeszakítja még itt is a munkákat. A gránátok nem kímélik a halottak kertjét sem.
Néhány nevet fölírtam itt, akik sóhajtanak, hadd tudják meg, merre gondoljanak halottak ünnepén. Énekes András százados, Lovassy Árpád hadapród † febr. 18., Gáll István hadapród † febr. 29., Angyalossy Árpád százados † márc. 19., Hődl Gyula zászlós † máj. 15., Szóhner Gyula hadapród † máj. 15., Salamon Lajos zászlós † júl. 3., Mohos Ferenc hadapród † júl. 5., Fröschl Ferenc zászlós † aug. 7., … és így tovább, csupa ilyen név és ilyen dátum ismétlődik minden sorban. Vannak, akik már 1915-ben idekerültek, vagy régi sírjukból exhumálták át őket ide a közös temetőbe. Hegedűs Vilmos hadapród † 1915. aug. 15., Erdélyi László zászlós † 1915. okt. 21., Benedek Géza hadnagy † 1915. okt. 22., Szerafin Gyula zászlós † 1915. okt. 25., … és a többiek is mind, minden halál dátuma egy fejezet az Isonzó-front történetéből.
Ranzianón is ciprusok szomorkodnak a katonasírok felett, mintha Böklin festette volna bele a temetőt a sötétedő estébe, itt a Feldspitalok és az Epidemiespital halottai feküsznek a hantok alatt. A főút mentén tiszti sírok mindenfelé, de jobbára magyar ezredből, mindnek más itt az alakja, kerítése, a keresztje, de mindegyiké megható, mert a hozzánőttek szeretete emelte. Ezek mögött, akár csak az életben, rendben és egyformán sorakoznak a közkatonák, keresztek, fejfák, félholdak és hatágú csillagok a sírok fejénél. Itt is rengeteg a sír, szent áldozati helye a magyarságnak, akárcsak a többi: Kostanjevica, Suta, Comen, Sant Daniel, Zagrajc, Ivanigrád, Cotici, Devetaci, Vertoiba és még a többi, minden falu és minden köves dolina, ahol magyar halottak feküsznek.
Ha egyszer vége lesz, Doberdó temetői lesznek a magyar nép búcsújáró helye, odamennek majd a szent processziók…
Írta: Dr. Szabó István
Megjelent: A tizenhetesek 1914-1917 című kötetben.
Dr. Szabó István (1893–1964) Székesfehérváron született és a helyi cisztercita főgimnázium elvégzése után jogi diplomát szerzett. Már középiskolás évei alatt számos verse és novellája jelent meg napilapokban és folyóiratokban, egyetemi hallgató korában pedig több újságnak is dolgozott. 1913-ban Dunántúl címmel új politikai napilapot alapított Székesfehérváron, de a háború kitörése után bevonult a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezredbe és részt vett a Kárpátokban vívott harcokban, ahol súlyosan megsebesült. Soron kívül előléptették zászlóssá és megkapta az I. osztályú vitézségi érmet is. Felépülése után, már hadnagyi rangban újságíróként járta be a különböző hadszíntereket, és a tapasztalatait számos újságcikkben és két, a korszakban nagysikerűnek számító könyvben is megírta. Művei A kárpáti hó és Doberdó címmel jelentek meg és több kiadást is megéltek. Emellett A tizenhetesek 1914-1917 címmel jótékonysági célú kiadványt is szerkesztett, amelynek a bevételét a hadiárvák és özvegyek megsegítésére fordították. A kötet az alakulat 1914 és 1917 közötti harcairól és a honvédek életéről nyújt képet. 1917-től egészen a háború befejezéséig a hadsereg főparancsnokság sajtó hadiszállásán a magyar ügyek felelőse. Haditudósítóként nemzetközi ismertségre tett szert, írásait számos külföldi lap közölte. A háború után főszerkesztőként és laptulajdonosként dolgozott.
