A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 85. rész
A fronton szerzett sebesüléséből felgyógyult és újra behívott Gergely gazda 1916 őszén mindent elkövet, hogy megkaphassa a régóta óhajtott felmentését. A főispántól kezdve a Tisza családig kérvényeket fogalmaz, közbenjárásért folyamodik. Próbálkozását végül siker koronázza. Ezzel mi is elbúcsúzunk Gergelytől és az ő háborús történetétől.
Másnap, [1916. szeptember] 5-én, reggel orvosi vizsgára kellett menni minden szabadságról behívottnak is. Mikor én elébe álltam az orvosnak, mint legtöbbször, úgy most is csurgott a hónom alól az izzadtság, és ez az orvosnak is feltűnt. Kérdi a kis Berlinertől, hogy miért van némelyik embernek ekkora izzadsága? Berliner persze sietett ütni a vasat, és mondá, hogy az ilyen emberek gyengék, a harctéren nagyon kimerültek, stb. Erre a doktor ismét adott 8 napi lábadozót. Kapott még néhány ember 4–5 napi lábadozót, de a többieket, kiket üdülésről behívtak, mind szolgálatképesnek mondta és még aznap átküldték a laktanyába. Engem pedig áttettek a IV-es barakkba.
Szeptember 4-től 12-ig tartózkodtam ismét egyfolytában a lábadozóban. Ez idő alatt sok ismerőssel is találkoztam. […] Telefonista ismerőseim közül ott találkoztam e 8 nap alatt Kustyikkal, Pataki tanítóval és Donkával. Ez a Donka egy fiatal, ügyes, jó fiú volt, hozzám mindig ragaszkodott a múlt tavaszi telefonisták közötti tartózkodásom alatt, nekem ő úgyszólván „pucerom” is volt néhány hétig. De ez ismerősökkel való együttlét azonban csak rövid ideig tartott, mivel őket is, mint a többieket küldték át a laktanyába már 3–4 nap elmúltával.
Sorban állás menázsiért az egyik tartalékkórház konyhabarakkjánál
(Dr. Katona József: Katonai orvoslás című könyvéből)
A lábadozóban most nem olyan bő és jó élelmezés volt, mint egy évvel azelőtt. 2–3 napra adtak egy fél kenyeret, a kávé rossz volt, az ebéd többnyire káposzta, köleskása és büdös hal. Rizskásának már híre sem volt, kifogyott végképpen. Minden reggel sorakozó és névsorolvasás volt, mint addig. Keresték az eltűnteket, kik azonban sohasem jelentkeztek. Elment járőrbe – mondta helyettük némely tréfásabb vitéz. Minden nap volt válogatás és 50–80 embert naponta elküldtek a laktanyába, sőt akiknek a doktor adott 5–8 napi lábadozót, még azokat is másnap már küldték át.
Mily borzasztó csalódás érte azokat, kik e napokban jöttek ide a különböző kórházakból azon jó reménységgel, hogy innen kapnak 2–3 heti üdülési szabadságot és másnap-harmadnap már küldték át őket, negyednapra a menetbe, ötödnap már a harctérre vitték őket. A szabadságolások rémítő zűrzavarban bizonytalan ideig teljesen be lettek szüntetve. Ez időben minden nap alakult a menet odaát és vitték azonnal a harctérre, mégpedig éjjel, a legnagyobb csendben, szinte lopták ki a vasúthoz a halálra szántakat. Sírhattak aztán az anyák, és feleségek, kik bejöttek másnap a menetben levő hozzátartozóikhoz és már azokat sehol se találták.
Majdnem minden este kimentem a városba, hol már e napokban „statárium” volt az oláhok betörése miatt. Ez a statárium azt jelentette, hogy mindenkit, akit kémkedés, árulás, ellenséggel való összejátszás és egyéb ilyen hazaellenes cselekedet miatt elfogtak, rögtönítélő bíróság elé állítottak és ha bűnösnek találták azonnal fejbe lőtték, vagy felakasztották. Láttam is egy napon az utcán, amint szuronyos katonák kettős sorokban, erős fedezet alatt 9 oláh árulót kísértek az ügyészségre. Három intelligens ember is volt köztük, egy pap, két tanító, míg a többiek parasztok voltak.
[…] Ebben az időben már érezni lehetett a dohányhiányt is. Sehol egy trafikban sem lehetett dohány neműt kapni, csak egy bizonyos napon egy keveset.
Szeptember 12-én már úgy rebesgették, hogy a szabadságolások ismét el fognak kezdődni. Sokan iratkoztak fel kihallgatásra. […] Azt kérdé az orvos tőlem: „Mikor sebesült meg?” „Július 16-án” „No, 2 heti üdülés” – mondá, s azzal mentem is ki nagy örömmel. Hiszen erre már nem is számítottam. Derék ember ez a kis Berliner. Tegnap este jött parancsba a szabadságolás, és ő engem előrántott, látva az orvos adakozó kedvét. Megvan ismét a szabadság, ami nem is 2 hét, hanem 17 nap, szeptember 13-tól 30-ig. Ez újra Berliner műve volt, mert a barátjának, Tüske szakaszvezetőnek, ki a szabadságoltakat írta be, megsúgta, hogy írja az enyémet szeptember 30-ig.
Az orvosi vizsga után átmentünk az I-es barakkba, hol személyleírást vettek fel rólunk és kiállították a szabadságolási igazolványokat. […] Már esteledett, azt hittem, hogy a mai hazamenetelből nem lesz már semmi, midőn kiáltották: „Szabadságra menők, sorakozó mindennel!” Ez már kedvünk szerinti sorakozás. Felszedtem a batyumat, megkaptam az igazolványt és azzal be a városba. Már 7 óra múlt, tudtam, hogy lekéstem a vonatot, de azért csak mentem, hátha kerül valami tehervonat. S tényleg a pályaudvaron, messze előre az állomástól vesztegelt egy tehervonat, mely német katonákat szállított Erdélybe. Felkapaszkodtam a fékező bódéjába és a viharos, esős éjszakán eljutottam Szalontáig, ott leugrottam. 11 óra már elmúlt, de azért a sáros úton, esőben, éjben megindultam hazafelé, hová 1 óra után értem, meglepve családomat, kik nem is álmodtak hazajövetelemről.
Őszi szántás lóval, 1910 körül
(Forrás: mek.oszk.hu)
Szeptember 13-tól október 2-ig ismét idehaza voltam, hozzáfogtam az ősziek alá szántani. A föld nagyon száraz, de nem volt kemény. Már vége felé járt ismét a szabadságom, és a felmentésről még mindig nincs semmi hír. Végre egy szép napon, 25-én a jegyző úr maga futott le hozzánk azon örömhírrel, hogy a zászlóaljirodáról távirati megkeresés érkezett hozzá, hogy én hol vagyok, milyen a beosztásom, nem vagyok-e a harctéren, mert felmentésem érkezett a pótzászlóaljhoz. Ő rögtön visszatáviratozta a választ. Én pedig elhatároztam, hogy bemegyek Váradra a zászlóaljirodára, személyesen is érdeklődni felmentésem iránt, nem bízom többé rájuk, hogy majd ők azt kiadják nekem. Nem akartam úgy járni, mint a nyáron, mikor talán már lenn volt a felmentés, és nem mondták meg nekem, hanem kiküldtek helyette a harctérre.
Tehát szeptember 29-én bementem Váradra a pótzászlóalj irodára és ott megtudtam, hogy igen, fölmentésem van, de már épp aznap reggel átküldték a lábadozóba, oda vonuljak be, és ott azonnal megkapom a felmentést. Hogy mennyi időre szólott, nem tudhattam meg. Hazajöttem és október 2-án ismét bevonultam a lábadozóba. Alig, hogy beadtam levelemet, s helyet foglaltam egy ágyon, kiáltják a nevemet, hogy menjek be az irodába. Bementem és ott tudtomra adták, hogy fölmentésem van, üljek le az ajtó előtt egy ágyra és ne távozzam messzire, míg a felmentést elkészítik, amelyet mindjárt kiadnak és mehetek haza.
Ámde nem úgy lett. Hasztalan vártam ott egész nap, nem adták ki. Estefelé, mikor az irodán megsürgettem, azt felelték, hogy még előbb másnap reggel orvosi vizsgára kell mennem. Másnap, október 3-án reggel 8 órakor csakugyan orvosi vizitre kellett menni. Persze szolgálatképes lettem. Azonban ott volt a fejlappal együtt a fölmentésem is, és így nem küldhettek át a laktanyába. Egész délelőtt és délután is az iroda előtt ácsorogtam, de a gazember írnokok nem akarták kiadni az írást. Négyszer voltam az irodán megsürgetni és mindig volt valami kifogásuk. Végre délután fél 6-kor ki tudtam csikarni tőlük. Képzelhető mily örömmel olvastam, hogy a kerületi parancsnokság 2 hónapra a katonai szolgálat alól felmentést adott. Október 4-től, december 4-ig. Jelentkeztem a barakkparancsnoknál, hogy megyek haza 2 hónapra, magamban gondolva, hogyha egy kis szerencsém lesz, nem jövök én vissza nem 2, hanem tán 12 hónap múlva sem. Soha még ily örömmel nem távoztam el Váradról, mint akkor. A kispiacon ismét találkoztam Berlinerrel, s tőle szívélyesen elköszöntem, siettem ki az állomásra. Fél 8-kor beültem a vonatba, mely szerencsésen el is indult 9 óra után. Fél 11-kor voltam Szalontán, s miután Borosékhoz is beszóltam, 11 óra után hazafelé indultam a csendes, sötét éjjelen. Éjfél után 1 órakor értem haza hosszú szabadságra!
1916. október 4-től december 4-ig terjedt a felmentésem. Ez idő alatt idehaza szántottam-vetettem. Igen jó, kellemes őszi napok jártak, sok búzát el tudtunk vetni. Október 15-én ismét írattam egy kérvényt a jegyző úrral, bár nem sok reményt fűztem hozzá, hogy a téli hónapokra megkapjam továbbra is a felmentést. Azonban a kérvényem felment a főispánhoz, ki viszont Beöthy László kegyelmes úr befolyásával pártoló véleménnyel terjesztette azt fel a minisztériumba. De mi ezt biztosan nem tudtuk, sőt ha tudtuk volna is, nem voltunk biztosak az eredményben.
November hó közepén Szücs Balázs tanító úrnak jó gondolata támadt. Azt indítványozta nékünk, hogy jó volna gróf Tisza Kálmánhoz fordulni – nem Istvánhoz, mert neki rengeteg országos gondjai voltak – és megkérni őt, hogy pártolná a minisztériumban kérelmünket. Ő ezt annál könnyebben is megtehetné, mert abban az időben ő a Honvédelmi Minisztériumhoz volt beosztva szolgálattételre. Ez az eszme Szücsnek az érdeme, és ő úgy találta ki, hogy Cs. Sárközy Ferencet, ki a harctérről jött szabadságra – honnan pedig rendes úton nem adtak fölmentést – a Tisza Kálmán pártolása révén mentett fel a minisztérium a jövő év májusáig. Tehát ha a Tisza család ily nagy szívességet tett a Cs. családnak, mely nemzetség pedig mindig a Tiszák ellen fondorkodott és szavazott, mennyivel inkább tehetne szívességet nekünk, kik mindig a Tiszák politikája mellett foglaltunk állást.
Gróf Tisza Kálmán kastélya Csegőd pusztán 1901-ben
(Dr. Borovszky Samu szerk.: Bihar vármegye és Nagyvárad. mek.oszk.hu)
Tehát ismét írattunk egy kérvényt a jegyző úrral. November 16-án korán reggel pedig – hideg, fagyos reggel volt – átgyalogoltam Csegődre megtudni az intézőtől, hogy a gróf úr idehaza van-e, és ha nincs, hol van? Pesten-e, hol a lakása? Mind megtudtam az intézőtől, hogy a gróf nincs odahaza, elutazott Budapestre. Lakása Tisztviselőtelep, Szapáry utca 19. szám. Tehát édesapám és Szücs még aznap este kocsin beutaztak Szalontára, és onnan fel Budapestre. Azonban Pesten a kiszállásnál a rengeteg sok nép közt nem találták fel egymást, de azért mindegyikőjük beszélt a gróffal külön-külön. Előbb Szücs ment hozzá és a grófnak alaposan előadta nehéz anyagi helyzetünket és jogos kérésünket, és kérte a grófot, hogy részesítsen bennünket nagybecsű pártfogásában, amit a gróf a legnagyobb jóindulattal ígért meg. Alig egy negyedórával később édesapámat fogadta a gróf, és neki is a legjobb akarattal ígérte meg pártfogását azon utasítással, hogy a kérvényt adjuk be a főszolgabíróhoz az ő ajánlatával és a minisztériumban majd ő a legsürgősebben és kedvezően intézteti el. Édesapámék tehát haza jöttek és csak itthon találkozhattak ismét a kalandos utazás után.
Másnap, 20-án Szalontára mentünk Szüccsel, a főszolgabírónál beadtuk a kérvényt, hol is a legkedvezőbb bíztatást kaptuk. Egyben pedig Tisza Kálmánnak írtunk egy szép levelet, hogy sürgősen intézkedjék a minisztériumban, mert a felmentésem december 4-én lejár, és ha bevonulok, rögtön menetszázadba osztanak. Ezt a levelet én még aznap este Csabára vittem a vonaton, mert Bihar megyében a hadiállapot miatt ajánlott, zárt levelet nem fogadott el a posta. Csabán adtam fel tehát postán másnap reggel 8 óra után. Azután Elek Lajos sógort is megkerestem az ottani kórházak egyikében.
Tisza Kálmán
(Forrás: csaladfakutato.uw.hu)
Szívszorongva vártuk az eredményt, mert a kritikus december 4. rohamosan közeledett. December 3-án Szücs Balázs tanító úr tiszteletére nagyszerű ünnepély volt. A hadikölcsönök terén kifejtett sikeres tevékenységéért Szücs Balázs a királytól koronás aranyérdemkereszttel lett kitüntetve. Ezen érdem átadása alkalmából rendezte a község a szép ünnepélyt az új iskola tantermében, melyen az előkelőbb községi polgárok és a vidékről is számosan megjelentek. Ott volt többek közt Beöthy László kegyelmes úr, Csanády főszolgabíró, Böszörményi esperes, a tenkei főszolgabíró és pap, a Nagyváradi Napló és a Szalontai Lapok tudósítója, stb. Ez alkalommal mutatá nekem Szücs azon kérvényt, mely csak a múlt napokban lett felterjesztve, de a főispán visszaküldte azon megjegyzéssel, hogy mivel már az előbbi kérvény régen felment a minisztériumba kedvező véleménnyel, tehát ez újabb kérvény már tárgytalanná vált. Nyomban utána mondá a jegyző úr azon örömhírt, hogy a múlt este telefonon kapta a főszolgabírótól azon értesítést, hogy adja tudtomra, hogy ne vonuljak be, mert a minisztériumból táviratilag kapta a felmentésemet 1917 év március 31-ig.
Ez óriási örömhír volt végső ponton. Már készültem is ismét, de hála a Tisza Kálmán pártfogásának, nem kellett be sem vonulnom. Másnap, december 4-én felvittem a jegyző úrhoz a szabadságolási igazolványomat, mely épp aznap járt le és ő állami táviratot intézett a lábadozó parancsnokához Nagyváradra, honnan 18-án megkaptam az újonnan kiállított szabadságolási igazolványt 1917. március 31-ig.
Az idő haladt a maga útján. Egész január közepéig lehetett szántogatni, de 20-ika után oly kegyetlen hideg és havas tél következett be és tartott március 5-ig, amilyenre még öreg emberek sem igen emlékeztek. De sokszor áldottam e kemény hidegekben gróf Tisza Kálmánt, hogy nekem nem kellett künn szenvedni a harctéren e borzasztó hideg időkben!
B. Sárközy Gergely felmentését a későbbiekben folyamatosan meghosszabbították, katonai szolgálatot már nem teljesített, s az ő háborús története ezzel lezárult. Szülőfalujába visszatérve folytatta a katonaság előtti gazdálkodói életét. A kommün, majd az impériumváltás mélyen megrendítette. Visszaemlékezésének folytatásában ezeket az időket is megörökítette. 1934. augusztus 16-án, 51 éves korában hunyt el. Viszonylag korai halálában a visszaemlékezésében emlegetett szívbetegsége is szerepet játszhatott. Árpádon a régi temetőben nyugszik, amelynek az 1950-es években történt felszámolásakor a fekete márvány síremlékét átszállították a mai temetőbe.
B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.
Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
